MÉG NE OLTSD LE A LÁMPÁT! — OLVASNI AKAROK… Juhász István
Alsónémediben, ahol születtem és ahol ma is élek, az egész falu a Fradinak drukkolt, mondjuk nem is csoda, a Gyáli úton negyedóra alatt beérünk a Fradi-pályára. Az ötvenes évek végén Preiner Kálmán, a Csepel edzője eljött hozzánk, és harmincezer forintot ajánlott az apámnak, ha hozzájuk igazolok. Apám kapásból visszautasította: „Ennek a dupláját fizetem a Fradinak, hogyha elviszik a Pistát!”. Elvittek, és még egy fillért sem kellett fizetnünk…
Az ifiben Csanádi Ferenc volt az edzőnk, az 1944–45-ös évjárat nem szűkölködött tehetségekben, elég, ha csak egy bizonyos Varga Zoltán nevét említem. Ő született zseni volt, már ifistakorában nehezen megfejthető, különc srác. Ha mi az utca egyik oldalán sétáltunk, ő egyedül a másikon. És mindenkinek fölébe akart kerekedni! Szenzációs csapatunk volt, utcahosszal vezettük az ifibajnokságot, Zolinak harminchat gólja volt, nekem harmincnégy, Rátkai Lacinak harminchét. Pontosan tudtam, hogyan állunk, amikor Zoli odajött hozzám, és megkérdezte, hány gólnál tartok. „Huszonhatnál, de a Rátkai Lacinak már harminckilenc gólja van!” Engem sem ejtettek a fejem lágyára, attól kezdve Zoli engem tömött a gólpasszokkal, Rátkainak véletlenül sem adott volna labdát, én lettem a gólkirály, eggyel megelőzve Zolit…
Hogy ki volt a jobb játékos, Flóri vagy Zoli? Varga bármekkora zseni is volt, sokszor öncélúnak tűnt, és persze a Flóri sokkal gólerősebb volt. Ha kellett, öt perc alatt eldöntött egy meccset, Zoliban nem volt meg ez a képesség. Hátborzongató, mennyire összefonódott a pályafutásom ennek a két óriásnak a karrierjével. 1963 őszén csak azért léphettem pályára azon a bizonyos Pécs elleni bajnokin, amelyet öt egyre nyertünk meg, és négy gólt szerezhettem 18 évesen, mert Flóri sérült volt. Állítólag… De én tudtam, a Császárnak, Novák Dezsőnek és Rákosi Gyulának anyagi differenciái voltak a klubbal, és sztrájkoltak. Lehetőséget kaptam, és rúgtam egy négyest.
Az 1968-as olimpián azért juthattam szóhoz, mert Zoli lelépett, így kezdő lehettem a bolgárok elleni döntőn, és fejeltem is egy gólt a négy egyre megnyert mérkőzésen. Jól játszottam, de a hajrában kiállított a mexikói bíró. Kompenzálni akart, hiszen a bolgárok már csak nyolcan voltak a pályán. Pedig csak mellel ütköztem Georgievvel. A lefújás után Hoffer József (az MTI sportszerkesztőségének a vezetője, 1967-ig az ifiválogatott szövetségi kapitánya – a szerk.) elkezdett vegzálni, hogy miért állíttattam ki magam, mire elszakadt nálam a cérna, és kifakadtam: „Lehet, hogy maga jó újságíró, de én jobb futballista vagyok!”. Erre mi történt? Két év múlva kinevezték a nagyválogatott kapitányának, még a keretbe sem hívott meg.
Aranyéletünk volt a Fradiban. Az országban két embernek volt Renault 16-osa, az egyik én voltam. 1971-ben Párizsban legyőztük a franciákat Eb-selejtezőn, Csűri Pista bácsi, a Merkur vezérigazgatója annyira fellelkesült, hogy kiutalt nekem egy R16-ost. Akkoriban öt (!) mellékállásom volt a Fradinál, dolgoznom nem kellett, csak élménybeszámolókra járni, de egy idő után erről is leállítottak az igazgatók. Amikor ugyanis az élményeimről, sikereimről (olimpiai arany, Eb-4. hely, VVK-győzelem, KEK-döntő, négy bajnoki cím – a szerk.) meséltem, senki sem dolgozott… Lakáshoz Sós Gábor mezőgazdasági miniszterhelyettes juttatott, egyszer vittem neki négy tiszteletjegyet egy kupameccsünkre, és megjegyeztem, nősülés előtt állok, nem ártana egy lakás. Négy katalógusból választhattam, egy zuglói ingatlannál kötöttem ki, jutányos áron adták. A válogatottban nem voltunk túlfizetve, amikor 1972-ben bejutottunk az Eb négyes döntőjébe, egy tízmárkás műanyag Cornavin karóra volt a prémiumom.
Az országot 1979-ben hagytam el. A népligeti létesítményünk igazgató-helyettese voltam, de Klára Jenő, az igazgató és Papp Béla, egy másik vezető folyton fúrt. Pedig csak az volt a bűnöm, hogy nem lettem a cinkosuk a sikkasztásokban, a nyolcsávos futópályának hat sávjából lopták ki a rekortánt, és az egészet elszámolták maguknak. Mielőtt disszidáltam, leültem velük, és azt mondtam, mindketten infarktusban fognak elpusztulni. Úgy is történt, amire 1996-ban visszatértem San Diegóból, már egyikük sem élt. Odakint jól ment a sorom, volt, hogy egy árverésen megvettem ötszáz teniszütőt és negyvenezer teniszlabdát, majd egy mexikóinak kétszer annyiért eladtam egy órán belül. Azért kellett hazajönnöm, mert Levente fiam pánikbeteg lett, de a feleségem kint maradt. Azóta újra nősültem, van egy kilenc- és egy tizenegy éves fiam a második feleségemtől, Alsónémediben éldegélünk.
Amikor tizenkilenc éve visszatértem, edzői állást kerestem a Fradinál, de mindenki csak hitegetett. Mérges lettem, beállítottam Torgyán József elnök úrhoz, akiről ma már csak csupa rosszat mondanak. Leültetett, és csak annyit mondott: „Pista, menjen ki a Népligetbe, és válasszon egy csapatot!”. A tizennégy éveseket választottam, ma is NB I-es az egyik játékosom, Kovács Gábor, a Diósgyőr centerhalfja. Járok a Fradi meccseire, Kubatov elnök úrnak köszönhetően VIP-jegyem van. Le a kalappal a mostaniak előtt, de járhatnának határ menti edzőmeccsekre, és akkor nem érné olyan meglepetés a fiúkat, mint tavaly a Zeljeznicar ellen. A válogatott felvillanyozott, Dárdai érdemei elévülhetetlenek, de vallom, hogy Storck nélkül nem jutottunk volna ki az Eb-re. Magyar edző ugyanis nem játszatta volna Kleinheislert Oslóban. Ő is a csúcson kezdte, ahogy én. Storck olyan bátor volt, mint Mészáros Dodó bácsi, amikor beállított engem ötvenkét éve a Pécs ellen…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. februári számában.)
