Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
Rovatunk korábbi szereplőivel ellentétben Dárdai Pálnak akár grundra sem lett volna szüksége ahhoz, hogy híres futballistává váljon, hiszen ha nem is szó szerint az anyatejjel szívta magába a sportág szeretetét, de tény, hogy már három-négy éves korában az edzéseket járta, természetesen édesapjával. Idősebb Dárdai Pál ugyancsak ismert labdarúgó volt Komlón és Pécsett, visszavonulása után pedig edzőnek állt, és amint lehetséges volt, vitte magával a kis Palit is a tréningekre. „Már kiscsoportos koromban megismertem az edzések és az öltözők világát – mondta a FourFourTwo-nak a 61-szeres válogatott Dárdai Pál, aki az edzősködés terén is követi apját, hiszen most éppen a német Hertha BSC utánpótlásában dolgozik (azóta már a felnőttcsapat vezetőedzője, a cikk 2014 májusában jelent meg – a szerk.). – Vagy a pálya szélén játszottam a labdával egyedül az edzések idején, vagy a masszőr, esetleg egy sérült játékos labdázott velem.”
Pécsről indult, sokra vitte
De ez sem pótolhatta az igazi grundot, amelyből Palinak Pécsett kettő is jutott. Először is a Jókai utcai Jókai Mór Általános Iskola vörössalakkal borított udvara, másrészt egy igazi „dühöngő”, a Kacsóh Pongrác utcai lakótelep épületei között. Ez utóbbira így emlékszik vissza a Hertha BSC-nél 1997 és 2011 között 14 évet lehúzó Dárdai: „Mi a Damjanich utca kettes szám alatt laktunk, onnan mintegy kétszáz méterre volt ez a klasszikus dühöngő, vagyis drótkerítéssel körbevett bitumenes talajú, kiskapus pálya. Sokan nem fértünk el rajta, de azért remekül lehetett rajta három a három vagy négy a négy elleni meccseket játszani.”
Azt gondolnánk, hogy ezen a talajon egymást érték a csúnyábbnál csúnyább sérülések, de Pali ránk cáfol: „Az igazán fájdalmas horzsolások, sérülések az általános iskolai udvarhoz köthetők. Ezen a vörössalakos pályán állandóan lejött a lábunkról a bőr. Nem is beszélve anyám gondjairól, amikor egy ilyen játék után hazamentem. Az évek során összeadva néhány vödör salakot biztosan kiszedett a mosógépből a ruháim után. Nem is beszélve arról, hogy állandóan cipőt kellett nekem venni, folyton elkoptattam a salakon és a betonon, szinte kéthetente kellett új cipőt vagy nadrágot vásárolni nekem. Nem voltam olcsó gyerek ebből a szempontból, de a szüleim szerencsére támogatták, hogy annyit futballozzak, amennyit csak kedvem tartja.”
A tanítás után még az iskolaudvaron maradt néhány órát, egészen amíg lehetett, általában délután ötig, és utána ment át még a „dühöngőbe”. Amikor pedig nem akadt társa a labdakergetésben, akkor sem esett kétségbe, menten feltalálta magát. A lakótelep földszintjén ugyanis rengeteg garázskapu volt, és annak pedig ugye már a nevében is benne van, hogy „kapu”… „A garázskapukon kis ablakocskák voltak, természetesen azokat használtam kapunak, ott rugdostam, gyakoroltam a célba lövést órákon át. Meglehetősen utáltak a lakók, folyton rám szóltak, mert gyakran a labda kitörte az ablaküveget. Utána viszont, amikor már híres futballista lettem, mindannyian azzal büszkélkedtek, hogy anno nekik is kirúgtam az ablakot a garázsajtójukon” – meséli nevetve Dárdai Pál.
Nagy szomorúság, hogy az eltűnt futballpályák listáját ez a két grund is gyarapítja. A lakótelepi bitumenes dühöngőnek már hűlt helye van, „be lett darálva”, ahogy Pali mondja, játszótér van már ott, és a korszellemnek megfelelően természetesen futballkapu nélkül. És már a Jókai utcai általános iskola udvarán sem találjuk meg azt a vörössalakos pályát, amely oly sok gondot okozott a mosógépnek, de oly sok örömöt adott a futball ifjú szerelmeseinek.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. májusi számában.)
