Nagy edzőkről, sikeres kapitányokról nem szokás öt meccs, valamint másfél bajnoki idény után könyvet írni. Dárdai Pál kivétel. A magyar futball elmúlt 30 évének leghitelesebb embere már most, alig túl a negyvenen kapott egy önéletrajzi könyvet. Tekintélyt parancsoló a játékos-pályafutása, 286 Bundesliga-meccsel a Herthánál klubrekorder lett. Csak érzékeltetésül: Lisztes három együttesben összesen nem lépett 200 mérkőzésen pályára. Dárdai, ha ki akarták tenni a csapatból, mindig visszaküzdötte magát. Mindig megpróbálták, de rendre visszavették, mert Pál nélkül nem ment a csapatnak. Felidézte a könyvben a harcait a különböző edzőkkel, és azt is, volt olyan éjjel, amikor úgy feküdt le: elfogadja az Ottmar Hitzfeld vezette Bayern München hívását, de másnap úgy ébredt, marad Berlinben. Hitzfeld nem kevés rutinnal a feleségét is győzködte, de hiába. 1999-ben volt mindez, a Bayern két év múlva BL-győztes lett.
Dárdai könyve szórakoztató, érdekes, amikor az öccse halála kerül szóba, megható.
Mivel a hazai futballban az őszinte nézetek, valamirevaló vélemények ütköztetése kevéssé jellemző, sőt igazából az örökös közhelyek uralkodnak, megéri elolvasni, hogy finoman, elegánsan, de félreérthetetlenül helyreteszi Illés Béla játékát, Lothar Matthäus személyiségét és a korábbi kapitányok felkészültségét.
A kapitányi kinevezéséről is tisztán beszél. Nem akart az lenni, amikor tárgyalni indult Csányi Sándorhoz, egykori edzője, Huub Stevens nevét írta fel egy cetlire. Amikor ezt a részt olvastam a könyvben, arra gondoltam, sokat adtam volna azért, hogy Dárdai kiválasztása egy tudatosan átgondolt, jól megszervezett stratégiai lépés legyen. Valami olyan körítéssel, hogy a németek és a bolgárok megpróbálták ezt a modellt: egy nagy sztár referencia nélkül kapta meg a nemzeti csapatot. Klinsmann és Sztoicskov így lett ugyanis kapitány. Nálunk valamiért egy intellektuálisan kikezdhető embert neveztek ki kapitánynak, inkább miatta tartotta a hátát a hazai szövetség, minthogy egy jól kommunikálható modellt találtak volna. A következetesség nem volt erős oldala soha a focinknak, hiszen Kisteleki előbb azt mondta, minek hazahívni egy 30 éves játékost a válogatottba – tehát Dárdait –, majd nemsokára pajzsra emelte, amikor már Koeman volt az edző, nem pedig Várhidi.
A magyar futballal jobb dolog persze nem történhetett, mint az északírek elleni vereség, és a Csányi–Dárdai találkozó. Édesapja nem örült neki, hogy elvállalta: „taknyos edző vagy még, tanulnod kell” – mondta neki a telefonban. Dárdai úgy tanult, hogy közben irányított is. Ezen a pályán talán ez a legjobb módszer. Azt mondani a bukaresti öltözőben, hogy most hunyjátok be a szemeteket, nyugodjatok meg, ne érdekeljen az, ami kint van, elég jó módszer. Önmaga és a csapat megismerése felé is jó módszer.
Aki látta a dokumentumfilmet, milyen az öltöző Dárdainál, és milyen volt korábban, megtalálja a választ, miért lesz jó edző a pályakezdő Dárdai. Élmény hallgatni, ahogy a futballról beszél. Régóta mondja, hogy a magyarok túlbonyolítják ezt a játékot, a maga egyszerűsége helyett. A 2012-es Eb-döntőn ő is az M1 szakkommentátora volt. Kijevben voltam, de Gundel Takács Gábortól kaptam egy fejhallgatót, és végighallgattam, mit mond a hazai stúdióban. Egészen más érzet volt, amikor ő mesélte el, mi és miért történik a pályán. Arra gondoltam, most legalább olyan szerencsések a nézők, mint a környékünkön élők. Ők Bobant, Sukert, Mihajlovicsot hallgatták, mi meg akkoriban Rátgébert.
A könyvet olvasva eszembe jutott egy este, amikor Berlinben vacsoráztunk – augusztus huszadika volt –, és a magyar futballról beszélgettünk. Akkor azt mondtam neki, az ő tekintélyére lenne szükség, hogy megváltozzon valami. Mosolygott. Azt mondta, ő már letett egy programot, ha azt megvalósítják, akkor tíz év múlva lehet a magyar futballról beszélni. Egy hónap múlva már ő volt a kapitány.
A könyv világos és érthető, a lényegi kérdésekre keresi a választ. Mi történt Rigában, mi történt Bukarestben, amikor azok a szörnyű és emlékezetes vereségek születtek. Hát most kiderült a háttér. Sokat megtudunk persze a másik, berlini életéről is, hogy a legjobb barátja a fájdalomcsillapító volt, miután Albertini rácsúszott egyszer a lábára. Hogy rokkantaknak járó pénzt kap, annyira szétrúgták a bokáját. Erről olyan természetességgel beszél, hogy eszembe sem jutna lebeszélni senkit a futballról. Sőt, épp ellenkezőleg, inkább ajánlanám a gyerekemnek, menj végig ezen az úton, amin Pál. Berlin legendája.
Hogy Magyarországon mi lesz majd a neve mellett, szerintem az majd a második kötetből, vagy tíz-tizenöt év múlva derülhet ki.
Ághassi Attila
Dárdai
Kiadó: Alexandra
Formátum: füles kartonált kötés
Osztályzat: •••••
A legjobb szövegek
Néhány magyar edző meg van győződve arról, ha kinyomtatja a Barcelona edzéstervét, és azt végrehajtja a futballistáival, csapata úgy futballozik, mint a Barca. Nem tudom eldönteni, sírjak vagy nevessek. Nemhogy Magyarországon, de még a Herthánál sem lehetne olyan edzés, mint a katalánoknál. Olyat nem kérhetek a focistáimtól, amit nem tudnak végrehajtani. Vannak képességbeli különbségek” – Csertői Aurélnak címezte a gondolatait.
„Nincs kamu, nincs alibi, amit mondunk, az úgy is van” – arról, hogy miért működött a válogatott.
„Okosakat mond a tévében, csak amikor hallom, felteszem a kérdést magamnak, miért nem láttam ugyanazt a csapatán” – Várhidi Péterről.
Pietsch Tibor (1974–)
A könyv szerzője 1995-ben, gyakornokként a Magyar Nemzetnél kezdte újságírói pályafutását, ott öt évet töltött. A Nemzeti Sporthoz 2000-ben került, ahol jelenleg, mint főmunkatárs dolgozik. Tudósított a 2006-os labdarúgó vb-ről és az idei Európa-bajnokságról.
Hét esztendeje a Liverpool FC-ről , 2013-ban pedig Détári Lajosról írt könyvet.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. augusztusi számában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
