Zelk Zoltán: Egy falusi futballpályán

Azt mondja az olasz a szurkolókra, hogy „tifosi”. Tífuszosak. Lázasak, akiket láng nélküli, lassú tűz emészt. Zelk volt a magyar irodalomtörténet egyik vezérszurkolója, ő maga igen pontosan diagnosztizálta magán a fő tünetet: a „halálig izzó, pirosló parazsat” – a szurkolói szívet.

Hogy álmodott-e valaha futballistakarrierről, nem tudom. Az viszont egyértelmű, hogy költészetét át- meg átszövi a foci, levelezéseik, naplóik alapján baráti körében (Kormos István, aki labdarúgó volt, egyszer a Fradi első csapatában is játszott, Ágh István, Mándy Iván) kiemelkedő fontossággal bírt a labdarúgás. Az Egy falusi futballpályánt azért választottam stadionnyi fociversei közül, mert ez ragadja meg leginkább Zelk futballszemléletét: számára a játék, a fiatalság, a boldog gyermekkor metaforája volt ez a sport, amely nem hagyja öregedni az egyébként igen ingatag egészségű költőt. Életútja ismeretében sokszorosan fájó a versbéli kérése: „Engedjetek, hadd rúgjak én is / egy tizenegyest legalább…”, Zelk ugyanis – a Sors szörnyű iróniája – életének utolsó éveit keserves szenvedések között, ágyban fekve, a plafont bámulva töltötte, kínjainak okozója pedig nem más volt, mint a lába. Szurkoló című, elborzasztó sztoicizmussal megírt versében mindezt így fogalmazta meg: „Három éve a lelátón / higgadt kétségbeesésben / nézem, / ki nyeri a rangadót: / orvosom vagy betegségem?”. Zelk megjárta a poklok poklát: volt börtönben (mire kiengedték, felesége holtan feküdt, anyja pedig haldoklott) és munkaszolgálaton, ahonnan megszökött ugyan, de emiatt még évekig bujdosnia kellett (Németh László felesége rejtegette). Egyetlen állandósága volt: a futball, „S tudni azt, hogy / ha győzelem, ha vereség / a mi szívünkben csak a hűség / hajtja új ágát, levelét.”

*

Hitvallás ez a vers, elvágyódás egy tiszta, bűntelen és büntetlen gyermekkor máig eleven emlékei közé – ehhez az erőt adó szellemidézéshez volt szüksége Zelknek a focira. A szélkakasként forgó emberek és a napról napra változó politikai viszonyok között csakis a szurkolói hűség a mértékadó etikai példa, „Mi el nem hagyjuk csapatunkat”, mondja, és igaza van: a jéghideg körülmények között csak a lázas szurkolói szív adhat némi melegséget.

Meghurcoltatásáért kapott kárpótlásként fogta fel csapata egy-egy győzelmét, „mert van miért fizess, világ!”, s ilyenformán minden, ami a zöld gyepen történt, sokszoros jelentőségű volt számára. Zelk saját életére is futballmeccsként utal a versben („S amikor ama végső sípszóra / a pályáról majd lemegyek, / ha csapzottan is, ha lihegve, / de mégis, mint a győztesek!”), amelyet sportemberként küzd végig, emelt fővel veszít, ha kell – csak szabályosan játsszanak ellene. Mára szállóigévé lett Puskás válasza Zelk azon kérdésére, hogyan lehet, hogy „Öcsikém” labdái még csúszós pályán is rendre célba találnak: „úgy kell rúgni, Művészkém”. Igaz, a maga eszközeivel, de Zelk mindig is megpróbálta „úgy rúgni”. Költészetünk egyik jócskán alulértékelt alakja ő, aki a temérdek szenvedés közepette is sírig megőrizte humorát és láng nélkül lobogó szurkolói szívét. Erről tanúskodik Mándy Iván Az átkelés című novellájának bevezetője is:

Zelk: Mi ez? Egy újabb novella?

Én: Belenézel?

Zelk: Ha elmondod az MTK csatársorát.

Én: Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny.

Zelk: Hogy hívták az MTK angol trénerét?

Én: Jimmy Hogan.

Zelk: Ki volt a kedvence? Orth Gyuri?

Én: Engem akarsz beugratni? A Braun Csibi!

Zelk: Hol az a novella?