„Azt hiszem, hallgatóim, hogy Önök között ott vannak neves költők, olyan Kossuth-díjas költők, mint Zelk Zoltán, Benjámin László. Arra kérem most Önöket, buzdítsák, lelkesítsék majd a magyar csapatot egy szép verssel, amikor hazatérünk ismét a mi szép hazánkba, hazatérünk Magyarországra. Várják a magyar csapatot egy gyönyörű verssel, amely az újabb, nagyobb sikerek felé buzdítja majd a magyar csapatot, a világbajnokság, a jövő évi svájci világbajnokság felé…” (Szepesi György rádióközvetítése a londoni 6:3 lefújása utáni pillanatokban)
Marabu
Molnár Dániel
ROVARMUNDIAL
Vékony szálon pók-apóka unokáját lengeti,
Száll a hinta, pók-palinta, s tervét így melengeti.
Reggelente Légy Levente félve leste s minden este
Szárnyát halkan zümmögőre csitítván a háló őre
Légyre mindhiába várt, kárt tehetne fiam benned,
Iderepül, meg kell enned, mert a pók a légynek árt.
Egy nap szólt a légy, a pici, hoci nekünk foci kell,
Megbeszéltük pók-apóval, lódította Légy Lehel.
Apus, hisz a pók a kapus, tette hozzá Légy Jani,
Étek leszek fiam, vétek egy haspókkal játszani.
Ámde lám csak mindhiába intelem száll szél alá,
Mert lehet, hogy déd apót a pók talán még fölfalá,
Ám azóta szent a béke, foci lett a béke éke,
És csak néhány árva lárva él a pók bazárba zárva.
Ím a kocka el van vetve, szól nevetve Züm-Hümér,
Nincsen éle, lapja, széle, máskülönben mit sem ér.
És a gömb, akár a gomba, kis pölöske, nagy poloska,
Kéreg alatt fürge féreg fergeteges hosszú passzal
Szökne, ám ganajtúró keresztez egy trágyarasszal,
Kinn a szélen lepke lenget, s mert a taccsot tücsök dobja,
Pillangóval illetlenül balhézik a balga bolha,
Reklamál a hangya, mondja: rongy a labda, mert a moly
Gyomorgörcsöt kapott tőle, szól a szúnyog, mért oly dőre,
sérülése nem komoly,
Kötényt kap a fürkészdarázs, nem élem túl, szörnyű
szégyen,
Cserepadon dong a dongó, fullánkoddal légy a légyen,
Lágyan ível át a légyen, pont a pondró potrohára,
Kocsányon lóg, egyre tágul pupák pókok pupillája,
Üstökösként sisteregve suhintott rá a sáska,
Nem az égbe, gólba vágta, nem a légbe, s kapufára,
Tribün tombol, zeng a palánk, majd a nyalánk-falánk pára
Odapattant és a labdát örömében megzabálta.
Versek, 2004
Kártyáztunk repülőgépen, kártyáztunk vonaton, kosárlabda-bajnoki döntő közben a sajtópáholyban, kártyáztunk sajtóértekezleten, kártyáztunk autó hátsó ülésén, vidékre menet, miközben harmadik kollégánk vezetett, kártyáztunk éjjel (többnyire), kártyáztunk nappal (ritkábban, mert valamikor el kellett tartani a családot is), kártyáztunk pénzbe (szinte mindig), kártyáztunk babszembe (talán egyszer vagy kétszer, mert úgy hiányzott az adrenalin pezsgése), egyszer – 1993 lehetett – végigultiztunk egy nyolcnapos marokkói „study tourt”, a világ legszebb tájain mentünk keresztül, állítólag, mert egyetlen pálmafát, homokszemet nem láttunk a Szaharából, tudniillik ki se tettük a lábunkat a szállodaszobából, ki se néztünk az autóbusz ablakán, csak vertük a blattot, vég nélkül.
Huszonöt éven át vertük, attól kezdve, hogy megismerkedtünk, addig, amíg Danit elragadta a halál.
Ma már tudom, hogy az ulti csak ürügy volt. Jóllehet Dani váltig ismételgette Alekszandr Szergejevics Gribojedov orosz drámaíró mondását („Fogalmam sincs, hogy mivel foglalták el magukat az emberek, mielőtt feltalálták volna a kártyát…”), nem telt el olyan délutáni vagy éjszakába nyúló kártyaparti, hogy ne Arany-, Petőfi- vagy József Attila-idézetek citálásával, történelmi eszmefuttatásokkal, politikai diskurzusokkal, a Pitagorasz- és a Thalész-tétel felmondásával fűszereztük volna a „tétmérkőzést”. De az est fénypontja rendszerint valamelyik Molnár Dániel-opusz kikényszerítése volt, és – merthogy feledhetetlen barátunknak nem kis egója volt – a „mester” általában eleget is tett a „tanítványok” óhajának. Az összes költemény közül a Rovarmundial aratta a legzajosabb sikert… Játékos volt a szó minden értelmében. Gyönyörűen játszott a szavakkal, és sakkozni is imádott. Ezeken az olykor hajnalig tartó szeánszokon többet tanultam tőle, mint a gimnáziumban és az egyetemen kilenc év alatt együttvéve.
Apropó, tényleg, mivel foglalták el az emberek magukat, mielőtt a kártyát feltalálták volna…?
Ch. Gáll András
Molnár Dániel (1945–2003)
A legendás rádióriporter 65 évvel ezelőtt, június 25-én született Németországban, tudniillik szülei, így természetesen várandós édesanyja, Ilcsi néni, minden idők legnagyobb magyar kozmetikumkészítője, az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől menekülvén Nyugatra sodródtak. Aztán hazaköltözött a Molnár família, Dani gyermekkora az apai és az anyai ág territóriumán, Hajdúszoboszlón és Nógrádban telt, ennél fogva tökéletesen ismerte és tudta a hajdúsági és a palóc tájszólást is. Az egyetemet Debrecenben végezte, oroszul, németül perfektül, franciául és angolul folyékonyan beszélt. Dolgozott üzletkötőként, de végül a Magyar Rádióban talált otthonra. Első olimpiája a moszkvai volt, ahonnan még nem a sportosztály munkatársaként tudósított, aztán Szöultól Sydneyig mindegyik nyári játékokon dolgozott, kivéve az 1996-os atlantai játékokat, amelyre derékbántalmai miatt nem tudott elutazni. Barátai, kollégái közvetítéseiből ma is hosszú passzusokat idéznek fejből, örökre beírta magát a magyar rádiózás aranykönyvébe. Stílszerűen, munka közben hunyt el, miközben kártyapartnerei vártak rá… Halálának napján, március 26-án minden évben megrendezik a Molnár Dániel Ulti Emlékversenyt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. júliusi számában.)
