Szálinger Balázs: Sport

„Azt hiszem, hallgatóim, hogy Önök között ott vannak neves költők, olyan Kossuth-díjas költők, mint Zelk Zoltán, Benjámin László. Arra kérem most Önöket, buzdítsák, lelkesítsék majd a magyar csapatot egy szép verssel, amikor hazatérünk ismét a mi szép hazánkba, hazatérünk Magyarországra. Várják a magyar csapatot egy gyönyörű verssel, amely az újabb, nagyobb sikerek felé buzdítja majd a magyar csapatot, a világbajnokság, a jövő évi svájci világbajnokság felé…” (Szepesi György rádióközvetítése a londoni 6:3 lefújása utáni pillanatokban)

 

 

Annyira infantilis és erőltetett, és mégis jó!
Futballcsapatként ábrázolni a reformkor nagy magyarjait. A hasonló próbálkozások általában giccses nosztalgiázások vagy méltatlanul viccelődő párhuzamok.
Szálinger Balázs nem viccel. Lehet, persze lehet mosolyogni, összekacsintani, rácsodálkozni, elismerően csettinteni vagy idegenkedve szemöldököt összevonni e sorok olvastán, és nem lehet nem kiérezni a szellemességet egyik-másik sportújságírói klisé beillesztésekor. Mégis érezni kell a mindezeken túlmutató borzongató fájdalmat és szépséget. Ha máskor nem, hát akkor, amikor odáig érünk: „Aztán Petőfi, született támadó, / Nyakas, az edző mégis erőlteti. / Legszebb csatárkor: huszonhat éves…’

Könnyfakasztóan nagy verssorok egy első látásra talán blődligyanús költeményben. Szálinger futballközhelyei nem egyszerű gúnyolódás eszközei, ahogyan a foci számára is – tudom – szent ügy. Pontosan tudja, hogy a „sárga cserebogár” és Hidegkuti felsősarkos bombája éppen úgy és éppen annyira szakmai bravúr és esztétikai élmény. És analógiáinak őszinteségét, tisztaságát, létjogosultságát talán nem csak egy futball-lapban illik nem megkérdőjelezni és nagyra becsülni.
De mintha maga a költő is megijedne saját metaforájától. Nem tudjuk meg, 4–4–2-es vagy milyen formációjú az „az emlékeinken átcsobogó folyó” által „a semmibe görgetett felállás”, s azt sem, kik is alkotják a nagy csapatot a nevesített hat klasszis mellett. Ők hatan: Széchenyi, „az úri bekk”, a leszegett fejű Wesselényi, aki „befelé cselez, ha indul”, Deák, aki „tanárian szűrt”, Táncsics, a „szélsőisten”, Kossuth, „az irányító”, no és Petőfi, „a született támadó”.
De kik hát a többiek? Mert, mint tudjuk, mindig az a legjobb játékos, aki nem játszik. Hol van Kölcsey? Hol Batthyány? És Táncsics valóban olyan jól ad be?

A kérdésekre a költő nem válaszol. De strófákon át elemzi lélekemelő, nagy vereségeinket, amelyek a futballpályán és a csatatéren oly hasonlóan voltak sokszor erkölcsi győzelmek, egyben tragikus véráldozatok. Legyőzettünk ’54-ben és ’56-ban is, mégis, a mi nagy igazságunk világított az egész Földnek, legalábbis annak a részének, amely a szép focit és a gyönyörűen reménytelen magyar szabadságharcot értékelni tudta. Mindezt egy XXI. századi sportversből kell megtudnunk, amely látszólag a XIX. századról szól, merthogy legyőzettünk 1849-ben is, szétszórták, veszni hagyták, leírták, kicsinálták azt a csapatot is, mint aztán oly sokat, egészen a mai csapattalanságig. Hiszen mára „meccseink is elmaradtak”, és visszakívánjuk „a vesztesek túlfizetett hadát”.

Tudják amúgy, hogy mi volt a fél világ által megtanult neve a leghíresebb magyar klubcsapatnak jó száz évvel Petőfiék után? Ez: Honvéd. És persze az 1988–1989-es reformkor vezérei tényleg egymás mellett futballoztak a jogi kar bajnokságában.
De lehet, hogy ez már nem is tartozik a tárgyhoz.

Szöllősi György

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. novemberi számában.)