Puskás Ferencnek – Bozók Ferenc verse

„Azt hiszem, hallgatóim, hogy Önök között ott vannak neves költők, olyan Kossuth-díjas költők, mint Zelk Zoltán, Benjámin László. Arra kérem most Önöket, buzdítsák, lelkesítsék majd a magyar csapatot egy szép verssel, amikor hazatérünk ismét a mi szép hazánkba, hazatérünk Magyarországra. Várják a magyar csapatot egy gyönyörű verssel, amely az újabb, nagyobb sikerek felé buzdítja majd a magyar csapatot, a világbajnokság, a jövő évi svájci világbajnokság felé…”
(Szepesi György rádióközvetítése a londoni 6:3 lefújása utáni pillanatokban)

 

 

Történt, hogy 1993 júniusában, az első – nem is annyira rosszul elvégzett – váci piarista gimnáziumi évemet követően letett a vonat Balatonszemesen, egy ideig kerestem társaimat az állomáson, majd elindultam lefele az aluljáróba. Félútig jutottam, amikor bőrlabda pottyant a fejemre. Az aluljáró betonfala mögött ugyanis két vicces kedvű egyén lapult: egy budapesti piarista diák, aki ma leginkább a világ kedvenc futballmagazinja magyar kiadásának főszerkesztője, és ugyanezen lap főmunkatársa.

A gyors újraegyesítés után a labdáé lett a főszerep, mert valahogy akárhova is mozdultunk ki együtt a ma már 22 éves ismeretség során, ez szinte minden esetben így alakult. Továbbá volt még egy fontos küldetésünk: meg kellett szerveznünk az aznap esti Izland–Magyarország mérkőzés megtekintését. Mintegy fél tucat magánház végigcsengetése után – volt, ahol annyira nem értették a helyzetet, hogy futni kellett – egy lepattant üdülőbe sikerült bekéredzkednünk. A többi már puszta tény, sima 2–0-s vereség egy olyan országtól, amelyről akkoriban azt is nehéz volt elhinni, hogy van egyáltalán tizenegy lakosa, beleszámolva a kúpos fókákat is. Válságmenedzselésben akkor még nem voltunk eléggé járatosak, így maradt az üveg kevert, és a hosszú csendes pihenő egy játszótéren, valahol a mérleghinta és a homokozó között.

Mit vettünk annyira a szívünkre? Amikor Bozók Ferenc, a Vácot és Budapestet is megjárt piarista szerzetes (hogy így húzzon ívet a világot mozgató tökéletes erő) 2007-ben a Prae irodalmi folyóiratban megjelentette Puskás Ferencnek címet viselő versét, ugyanattól szenvedett, mint mi másfél évtizeddel korábban Szemesen, de ő egy folyamat végét volt hivatott szakszerűen lírába önteni. Ennek a folyamatnak mi akkor még csak az elejét éreztük, és tényleg csak éreztük, hiszen voltak még szép klub- és válogatott pillanataink (elvétve). A mai fejemmel már tudom, hogy ha valaki alól kirántják a szőnyeget, ahogy az a magyar válogatottal kezdődött a honi labdarúgásban 1986-ban, az néhányszor még megkapaszkodik, párat tántorog, és szépen, lassan, tompa puffanással ér csak földet.

A földet érés verse Bozók Ferencé. A megszólított Puskás, akihez mint a futball Urához szinte a zsoltárok gondolatritmusával ismétlődik – egészen pontosan háromszor – a kérés, könyörgés: mondj valamit! Mert az ekkor már fizikailag halott, de örökké élő legenda holtában is több támaszt nyújthat, mint a látszólag élő, valójában azonban halott magyar labdarúgás bármely szereplője. Pedig nagyon szívesen túllépnénk már rajta, megtartva örök szeretetben és tiszteletben keresnénk új hősöket magunknak. „Mondd, kell, hogy a mérce Te légy?”
Megválaszolhatatlan kérdések sora záporozik nemzeti hősünkhöz, és tán fura, de a válaszok elsősorban nem azért maradnak el, mert akihez szólnak, már nem él, hanem mert nincs rájuk ésszerű válasz.

A versből sugárzik a szinte csak álmainkból ismert tehetetlenség. A lírai ént viszi még a lába valahova, de alig hihető, hogy milyen mélyen van az a valahol a „tűnt, régi csatákhoz” és „bajnokaikhoz” képest. Érdekes kontrasztként a tiszta daktilikus lüktetés finom iróniával egyfajta keringőszerű ritmust kölcsönöz a versnek.
Amikor a Fradi 2006-ban NB II-es csapat lett, Bozók megfogadta, hogy dacból is kimegy az összes budapesti mérkőzésére, így tiltakozva a méltánytalanság ellen, és támogatva a klubot. Lehetne sikertörténet: a Fradi (jóllehet csak harmadik nekirugaszkodásra) visszajutott, a helye stabil. Ám a horizont tágul, az első versszak klubszinten, a második azonban már nemzeti léptékben érzékelteti a hanyatlást: „a máltai gyepre kifutva már jó a szolid vereség, vagy az iksz?”.
Mi pedig halkan csak annyit teszünk hozzá kérdésként, megnyitva egy elképzelt harmadik versszakot: hol van az a generáció, amelyiknek olyan véresen fájna a hanyatlás, mint Bozók Ferencnek 2007-ben, vagy nekünk az üres üveg mellett 1993-ban?

Mondd meg, mi hiányzik a mostaniakból?

Kovács Gergely

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. februári számában.)