Labdával, gitárral jól muzsikált: Ihász Gábor

 

 

 

A grund… Ott voltak otthon a Pál utcai, majd a Fáy utcai (Hungária körúti, Üllői úti, Megyeri úti, kispesti) fiúk. Még szép, hogy Ihász Gábor megénekelte a teret. Nem csupán az Elszáll a gondom című dalában, hanem a Te és én-ben is, amelyet Heilig Gáborral közösen adott elő. Annak középrésze így szólt: „Emlékszem rá, a zuglói grundokon órákig rúgtuk a port…”
Az angyalföldi centerpálya pázsitján is játszott volna, ha nem derül ki, hogy szívbeteg. Amúgy bizton állíthatom: nagyon jó szíve volt. Örökös derűjét az sem vetette vissza, hogy le kellett mondania a versenyszerű futballról. A színészválogatottban azért rendszeresen játszott, és a SZÚR-ok egyikén, 3–3-nál akkora gólt rúgott az utolsó percben, hogy nyolcvanezer néző úgy ünnepelte, akár egy popsztárt.

Mi az, hogy akár! Hiszen valóban popsztárrá vált.
És a koncerteken, a tévében, a rádióban rendszeresen visszatért ahhoz, amit ugyanúgy imádott, mint a zenét. A labdarúgáshoz. Rokon szakma a kettő: elvégre, ha prímán játszik egy csapat, akkor azt mondjuk, jól muzsikál az együttes. Olyankor tényleg elszáll a gondunk… Kár, hogy a futball örömét régóta nem érezzük. Az 1978-as dalban még joggal lehetett énekelni a mérnökről, a házmesterről és a beatzenészről, mert valamennyi a labdarúgás bolondja volt. Kitüntetett programot jelentett vasárnap délelőtt lemenni a térre, majd vasárnap délután kimenni a meccsre. A Fáy utcában, ahol Ihász Gábor az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején kölyök futballistaként villogott, az NB I-es meccsek átlag nézőszáma 12 ezer körül mozgott. És akkor még nem beszéltünk a Népstadion kettős bajnoki mérkőzéseiről… (Egy másik 4:3-as találkozón, a Honvéd–Vasason, amelyen „kicsivel” színvonalasabb futball volt, mint a SZÚR-okon, 85 ezer néző alatt roskadoztak a lelátók 1964-ben.)

Na igen, abban az időben még teljes fényében ragyogott a magyar futballkultúra. Akkoriban valóban egyformák voltunk abban a tekintetben, hogy mindannyian imádtuk a labdát, és a feleségek-édesanyák ahhoz igazították a vasárnapi ebédet: mikor kezdődik a rangadó? Ha eljött az október-november, kiváltképp gondolni kellett erre, mert késő ősszel nemegyszer 12.15-kor, illetve 14 órakor kezdődött a kettős meccs a Stadionban (a „Népet” senki sem említette), ahol a már komponista-előadó Ihász Gábor hiába harsogott a tribünön, a hangja elveszett a hatalmas tömeg szűnni nem akaró zsivajában. Ezért aztán megírta a piros-kék indulót („Zúgjon a hajrá, Vasas!”), mert így ő maga minden Fáy utcai meccs előtt „ezerrel” szólhatott az angyalföldi megafonokból.

A lelátón pedig azt kiabálta: „Bele-bele-bele-bele-belé!”
Angyalföldön ez legalább olyan védjegyévé vált, mint a Múlnak a gyermekévek.
Felnőtt évei, sajnos, nem tartottak sokáig. A harmadik saját nagylemezét készítette, amikor ledöntötte lábáról a kór. Ám ő is, a nótája is velem van, legföljebb átírtam azt egy parányit. Mivel napközben dolgoznom kell, „hangjait egy kedves dalnak esténként dúdolom”. Magam is gitározom – ha nem is olyan jól, ahogyan Gabi játszott –, és persze gyakorta „lenyomom” az Elszáll a gondom-at.

Egy nyelvet beszéltünk.
Mi is ugyanazt éreztük, mint Pavarotti, aki az 1994-es vb idején Chicagóban adott koncertet, és a színpadra lépve azt mondta: „Két igazán fontos dolog van a világon. A zene és a futball.”
Nem igaz?

Hegyi Iván

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. januári számában.)

Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!