„Azt hiszem, hallgatóim, hogy Önök között ott vannak neves költők, olyan Kossuth-díjas költők, mint Zelk Zoltán, Benjámin László. Arra kérem most Önöket, buzdítsák, lelkesítsék majd a magyar csapatot egy szép verssel, amikor hazatérünk ismét a mi szép hazánkba, hazatérünk Magyarországra. Várják a magyar csapatot egy gyönyörű verssel, amely az újabb, nagyobb sikerek felé buzdítja majd a magyar csapatot, a világbajnokság, a jövő évi svájci világbajnokság felé…”
(Szepesi György rádióközvetítése a londoni 6:3 lefújása utáni pillanatokban)
Romhányi József
Focimeccs
Huszonkét esztelen, félmeztelen egyén,
egymás hátán-hegyén
nyüzsög lenn a pályán.
Mások mája táján taposnak,
és ha elég laposnak
lát a bíró minden egyest,
megítél egy tizenegyest.
S mert a szegény feje tizenegyest kirótt,
a fele közönség átkozza a bírót!
De senki sem csendes a nagy embertömbből,
mert a másik fele harsány éljent bömböl.
Ezalatt a meccsen néhány sípcsont reccsen,
szerteszét vér freccsen. Fel sem veszi egy sem
a fetrengő játékost. Fontosabb a játék most.
A vad középcsatár átgázol a bekken.
Úgy esik az össze, hogy csak meg se nyekken,
azután a labdát megcélozza jól: góóóóóóól!!!!
Egy alacsony néző, ki oda nem lát át,
ordítva paskolja a szomszédja hátát:
vegye le a kalapját, mert szétverem alapját,
azt a kerek tököt! S feje felé bökött.
Erre az: Ó! Te gaz! Engem sértegetni mersz-e?
Persze! Mind a ketten szólnak egy-két havernek:
Gyertek, fiúk segíteni, ha vernek!
Jöttek is mind verekedni, úgyis kezdtek berekedni.
Buzgón verekedtek, bíz nem voltak restek!
S időnként a gyepre elnyűtt testek estek.
De a két okozót rejti már a bozót.
S merre egy rést leltek, gyorsan elszeleltek.
A többit azután alig egy-két nappal,
a derék rendőrség verte szét kardlappal.
Le a kalappal!
Kezemben az Ifjú Nyomdász című megsárgult újság, „a Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet KISZ-szervezetének lapja” 1987 februárjából. Művészeti szerkesztő kollégánk, Tóth András (egykor maga is az iskola diákja) bukkant rá egy különös versre a sportoldalon. Első olvasásra vicceskedő diákversnek tűnik, amely egyszersmind (a Fradi-meccs és a rendőri kardlapozás együttes emlegetésével) pajkosan feszegeti azokat a kereteket, amelyek 1987 hivatalos szóhasználatának, témaválasztásának „még belefér” kategóriáját határolták. Persze egy akkori KISZ-kiadványban ilyesmivel hősködni már nem igényelt olyan halálmegvető bátorságot, amely a lap hátsó borítóján, március 15. apropóján szintén megidézett és óvatos utalással aktualizált Petőfi Sándor sajátja volt egykor.
De mi is ez a vers? A címe: Egy Fradi-meccs dióhéjban. Szerzője nincs feltüntetve, a szövege pedig nyolcvan százalékban megegyezik egy azóta közismert, a Szamárfül című, a költő humoros, többnyire állatverseit összegyűjtő kötetének bővített kiadásában is megjelent Romhányi-versével, amelynek a címe mindenütt másutt: Focimeccs. Minthogy a vers többféle szövegi és formai változatban terjed manapság, az interneten is, nehéz volna kinyomozni, hogy jóhiszemű, tájékozatlan plagizálásról vagy egyszerű lopásról van-e szó, s vajon ki adott új címet a műnek.
Gondban vagyunk azért is, mert a költemény, noha kétségtelenül a magyar vers egyik legnagyobb formaművészének az alkotása, tényleg nem sokkal ütősebb egy irodalomfaktos jól sikerült rímfaragásánál. Az olyan rímek például, mint a „kirótt – bírót” „játékost – játék most” kifejezetten bántják a fület, mások meg („taposnak – laposnak”, „reccsen – freccsen”) jól szólnak, de elég erőltetettnek tűnnek a maguk szövegkörnyezetében. Ez nem a „monoton üget a süppedő homokon a sivatag lova, a tétova teve tova, sóvár szeme kutat kutat” vagy a Frédi és Béni sziporkázóan szellemes Romhányija, aki ebben a versikében csak néha-néha bukkan elő. A „verekedni – berekedni” rímet pedig, ha már Ferencváros, akkor kiaknázta fél évszázaddal korábban József Attila, amikor a „pesti, csatakos külvárosról” írt, ahová született: „Az uccán vídám jasszok lógtak / S még vidámabban verekedtek, / Kiabáltak, kiabáltunk és / A jasszok végül berekedtek.” (Most olvasom, hogy a Gát utcában a minap megkéseltek egy kukásfiút, mert a kuka mellé dobott lomot nem vitte ki a kukával együtt a ház elé.)
Az FFT tehát továbbra is mérhetetlenül tiszteli az önmagának (ugyancsak nagy nyelvi leleménnyel) teljes joggal „Romhányi, a rímhányó” titulust kreáló művészt, és halálra röhögjük magunkat lélegzetelállítóan bravúros rímjein, szóviccein, legyen szó Mézga Aladár kétdimenziós eszperente bolygójáról vagy Csőrmester és Teknőc Ernő párbeszédeiről, továbbá roppantmód örülünk annak, hogy a foci is megihlette a mestert, még inkább, hogy Romhányi fociversének rábukkantunk egy, a nép által továbbgondolt, kalóz változatára, mégsem tartjuk a Focimeccset a legjobb futballversek, de még a legkitűnőbb Romhányi-művek egyikének sem.
Ettől még olvasható, élvezhető, jópofa kis munka, a versrovatunkban megilleti őt az előkelő hely.
Szöllősi György
ROMHÁNYI JÓZSEF, író, költő, műfordító (Nagytétény, 1921–Budapest, 1983)
Eredetileg muzsikusnak készült, 1951-től a Magyar Rádió dramaturgjaként, 1957-től az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetőjeként , 1960 és 1962 között a Magyar Televízió szórakoztató rovatának művészeti vezetőjeként, 1962-től haláláig pedig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgjaként dolgozott. Opera szövegkönyveket írt, librettókat és musicaleket fordított, legismertebb a Macskák. Több száz a színházi munkáinak száma, de a nagyközönség főként játékos állatverseit és rajzfilmekhez írt szövegeit ismeri. Az ő nevéhez fűződik például A Mézga család, a Kérem a következőt! (Dr. Bubó), a Mekk mester és a Flintstone család (magyarul: Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki) bravúros szövege.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. novemberi számában.)
