Csapatkép a világ végén

„Azt hiszem, hallgatóim, hogy Önök között ott vannak neves költők, olyan Kossuth-díjas költők, mint Zelk Zoltán, Benjámin László. Arra kérem most Önöket, buzdítsák, lelkesítsék majd a magyar csapatot egy szép verssel, amikor hazatérünk ismét a mi szép hazánkba, hazatérünk Magyarországra. Várják a magyar csapatot egy gyönyörű verssel, amely az újabb, nagyobb sikerek felé buzdítja majd a magyar csapatot, a világbajnokság, a jövő évi svájci világbajnokság felé…”
(Szepesi György rádióközvetítése a londoni 6:3 lefújása utáni pillanatokban)

 

 

Ha azt nézzük, hogy valamikor régen állítólag minden vers egyben ének is volt (ami persze nyilvánvaló hülyeség), és hozzávesszük, hogy Lovasi András számai egyértelműen jobb szövegek a kortárs lírai alkotások zöménél, akkor talán nem szentségtörés ehelyütt egy rockzenekar dalát citálni.
Ráadásul amióta megszűnt a Kispál és a Borz, mint az ezredforduló magyar könnyűzenéjének egyetlen ma ismert, hosszú távon vállalható formációja, ezek a dalok – különösen a korai idők Kispálja, a CD előtti időkből – ma már klasszikus műalkotások.

Ellenpontként említsük meg, hogy valamikor régen, húsz évvel ezelőtt, messze még a Bajnai-féle Kossuth-díjtól a dal- és szövegíró basszusgitáros Lovasi András maga beszélt így szerényen egy interjúban: „Csak azért nem gondolom, hogy ezek a szövegek versek lennének, mert annyian szeretik őket, és amit nagyon sokan szeretnek, az nem szokott jó lenni…”
No, ennyit előzetesen arról, hogy miért került az FFT versrovatába az Ágy, asztal, tv című lemez (inkább kazetta) címadó dala. Mert ha meghallgatjuk/elolvassuk, nem kérdés többé. Roppant erős, apokaliptikus képeihez afféle fociközeli metaforát választ: a világ végén (kicsit játszva azzal, hogy térben vagy időben) csapatfotózásra hív mindenkit a média. „Ahogy a csapatok voltak régen a képen, elöl a srácok és az edzők középen”.

De itt a bökkenő. Ez a régen. Lovasi akaratlanul elszólja magát, és leleplezi ezt az egész nyomorult magyar életet. Hát miért régen, könyörgöm? No, igen, azért, mert a foci nálunk a múlt. Ezt a „régen”-t másutt nem értenék. Mindenütt a világon a fiatalság, a jelen, sőt a csábító jövő mindaz, ami a focihoz kapcsolódik. A csapatfotózás is. A csapatfotózás például Európa legmodernebb, legmagasabb színvonalú szórakoztatóipari produkciójában, a Bajnokok Ligájában kötelező elem minden meccsen a pénzfeldobás után. A forgatókönyv része. Nálunk minden, ami futballkultúra: a múlt…

A szöveg persze nem erről szól, hanem a világvégéről. A futballhasonlat a gigantikus, vég nélküli csapatfotóról nem egyszeri, öncélú eszköz, akkor nem is idéznénk, Lovasi a dal legerősebb képében viszi tovább a metaforát, amely ebben a megrázóan láttatott két sorban visszaköszön: „Közben otthon kígyók forognak a széken / Farkasok alszanak a srácok régi mezében”. (S persze a mez megint „régi”, mondanom sem kell, szóval magyar apokalipszis ez, nem amolyan globális, mint ahogy a Kispál és a Borz is mélyen magyar – verbális finomságaival, kérlelhetetlen nyelvi igényességével, nem provinciális, mégis könyörtelenül a magyar kultúrába zárt világával, függetlenül minden politikától, cinizmustól, belemagyarázástól.)

Mondom, az Ágy, asztal, tv nem a fociról szól. De bravúrosan oldja meg azt, amit eleddig egyik művészeti ág sem tudott igazán: napjaink leghatásosabb mozgalmát, a focit, és annak eszköztárát zökkenőmentesen használja, a játéktól természetesen teljesen független mondanivalójának megfogalmazására. Nem erőltetett, nem sportoskodó, hanem helyénvaló módon.
Aki hallotta ezt a számot, nem feledi Lovasi teremtő erejű képeit a Nagyréten gyülekező világról és az élő közvetítést figyelő, a székeken pörgő, az ágyban kopott mezben hempergő farkasokról… Olvasva is izgi, de hallani kell. Működik.

Szöllősi György

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. augusztusi számában.)