Amikor sírva könyörgünk, hogy legyen már Magyarországon egy méltó futballmúzeum (ráadásul a magyar futballnak egyedül a múltja versenyképes a mai dübörgő focibizniszben), akkor ezt részben arra alapozva tesszük, hogy láttunk már ilyesmit külföldön. Leginkább Angliában érdemes mintákat keresni, ugyanakkor, mint mindenben, ami futballkultúra, a Real Madrid külön kategória. Évtizedek óta halljuk a Madridból hazatérő honfitársainktól, hogy micsoda fantasztikus élmény bejárni a Real múzeumát, és szembesülni azzal, milyen előkelő helyet foglal el a klub emlékezetében a magyar csatárzseni, Puskás Ferenc pályafutása. Amikor márciusban ott jártunk (a cikk 2012 májusában jelent meg – a szerk.), akkor is találkoztunk magyar turistákkal a hétköznapokon múzeumként működő Bernabéu-stadion különböző pontjain, mint szinte minden alkalommal, vagyis már nemcsak jó meccset, de Puskás-emlékeket nézni is külföldre utazunk.
Most ne a mi nyomorunkról, hanem a Real Madrid nagyszerűségéről beszéljünk! A sok nagy európai klubnál ugyancsak működő szisztémában fogadják a rajongókat, látogatókat a Bernabéu-stadionban is, amely Madrid belvárosában, eredeti helyén üzemel, saját metrómegállója van, a pályát határoló utcák felé pedig az arénába épített forgalmas üzletek, kávézók növelik „A történelem legsikeresebb klubjának” bevételét. A látogatók a 15 eurós belépőjegy megvásárlása után elindulnak a kijelölt bejáraton át a „stadiontúrára”, és miközben még az előző esti Bajnokok Ligája-mérkőzés nyomait tüntetik el a takarítók (a néhány órával korábban minden más hirdetést beborító BL-drapériákat már összecsomagolta az UEFA), a vendégek útvonala már feliratokkal, kordonokkal kijelölve a lelátó tetejétől, a kispadon át a sajtótájékoztató teremig. Vagyis a stadion éjjel-nappal profitot termel, megállás nélkül. A helyiségek bérbeadásából származó bevétel meghaladja a jegybevételt, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a stadiontúra a háromszintes adidas ajándékboltban végződik.
A múzeum maga látványos és élményszámba megy, de lenyűgözőnek nem mondanám, nem véletlen, hogy a teljes újragondolását és átépítését határozta el a klub, és hamarosan meg is kezdik a munkálatokat. Addig azonban be kell érnünk a – persze nekünk, magyaroknak már most is irigylésre méltó – mai múzeummal, amelyben megtaláltuk a Videoton ellen 1985-ben megnyert UEFA-kupát, Puskás Ferenc játékosigazolványát, a magyar látogatókra a legnagyobb hatást gyakorló Puskás-falat, amely „A XX. század gólkirálya” előtt tiszteleg, a Real első csapatában valaha megfordult magyarok listáját (Puskás óta senki, előtte sem meghatározó nevek), és a szoborcsoportként rekonstruált jelenetet a kinagyított kontraktussal, midőn Alfredo di Stéfano aláírja szerződését Santiago Bernabéu elnök íróasztalánál. Ami a már most is becsempészett interaktivitást illeti, lehet fényképezkedni a BL-trófeával, José Mourinhóval (fizikailag persze nincs jelen, de digitálisan rákerül a képre a jelentkező turista mellé, a háttérben a stadionnal), ki lehet próbálni a kispadot (ami persze rég nem pad, hanem puha, kényelmes ülések sora), és az öltözőbe is bevezetik a látogatókat, igaz, a vendégcsapat öltözőjébe. Protekciós csoportunknak (a Puskás-akadémistákkal érkezünk) megadatik a hazai öltöző látványa is, alkalmi idegenvezetőnk, Emilio Butragueno pedig büszkén jelenti be, hogy az első hónapok statisztikája alapján 2012-ben a Bernabéu-stadion lesz a leglátogatottabb turistalátványosság, megelőzve a spanyol főváros világhírű múzeumát, a Pradót, ahol egyébként többek között Velázquez és Goya képeit őrzik, és arról most ne is beszéljünk, hogy ugyancsak Madridban látogatható Picasso egyik leghíresebb alkotása, a Guernica.
Úgy néz ki, Di Stéfano, Zidane és Puskás most még érdekesebb.
Szöllősi György
