Nagyinterjú: Tony Cottee

Szöveg Chris Flanagan Portré Leon Csernohlavek

„Inkább Dubaira hasonlít ez, nem Southendre.” Ragyog a nap, amikor Tony Cottee csatlakozik hozzánk az essexi tengerparton. Hiába azonban a kellemes meleg reggel, a partszakasz elhagyatott. Southend már nem akkora turistacélpont Angliában, mint volt egykor, de a West Ham legendája otthonra lelt benne, és most körbevezet minket. „Ott látható a világ legnagyobb mólója, több mint másfél kilométer hosszú. Kíváncsiak vagytok még valamire?” – kérdi mosolyogva.

Cottee 54 éves, néhány éve hagyta ott Londont, de rajta tartja a kezét a futball ütőerén. Tévéműsora, a Sky Sportson futó Soccer Saturday kedvéért rendszeresen a fővárosba látogat. A Roslin Beach Hotel teraszán ülünk le, és készen áll, hogy megválaszolja olvasóink kérdéseit pályafutásával kapcsolatban, amelynek során több gólt szerzett az élvonalban, mint Wayne Rooney, Dennis Law vagy Thierry Henry.

West Ham-szurkolóként milyen érzés volt, hogy tizenhét évesen, rögtön az első mérkőzésén gólt lőtt? Egy álom vált valóra?
Abhijay Menon, Facebook
Teljes mértékben. Érdeklődött irántam a West Ham, a Crystal Palace és az Arsenal is, de már az ükszüleim is a csapatnak drukkoltak, én pedig hétévesen kezdtem el kijárni a mérkőzésekre. Új év napján léptem először pályára a Tottenham otthonában. Szilveszter este még az ifikkel kellett volna edzenem, de azt kérték tőlem és Alan Dickenstől, hogy inkább a felnőttekkel készüljünk. Éjfélkor ott ültünk Alannel a szállodá ban, és azt kérdezgettük magunktól, mégis mi a fészkes fenét keresünk ott. Buliba akartam menni aznap este. Fogalmam sem volt róla, hogy játszhatok, John Lyall csak másnap délután fél kettőkor mondta meg. Én szereztem az első gólt, a többi már történelem.

West Ham–Bury tíz null, Cottee: négy gól. Ez volt élete legdurvább meccse?
Shaun Jackson, Ilford
Tizennyolc éves voltam, és ilyenkor az ember nem fél semmitől. De még mindig ez a rekord a Ligakupa és a West Ham történetében. Utána fogtuk, és leigazoltuk Paul Hiltont a Buryből!

A West Ham az 1985–86-os idényben a harmadik helyen végzett, és a mai napig ez története legjobb élvonalbeli eredménye. Miért volt ennyire jó az a csapat?
Paul Miller, Facebook
Azért, mert a klub megvette Mark Wardot és Frank McAvennie-t, és visszakaptuk Alan Devonshire-t, a legjobb futballistát, akivel a West Hamben pályára léptem. Az előző évben majdnem kiestünk, a következőben pedig a tizenötödik helyen végeztünk. Ahhoz tudnám hasonlítani, amit a Leicester művelt három évvel ezelőtt: nem volt sérült játékos, egyben maradt a csapat, és mindenki kihozta magából a legtöbbet. Egészen az utolsó mérkőzésnapig nyerhető lett volna a bajnoki cím is. A Liverpool, az Everton és köztünk ment a harc. Hétfő este a Goodison Parkban volt meccsünk. A Liverpool megverte a Chelsea-t, és ezzel bajnok lett, de ha ez nem így alakul, akkor a Goodisonban játszott mérkőzés győztese lett volna a bajnok. Rossz idő volt abban az idényben, és volt egy pillanat, amikor tíz ponttal voltunk lemaradva, mert öt meccsünk elmaradt. Így áprilisban kilenc vagy tíz mérkőzést játszottunk. Az utolsó héten szombaton, hétfőn, szerdán, szombaton és megint hétfőn volt bajnokink.

Ön és Frank McAvennie fejenként huszonöt-harminc gólt szereztek az 1985–86-os idényben. Született fogadás, hogy ki lesz a gólkirály?
Trevor Leak, Twitter
Nem, de arra fogadtunk, hogy ki lövi a legszebb gólt az Aston Villa ellen. John Lyall menedzser ezért mindkettőnket megbüntetett! Teljesen mások voltunk: McAvennie gyakran járt el Londonba, és a nőkkel barátkozott, én inkább hazamentem, összefoglalókat néztem, miközben büfékaját eszegettem. De a pályán nagyon jól kijöttünk.

Ki volt a huncutabb egy esti kimaradás esetén?
Dave Bloss, Twitter
Frank McAvennie! Jókat szórakoztunk. Amszterdamban egy felkészülési mérkő zés alkalmával kiengedett az edző, de tizenegyre vissza kellett érnünk. Wardy, Frank és én már háromnegyedkor ott voltunk, John Lyall a recepciónál várt, azt mondta, remek, találkozunk reggel. De Frank Mac úgy döntött, hogy újra kimegyünk. Meglógtunk a vészkijáraton, és belebotlottunk Alvin Martinba, Tony Gale-be és Stevie Walfordba, ők is ugyanezt csinálták. Beültünk egy bárba, és hamarosan az egész csapat befutott. Mind a huszonnégyen visszamentek, bejelentkeztek az edzőnél, majd újra kiszöktek! Végül hajnali négyre értünk vissza a szállodába. A reggelinél John Lyall azt mondta, tudja, hogy van, aki kiszökött, az ilyennek ötven font a büntetése. Jelezte, hogy kimegy, és aki kint volt, azt tegye le a pénzt az asztalra. Azt hiszem, sejtette, hogy mi hárman meglógtunk, ezért százötven fontra számított. Amikor visszajött, ezerkétszázat talált az asztalon! A hazafelé úton Steve Walford eléggé „dehidratált” volt, pánikrohamot kapott, és megpróbálta kinyitni a repülőgép ajtaját. Négyen ugrottunk rá üvöltve, hogy ne csinálja, mert mindenkit megöl.

Mégis mi történt, amikor a West Ham nyolc egyre tömte ki a Newcastle-t 1986-ban, és Alvin Martin három különböző kapusnak lőtte a mesterhármasát?
Kevin Gordon, South Shields
Alvin Martin az első gólját Martin Thomas ellen szerezte, aki ezután megsérült. Aztán az egyik védőjük, Chris Chedworth állt be a kapuba, és Alvin ellene is betalált, majd ő is megsérült. Követte Peter Beardsley, aki fantasztikus futballista volt, de nem kapus! Tizenegyest lőhettünk, és Lyall azt akarta, hogy mindenképp Ray Stewart végezze el, mert fontos volt a korkülönbség. Ez 1986 áprilisában történt, amikor versenyben voltunk a bajnoki címért. Végül mégis Alvin Martin lőtte, és hiába ment be, Lyall megmosta a fejét érte. Majd megőrültem, nyolc gólt hoztunk össze, és én egyet sem lőttem!

Hová helyezné el a zenei videoklipek világában azt a műalkotást, amelyben tetteti, hogy egy versenyautót vezet. A hozzá tartozó dal volt az 1988-as Európa-bajnokság hivatalos dala.
Robin Jacobs, Facebook
Kemény klip volt! A dal sem volt sokkal jobb. Arról már ne is beszéljünk, hogy a csoportkörben kiestünk! Ráadásul nemcsak egy borzalmas videoklipben szerepeltem, de még a csapatból is kimaradtam, amikor ugyanis Bobby Robson harmincról huszonháromra szűkítette a keretet, én voltam az egyik, akit kihúzott.

A mai napig ott van a top húsz mindenkori angol élvonalbeli góllövő közt, mégsem emlegetik a legnagyobbak közt. Miért van ez?
„Brightonleccytv”, Instagram
Talán azért lehet ez, mert két osztály közt ugráltam. A Premier League-ben hetvennyolc gólt szereztem, így nem kerültem be a százasok klubjába. Viszont több mint százharminc gólt szereztem a régi Division One-ban. A tizennyolcadik helyen állok az örökranglistán, és megelőzöm Geoff Hurstöt vagy Wayne Rooneyt. Nagyon büszke vagyok. Elég régen, 2001-ben vonultam vissza, és amikor megkérdezem, ki előzött meg az azóta eltelt időszakban, lepörgetik a nagy neveket – Thierry Henry, Rooney, Frank Lampard –, de a végén kiderül, hogy egyedül Alan Shearer lépett elém.

Lehetett volna hétnél többször is válogatott, nem igaz?
Stuart Steelyard, Facebook
Büszke vagyok rá, hogy hétszer lehettem válogatott. Az egy kicsit bánt, hogy nem szereztem gólt a hazámnak, de mindössze százhetvenegy percet töltöttem a pályán. Bobby Robson nagy szövetségi kapitány volt. Emlékszem egy vicces pillanatra, ami a Magyarország elleni mérkőzésünk után történt. Szokásban volt, hogy aki először válogatott, bemutatja az öltözőben. Mondta is Robson, hogy Gary Pallister aznap először válogatott, a többiek pedig tapsoltak. Utána engem is bemutatott, és a többiek megint tapsoltak. Csak utána szóltam neki, hogy negyedszer vagyok válogatott.

Ki volt a legjobb játékostárs az angol együttesben?
Ian Moss, Plymouth
Glenn Hoddle és Paul Gascoigne emelkedett ki a többiek közül. Gazzához nagyon közel álltam. Már az U21-es válogatottban is csapattársak voltunk, aztán amikor a Tottenham játékosa lett, meglátogatott a szülői házunkban, és együtt mentünk teniszezni. Nyughatatlan volt. Amikor Albániában volt mecscsünk, valami zajt hallottam a szomszéd szobában. Gascoigne ült a nyitott ablakban, és szappandarabokkal próbálta eltalálni a kertben kapirgáló csirkéket. Minden egyes alkalommal, amikor talált, hangosan ünnepelt. Bobby Robson is bejött, és kérdezte, hogy mit csinál. „Szappannal dobálom a csirkék seggét, főnök!” – mondta. „Ja, akkor rendben” – válaszolta Robson, és kiment. Bárki mást alaposan leszúrt volna.

Milyen érzés volt otthagyni gyerekkori klubját az Evertonért 1988-ban?
Keil Hampton, Facebook
Nagyon nehéz. Szurkolóként nem akartam elmenni a West Hamből, de harmadikok lettünk a bajnokságban, utána pedig két nagyon nehéz év várt ránk. Később pályára kellett lépnem az egykori csapatom ellen. A drukkerek fele- fele arányban tapsoltak és fütyültek.

Megkönnyebbült, amikor összejött az első gól az Evertonban, miután angol rekordot jelentő összegért igazolt a csapathoz?
Gerard McKeown, Facebook
Harmincnégy másodperc után megvolt! Valóban nagy volt a nyomás rajtam. Gazza kétmillió fontért szerződött a Tottenhambe, a West Ham többet akart értem, úgyhogy kétmillió-ötvenezer fontért kerültem az Evertonba. Az első labdaérintésemből gól lett, és mesterhármast szereztem aznap. Ez volt a legjobb, de egyben a legrosszabb is, ami velem történhetett. Ez volt a legszebb teljesítményem az Everton játékosaként, viszont mindenki azt hitte, hogy minden héten összejön majd egy mesterhármas.

Milyen érzés volt FA-kupa-döntőt játszani a Liverpool ellen közvetlenül a Hillsborough-tragédia után?
Ryan McLoughlin, Stafford
Borzasztó idők voltak azok. Mindkét elődöntő ugyanakkor kezdődött, mi a Norwich ellen játszottunk a Villa Parkban, és semmit sem tudtam arról, hogy mi történt a Hillsborough-ban, amíg le nem fújták a meccsünket. Virágokat vittünk az Anfieldre, és részt vettünk egy szertartáson is a liverpooli katedrálisban. Mivel az Everton játékosa voltam, belém égett, hogy nem szeretem a Liverpoolt, így a You’ll Never Walk Alone-t sem. De ahogy az a fiatal srác énekelte a templomban, miután rengetegen meghaltak, egészen megindító volt. Megkönnyeztem. Nem nyerhettünk a döntőben, ha mi nyerünk, mindenki azt mondogatja, hogy hagynunk kellett volna az ellenfelet. Kimondottan gyenge mérkőzést játszottunk, és Alan Hansen kiválóan fogott végig.

Milyen volt az élet Howard Kendall keze alatt?
Terry Quillin, Bootle
Érdekes. Meg kellett nyernem magamnak, amikor újra ő lett a menedzser, mert korábban nem játszatott. Azt akarta, hogy legyek csapatjátékos, én pedig nem akartam csapatjátékos lenni, gólokat akartam lőni. Összevesztünk, és a harmadik csapatban találtam magam. A Morecambe ellen kellett pályára lépnem. Birkendale-ben laktam, és a fickó, aki az ablakokat pucolta nálam, gyakran hozott magával egy fiatal srácot. Amikor melegítettem a Morecambe otthonában, egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a segéd jön ki a pályára az ellenfél játékosaként. Gondoltam is magamban, a fene egye meg, most játszhatok az ablakpucolóm ellen. Végül aztán sikerült megnyernem Howardot.

Igaz, hogy az Everton néhány játékosa azért került bajba, mert nem ment el este szórakozni?
James Norton, Southport
Igen! Svájcban edzőtáboroztunk a gyönyörű hegyek között, de egy olyan kicsi faluban voltunk, ahol nem volt más, csak az edzőpálya, egy kocsma és egy bordélyház. Sokan örülnének ennek, de mi gyakran unatkoztunk délután, úgyhogy elugrottunk a kocsmába. Amikor bezárt, még folytatni akartuk a sörözést, ezért átmentünk a bordélyba. Ott volt mindenki, az edzők, maga Howard Kendall is. Semmi rosszat nem tettünk, csak ittunk egyet, azért ott, mert semmi más nem volt nyitva. Andy Hinchcliffe és Pat Nevin azonban otthon maradt. Tévéztek, olvastak. Másnap a reggelinél Kendall leszúrta őket: „Mégis hol voltatok? Használhatatlanok vagytok! Kocsmáztunk, elmentünk egy bordélyba, ti meg nem jöttetek! Szégyentelenek vagytok!”

Mit mondott Kendall, amikor 1991-ben az FA-kupa ötödik körének újrajátszott mérkőzésén beállt a Liverpool ellen?
Jim Keoghan, Twitter
Csak annyit, menjek, és szerezzek gólt. Az óra a nyolcvannegyedik percet mutatta. Gondoltam is magamban, hogy ez meg mi a fenét akar. A kispadról nézve kiváló mérkőzés volt, csak éppen három kettőre ment az ellenfél. Visszanéztem a BBC összefoglalójában, és a kommentátor azt mondta: „Már nincs sok hátra, az sem biztos, hogy Tony Cottee egyáltalán labdába ér”. Ebben a pillanatban került a labda a tizenhatoson belülre, pont elém, mire ő azt mondta: „Talán most mégis…”. És bumm, már bent is volt. John Barnes szerzett aztán gyönyörű gólt a hosszabbításban, így lett négy három. A Liverpool drukkerei mindig a szememre vetik, hogy emiatt a két gól miatt távozott Kenny Dalglish a posztjáról. De Dalglish-nak addigra elég volt már, főleg a Hillsborough miatt, és ha nem ez után a meccs után, akkor egy másikat követően, de távozik.

Az Evertonnak 1994-ben vernie kellett a Wimbledont ahhoz, hogy ne essen ki. Nehezedett ennél nagyobb teher a vállára a pályafutása során?
Jacqui Lord, Chester
Másfajta teher volt ez. Amikor kettő nullás hátrányba kerültünk, sokkot kaptam. A klub több mint negyven éve nem játszott lejjebb. Végül három kettőre nyertünk, és minden szurkolónk beszaladt a pályára. A csapattársaim pezsgőt bontottak az öltözőben. Pezsgő? Mégis mit ünneplünk? Azt, hogy bennmaradtunk? Ez az Everton, sokkal többet kellene letennünk az asztalra. Mike Walker vette át az edzői stafétát, és túl nagy falat volt neki az Everton. Csodálatos munkát végzett a Norwich-nál, de nem ő volt a megfelelő ember. Miután Howard Kendall távozott, egyedül Joe Royle jöhetett volna szóba.

Nem sajnálja, hogy az Arsenal helyett az Everton játékosa lett?
Jimmy Udal, Islington
Nem igazán. Beszéltem George Grahammal, és két dolog maradt meg bennem. Egyrészt azt mondta, viselhetném a csapat melegítőjét, ami nem különösebben izgatott fel, mert West Ham-drukker voltam. Azt is mondta, hogy maradjak rajta a hátvéden, amikor elveszítem a labdát. Erről hallani se akartam. Az Evertonnál Colin Harvey csak annyit mondott, hogy huszonöt gólt vár el tőlem. Az Everton ajánlata anyagilag is jobb volt. Sok mindent nyerhettem volna a londoni csapattal, de az is lehet, hogy az első nap eltörtem volna a lábam, ki tudja. Még ma is kérdik tőlem az arsenalosok, hogy nem bántam-e meg. Azt szoktam erre mondani, ha én odamegyek, nem kerül hozzájuk Ian Wright, úgyhogy még hálásak is lehetnek nekem. Az Everton volt a jó klub, csak épp rosszkor: 1987-ben bajnokságot nyert, én 1988-ban kerültem oda. Hat évet töltöttem ott, és ezalatt nem nyertünk semmit. Végül 1994-ben távoztam, és 1995-ben meglett az FA-kupa!

Melyik volt a kedvenc időszaka a West Hamnél? A nyolcvanas vagy a kilencvenes évek közepi.
Ronan Fagan, Twitter
Több mindent értem el az első időszakban. A második során csupán alig több mint két évet töltöttem el Harry Redknapp keze alatt, és bár én voltam a gólkirály, végig a kiesés ellen küzdöttünk. Nem gondoltam, hogy még valaha odakerülök, de az 1994-es Bobby Moore- emlékmérkőzés mindent megváltoztatott. Az egyik példaképem volt. Emlékszem az első napra, amikor találkoztam vele. Volt egy gyenge mérkőzésem az Everton mezében a Goodisonban, és már indultam volna haza, amikor valaki rám kiabált a sajtópáholyból. Aztán ez a sapkás fickó elindult lefelé hozzám. Csak amikor közelebb ért, jöttem rá, hogy ez bizony Bobby Moore. Azt mondta, tudja, hogy messziről érkeztem, távol a családomtól és a barátoktól, úgyhogy csak meg akarta kérdezni, jól vagyok-e. El sem akartam hinni. Az érdekelte, hogy velem mi van. Mindez 1991-ben vagy 1992-ben történt, nagyjából ekkor kezdődhetett a betegsége. Amikor meghalt, emlékmeccset rendeztek neki. Akkor huszonkét csapat volt a Premier League- ben, és mindegyikből egy játékost hívtak meg. Gondoltam magamban, ha engem választanak, mehetek vissza az Upton Parkba. Engem választottak. Szóltak, hogy a kezdés előtt mindenkit hangosan bemutatnak a közönségnek. „Csak ezt ne!” – gondoltam magamban. Ha kifütyülnek, az nem a legjobbkor történik. Amikor azonban sorra kerültem, az egész stadion ujjongani kezdett. Akkor fogtam fel, hogy még van visszaút West Hambe.

Előfordult, hogy meglátogatta Marco Boogerst a lakókocsijában?
Lee Paxton, Gravesend
Nem! Kedves fiú volt, együtt játszottunk eleinte, de aztán kis híján kettétörte Gary Neville-t, kiállították, és ezzel elvesztette a helyét. Honvágya volt, haza is ment Hollandiába, egy újság a nyomába eredt. Egy lakókocsiban találtak rá. Hogy valóban ott lakott-e, azt nem tudom, de kár lenne elrontani egy jó sztorit.

A Selangor játékosaként 1997-ben Malajziában élt. Milyen volt ott?
Sivan John, Twitter
Kiváló nyaralás! Sérülés miatt elvesztettem a helyem a West Hamben. A klub játékosokat vásárolt, köztük volt Paulo Futre, Ilie Dumitrescu, Florin Raducioiu és Dani, úgyhogy kellett a pénz. Elég nyomasztó volt, hogy a malajziai csapaton kívül senki sem jelentkezett értem. Még csak harmincegy éves voltam, és hétszázötvenezer fontot fizettek értem. Sosem tudtam beilleszkedni Malajziában. Túl nagy volt a forróság, és mindössze négy éve létezett professzionális bajnokság, így az ott játszók nem voltak túlzottan profik. Egyszer akkora gombákkal találkoztam egy pályán, mint egy labda. Amikor azt gondoltam, mégiscsak focizni jöttünk, és odébb rugdostam őket, mindenki hülyének nézett. Ugyanakkor a feleségemmel elugrottunk Ausztráliába, Új-Zélandra, a Fidzsi-szigetekre, Balira és Szingapúrba is. De a labdarúgás szempontjából katasztrófa volt. A feleségem előbb hazautazott, mert babát várt, úgyhogy hét héten át magam voltam. Muszáj volt lelépnem. Adómentes fizetést ígértek, de mivel nem maradtam tíz hónapig, még egy adócsekket is kaptam.

Mit jelent az életében a 2000-ben megnyert Ligakupa-döntő a Leicesterrel?
Tom Flynn, Melton Mowbray
Korábban négyszer léptem pályára döntőben a Wembleyben, és mind a négyet elveszítettem a csapataimmal. Többek közt a Leicesterrel is kikaptunk a Ligakupa döntőjében a Tottenham ellen. Harminchárom éves voltam, és kisírtam a szemem a meccs után. Martin O’Neill odajött hozzám, és azt mondta, ne aggódjak, egy év múlva visszajövünk. Azt feleltem, hogy éppen most szalasztottam el a nagy esélyt. Azt mondta, megígéri, hogy visszatérünk. Egy évvel később, amikor már harmincnégy éves voltam, a Tranmere ellen álltunk ki, és nyertünk kettő egyre. Ezzel végre lehetőséget kaptam, hogy az európai színtéren is kipróbáljam magam arra a tizenöt percre. A West Hammel és az Evertonnal nem mehettünk az érvényben lévő tiltás miatt. A Leicesterrel kikaptunk az Atlético Madridtól, de az utolsó negyedórában legalább ott lehettem a pályán, és így a nemzetközi porondon is kipróbáltam magam!

Miért nem maradt hosszabb ideig a Norwich-nál?
Kevin Jarrow, Norwich
Mert jött a Barnet-meló. Mindössze hét hetet maradtam a Norwich-nál. Már Leicesterbe is ingáztam Chigwellből, de amikor játékos-edző lettem a Norwich-nál, ez még rosszabbra fordult. Már dél után háromkor be kellett fejeznem a tréninget, és így is csak hétre értem haza. Éreztem, hogy ehhez már öreg vagyok.

A Barnetnél mi nem ment jól a játékos-edző posztján?
@TheDaleAFC1, Twitter
Tony Keanthous volt a klubtulajdonos, John Still pedig lemondott a menedzseri posztról, viszont ott maradt futballigazgatóként. Azt hiszem, játékosnak kellettem nekik, miközben én játékos-edző szerettem volna lenni. Erre azt mondták, semmi gond, hívjam magam, ahogy akarom. Elég bizarr beszélgetés volt. Az első hazai mérkőzésen hét nullára zúztuk szét a Blackpoolt, de aztán hanyatlani kezdett a formánk. Segítségre lett volna szükségem, mert fiatalként tanulni akartam. Az idősebb futballisták Johnhoz jártak panaszkodni, hiszen ő volt a korábbi edző. Ez így ment egy ideig, majd eljött hozzám, és azt mondta, átbeszélték a tulajdonossal, hogy jobb lenne, ha maradnék csak játékos, ő pedig visszavenné az edzői posztot. Azt válaszoltam neki, hogy mellettem kell állnia. Elmentem a klubtulajdonoshoz, és közöltem vele, hogy nem mondok le, és nem leszek csak játékos, mert ez nevetséges lenne. Döntse el, ki mellé áll. Still mellett foglalt állást, úgyhogy felmondtam. Mielőtt távoztam volna, közölte velem, hogy muszáj lejátszanom vele egy csocsómérkőzést. Mivel Arsenal-drukker, ő volt a piros bábukkal, én pedig az Everton miatt a kékekkel. „Nem lehet, hogy megverjen” – gondoltam, és végül én vertem meg. Ezzel véget is ért az edzői pályafutásom. Fogalmam sincs, miért akart csocsózni. A lényeg az, hogy kihagyták a számításból: elvesztették a legtöbb gólt szerző játékosukat. Még abban az idényben kiesett a csapat a Football League-ből.

Tekintve, hogy West Ham-drukker, milyen érzésekkel ment a Millwallba?
@j18wjr, Twitter
Vegyesekkel, sohasem kellett volna odamennem. A Millwall adta a legjobb pénzügyi ajánlatot, én pedig a családom érdekeit vettem figyelembe. Ez egyben azt is jelentette, hogy egyetlen idény alatt négy különböző osztályban fordulok meg: a Leicesterrel a Premier League-ben, majd a Norwich-csal a First Divisionben, a Barnettel a Third Divisionben és a Millwall-lal a Secondben. Gondoltam, gyerünk, ez vicces. Gondolkodnom kellett volna, hogy a West Ham embere vagyok, nem mehetek a Millwallba. Hat hetet töltöttem ott, és tizenkilenc percet voltam pályán két meccsen. Amúgy csere voltam. Ha mégis játszottam, a saját szurkolóink kifütyültek. A Millwall megnyerte a bajnokságot, és megkérdezték, akarok-e ünnepelni velük a nyitott tetejű buszon. Mondtam, hogy ez ki van zárva, nem lehetek ott. Elképzeltem, ahogy fogom a serleget. Azon a nyáron visszavonultam.

Volt egy kis füzete, amelybe beleragasztotta a góljairól szóló újságcikkeket. Melyik főcímre emlékszik a legjobban?
Tom Sleeman, Twitter
Volt néhány nevetséges főcím. Volt szójáték a nevemmel, amikor kiállítottak, és akkor is, amikor klubot váltottam. Minden meccsemről kivágtam minden beszámolót hétéves korom óta. Tony Gale és néhány West Ham-es cikizett is emiatt. Naivan azt gondoltam, mindenkinek ezt kellene csinálnia, de csak én csináltam.

Mennyin múlott, hogy a West Ham elnöke legyen?
Eoin Dolan, Dublin
Létrehoztam egy konzorciumot 2004-ben. Épp akkor veszítettük el a rájátszás döntőjét, és azon gondolkodtam, hová tart a klub. Viszont a következő idényben újra feljutott, így megduplázódott az értéke. Négy befektető állt mögöttem egyenként tízmillió fonttal, de végül még mindig hiányzott harminc-negyven millió. Belebotlottunk az izlandi Landsbankinnba. Többször találkoztunk, azt mondták, minden rendben lesz, majd egyszer csak közölték, hogy nem kellünk, nélkülünk is menni fog. Jó lett volna, ha megtartanak, semmi futballtapasztalatuk nem volt. Bárki is lesz a tulaj, értenie kell a labdarúgáshoz. Sokan katasztrófaként élték meg az izlandiak érkezését, és ebben nekem is felelősségem van, láncreakciót indítottam el. Nélkülem sosem vették volna meg a West Hamet. Amikor elfogyott a pénz, David Sullivané és David Goldé lett az irányítás.

Ki volt a nagyobb őrült: Julian Dicks, John Moncur vagy Martin Allen?
Chris Barnes, Dagenham Moncur.
Most már újjászületett keresztény, de megtörtént, hogy Frank Lamparddal melegítettünk, és megkérdezte, hol van Moncur. Ő pedig előjött: kölcsönvette a festők fehér falfestékét, a hajára kente, csöpögött végig rajta. Anyaszült meztelen volt, csak cipő és zokni volt a lábán. Nem szólt semmit, csak komoly arccal futott tovább velünk.

Ki volt a kedvenc menedzsere?
Kian O’Neill, Instagram
John Lyall. Nélküle biztosan nem alakul így a pályafutásom. Nem szokványos edzésmódszereket alkalmazott. Egyszer megszólalt: „Amikor azt mondom, gyerünk, az első lefekszik, a második rá, utána az összes többi rájuk”. Alan Devonshire volt alul, rajta Phil Parkes, majd, mint egy sor dominó, dőltek rájuk. Én voltam leghátul, úgyhogy nekifutásból ugrottam fel. Dev könyörgött, hogy szálljanak le róla, Parkes pedig üvöltözött Lyall-lal, hogy ez volt a legrosszabb vicc, amit valaha átélt. Dühöngött, de érthető is, mert legalább harmincan feküdtek rajta. Olyan is előfordult, hogy rögbilabdával edzettünk, mert fel akart készíteni a különböző pattanási lehetőségekre fagyott talajon. Minden rendben is volt, amíg Mark Ward át nem lőtte a szomszédba.

Fogják még lelőni a szórakoztatásunkra?
Lewis Jepson, Instagram
A Final Score rendezője nagy West Ham-drukker, és azt akarta, hogy szerepeljek a filmben. Megérkeztem, és kérdeztem, hogy mi lesz a dolgom. „Lelőnek” – válaszolta. Rám ragasztottak egy művéres zacskót, és indult a felvétel. Állítólag elég gyengén játszottam, de mit tegyek, ha még sosem lőttek le korábban?! Matthew Lorenzónak az agyát loccsantották ki, Rufus Brevett és én a mellkasunkba kaptunk lövést. Jó móka volt.

Mi volt a legnagyobb eredménye?
Fin Palfreyman, Instagram
Az, hogy a PFA Év ifi játékosa lettem 1986-ban (egy Fiat Uno is járt érte), az, hogy válogatott lehettem, illetve az is, hogy több mint kétszáz bajnoki gólt szereztem. A kétszázadikat a Leicester mezében a Tottenham ellen. Amikor jött a középkezdés, az ellenféltől David Ginola is gratulált, és kezet rázott velem. Klasszis gesztus egy klasszistól.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. novemberi lapszámában.)