Mata: Sokkot kaptam, mikor a Real Madrid megkeresett!

Interjú Andrew Murray Portré Jon Shard

Hétfő, délután fél négy. A helyszín: Bowdon Hotel, Hale étterem, Juan Mata egyik kedvenc helye.

FOURFOURTWO: Sosem hallottunk még a Common Goal kezdeményezéshez hasonlóról. Mi volt a célod?
JUAN MATA: Az egész akkor kezdődött, amikor találkoztam Jürgen Griesbeckkel, a streetfootballword jótékonysági szervezet elnökével. Tizenöt éve szorgoskodnak, hogy a futball a szociális fejlődés eszköze legyen világszerte. Gondoltam, kihasználva, hogy magam is profi labdarúgó vagyok, szívesen beszállok melléjük egy ideig, amíg létre nem hozom a saját alapítványomat. De miután beszélgettünk, rögtön elkezdtem a Common Goalon dolgozni. Beleadtam a fizetésem egy százalékát, és a játékostársaimat is erre buzdítottam. Ez tűnt a leginkább direkt, átlátható és egyszerű módjának, hogy segítsek. Minden abból a vágyamból fakadt, hogy segítsem a fejlődő világban élőket.

FFT: Mindig is erre vágytál?
J. M.: Semmi kétség afelől, hogy minél inkább idősebb lesz az ember, annál inkább tudja, mi zajlik körülötte a világban. A futball számos embernek életstílust jelent. Tisztában vagyok vele, mit adott nekem és a családomnak a labdarúgás. Azzal, hogy a focit mások életminőségének a javítására használom fel, szerintem jót teszek.

FFT: Milyen szerepet játszott a családod mindebben? A nővéred bejárta a világot, és jelenleg Izlandon él.
J. M.: Paulának volt egyfajta hívása erre. Egy belső parancs, hogy az együttműködést erősítse a társadalomban. Igazodási pont az életemben, ahogyan a szüleink, nagyszüleink is. Az életben vannak bizonyos dolgok, amelyek egy kicsit fontosabbak a többinél, és tudom, hogy a társadalomnak van még hova fejlődnie. Ebben nagyon sokat segíthet a futball.

FFT: A nagyapád, Manuel, mindig is fontos szerepet töltött be az életedben.
J. M.: Nagyon is. Igazodási pont volt, ma is az.

FFT: Nagyon nehéz volt feldolgoznod a februári halálát? Lehet, hogy neki is van egy kis szerepe a Common Goal vállalkozásodban?
J. M.: Igen, abban több mindennek is van szerepe. Ő vitt el szinte minden edzésre gyerekkoromban, eljött a meccseimre, és megtanított egy csomó mindenre, ami ahhoz kellett, hogy profivá váljak. A halála hidegzuhanyt jelentett a család minden tagjának. Nem egyszerűen csak sportként tekintett a futballra, hanem olyan társadalmi ügyként is, ami képes összehozni az embereket.

FFT: Hittél a szemednek, amikor a Juventus védője, Giorgio Chiellini személyesen írt e-mailt a kezdeményezésednek, hogy megkérdezze, miben segíthet?
J. M.: Hihetetlen volt. Jürgen lépett vele kapcsolatba, majd szólt nekem, hogy érkezett ez az e-mail. Ő sem tudta, hogy ez vicc-e, vagy komoly. Másnap felhívtuk, és valóban Chiellini szólt bele. Nem akarta, hogy nyilvánosságot kapjon a dolog, de úgy láttam, jobb lesz, ha a többiek is megtudják, lehet hozzánk csatlakozni. Nem nagyon ismerem őt, csak néhányszor játszottam ellene, és nagyon boldog voltam, hogy valaki ennyire könnyedén, személyesen keres bennünket.

FFT: Az ügynökök és sajtócsapatok korában meglepőnek találtad?
J. M.: Tény, hogy az ilyesmi nem túl gyakori. Magam leginkább olyanokkal beszéltem, akiket már eleve ismertem, de Chiellini és Mats Hummels, akivel szintén nem volt személyes kapcsolatom, maguktól tartották fontosnak a közreműködést. Ez minden futballal kapcsolatos előítélet ellenére is azt mutatja, hogy mindannyian emberi lények vagyunk. Könnyű lenne buborékban élni. A világ legnépszerűbb játékáról beszélünk, éppen ezért őszintén hiszem, hogy szerepet kell játszania a társadalmi fejlődésben.

FFT: Másképp látod a világot, miután ellátogattál Indiába?
J. M.: Hallod a hírekből, látod a tévében, elolvasod, hogyan élnek arrafele az emberek. Hiányzik a higiénia, nincsen ivóvíz. Ezzel együtt nincs, ami felkészíthetne, hogy milyen az, amikor személyesen találkozol ezzel az egésszel. Extrém világ: extrém szegénység, miközben kiemelkedően nagy lehetőségek rejlenek benne. Engem leginkább a spirituális gazdagság fogott meg benne. Találkoztam az egyik olyan szervezettel, amelyet támogat a streetfootballworld. Az Oscar Alapítvány azzal foglalkozik, hogy megszerettesse a futballt Mumbai szegénynegyedeiben is, és ezáltal nevelje az utcán élő gyerekeket. Ha már támogatsz valamit, és azt akarod, hogy mások is támogassák, fontos, hogy személyesen is tapasztalatokra tegyél szert. Innen fogod tudni, hol van a legnagyobb szükség a segítségre.

FFT: Nagyon sokat fényképeztél, amikor ott jártál. Hogyan…
J. M.: Fényképeztem? (Nevet.) Nagyon szeretek fényképezni, de ez csak hobbi. A barátnőm és én rengeteget kattogtattunk, amíg ott jártunk. Nem szeretnék profi fotóssá válni, egyszerűen csak ez a módja, hogy megmutasd, milyen a világ.

FFT: A képeidet ki is állították a Nemzeti Futball Múzeumban, ugye?
J. M.: Igen, néhány napja szedték le a kiállítást, és a továbbiakban a manchesteri Leica Store-ban és a Tapeo & Wine étteremben helyezik ki karácsonyig.

FFT: Biztosan büszke vagy erre.
J. M.: Ez is egy módja, hogy felhívjam a figyelmet arra, amire szeretném. Nagyjából negyvenezren látták a kiállítást a múzeumban, így többen tudnak már a Common Goalról is. Nem arról van szó, hogy elégedetten nézem, ahogy mások a magas művészetemet figyelik, csak örülök, hogy további lökést kap a kezdeményezésem.

FFT: Különlegesnek tartod magad? Mondjuk, amolyan példaképnek?
J. M.: A kezdeményesem miatt?

FFT: Nagyon sokan felnéznek rád emiatt.
J. M.: Nem. Valakinek az elsőnek is kell lennie. Valakinek el kellett vállalnia a kezdeményezést, és pont úgy alakult, hogy ez én vagyok. A labdarúgásért tettem, a streetfootballworldért és a Common Goalért. Szeretném egyesíteni az embereket. Nem hiúsági kérdés, erre megesküszöm.

FFT: Mi a fontosabb az életben: a test vagy az ész?
J. M.: A tested akkor működik, ha az eszed is ép, szabadon dönthet és gondolkodhat. A pályán különösen nagy szükség van arra a szikrára, ami előbbre visz. Ugyanígy van azonban a pályán kívül is. Ami a fejedben jár, az alapvető. Kell ez az önbizalom ahhoz, hogy kipróbálj bizonyos dolgokat.

FFT: Sokan mondják, hogy te vagy a labdarúgás legkedvesebb figurája. Ott van a Common Goal, aztán pénzzel támogattad a Real Oviedót…
J. M.: A szülővárosom csapata, a szívem csücske.

FFT: Akkor is pénzzel támogattad őket. Te volnál Mr. Jófiú?
J. M.: Nem, semmi esetre sem! Sokan vannak, akik sokkal kedvesebbek nálam. Ami az Oviedót illeti, jelentős anyagi problémáik adódtak. A városban nőttem fel, az Oviedo ificsapatában kezdtem. Azért segítettem, mert ha csak hátradőlök, és nézek magam elé, a klub megszűnik, és az emberek elveszítik a kedvenc focicsapatukat. Az ilyesmi nem történhet meg, és most azért küzdhetnek, hogy visszajussanak az élvonalba.

FFT: Mihez kezdesz magaddal, miután visszavonulsz?
J. M.: Még nem tudom. Ha kicsit korábban megkérdezte volna valaki, hogy lennék-e edző, határozottan azt mondtam volna, hogy nem. Ma már nem vagyok ennyire biztos ebben. Mindenképpen szeretnék valahogy benne maradni a Common Goal kezdeményezésben. Fontos része az életemnek.

FFT: Mi a legkorábbi futballemléked?
J. M.: Talán az, hogy megyünk apám valamelyik edzésére Salamancában, mielőtt még Oviedóba költöztünk volna. Profi futballista volt. A testvéremmel állandóan egy nagy labdával játszottunk, anyukánk nem is nagyon örült neki.

FFT: Azt tippelnénk, örült, amikor a futball kikerült a házból, mert te bekerültél a csapatba.
J. M.: Később Oviedóban a helyi La Fresnedában játszottam, majd a Juventud Estádióba kerültem. Itt tanultam meg, milyen is egy csapat része lenni, és hogy milyen posztokkal érdemes megbarátkozni. Amikor a Real Oviedo tizenkét évesen leigazolt, a legjobb történt velem, ami csak történhet az életben.

FFT: Mi járt a fejedben, amikor néhány évvel később már a Real Madrid is érdeklődést mutatott irántad?
J. M.: Sokkot kaptam. Az volt a maximum, hogy pályára léphettem a Carlos Tartiere Stadionban. A Real Oviedo volt a legjobb csapat Asztúriában, minden barátom neki drukkolt. Lesz, ahogy lesz, gondoltam akkoriban. Majd egyszer csak bejelentkezett a Real Madrid, meg sok más csapat is. El sem akartam hinni. Játszottam ellenük szerte az országban, és mindig azt gondoltam, hogy a játékosaik sokkal jobbak, mint én. Jobban is néznek ki. Határozottan magasabbak. Csodálatos érzés volt, hogy felhúzhattam azt a bizonyos fehér mezt. Nem könnyű otthagyni a barátaidat és a családodat tizenöt évesen, nekem is nehéz volt, ugyanakkor tudtam, hogy a Madrid lesz a legjobb hely, ahol kikupálódhatok.

FFT: Magam is egy évig éltem Spanyolországban, az első hónap volt életem legnehezebb időszaka.
J. M.: Sokkal hamarabb megértem, mint a tizenöt évesek általában. Ahhoz, hogy idegen helyen élj, ellásd magad, és tisztában légy a felnőtt világ szabályaival, elég jól kell ismerned magad. Olyanokkal vagy együtt, akiket épp csak akkor ismertél meg, és ez sokat tanít meg magadnak magadról. Életre szóló barátságaim köttettek ekkor, a mai napig tartom őket.

FFT: Miért távoztál a Valenciába 2007-ben?
J. M.: Lejárt a szerződésem a Real Madriddal. A Valencia felhívott, elmondták az illetékesei, hogy bíznak bennem, és hogy része lehetnék az első csapatnak. Kockázatos döntést hoztam, de négy remek idényt tölthettem ott. Nagyon sokat fejlődtem abban az időben, és megértettem, milyen a profi lét, mivel egy Bajnokok Ligája-öltözőből mentem ki a pályára.

FFT: Akárcsak a Chelsea-nél. A sors akarta úgy, hogy megnyerd a BL-t a kékekkel?
J. M.: Kétségtelenül. Minden percet átéltem, és nagyon szerettem a Chelsea-nél. Az első idényben jött a BL és az FA-kupa, a másodikban az Európa-liga. Én lettem az Év játékosa, micsoda egy BL-sorozat volt az! Mind azt hittük, hogy kiestünk, amikor három egyes vereséget szenvedtünk a Napolitól a legjobb tizenhat között, de visszaküzdöttük magunkat. Majdnem minden elúszott a Camp Nouban is, amikor kettő nullás hátrányban voltunk a félidőben. Olyan volt, mintha az egész világ ott állt volna köztünk és a döntő között, de megcsináltuk.

FFT: Mit szóltatok Gary Neville földönkívüli kommentárjához, amikor Fernando Torres a ráadásban beverte a gólját? Mi rengetegszer meghallgattuk a szerkesztőségben.
J. M.: Mi is számtalanszor. Torres hatalmas gólt szerzett. A Barcelonának minden játékosa elöl volt, mert ha betalálnak, biztos továbbjutók. Még a közönség bekiabálásait is hallottam. Neville-nek pedig remek hangja van!

FFT: És a döntő milyen volt?
J. M.: Biztosnak tűnt, hogy elveszítettük, amikor Thomas Müller a nyolcvanharmadik percben betalált. Sosem felejtem a labda hangját, amint érinti a keresztlécet a Bayern saját stadionjában. De éreztem, hogy ez nem érhet így véget. A sorsunk mutatta az irányt, és végül mi szereztük meg a Chelsea első és eddig egyetlen BL-trófeáját.

FFT: És az, hogy kihagytál egy tizenegyest a párbajban?
J. M.: Nem zavar, hagytam ki máskor is, mi nyertük meg végül az összecsapást.

FFT: Korrekt.
J. M.: Akkor persze egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy mi nyerünk. Úgy éreztem, a sors cserbenhagyott, de végül Petr Cech megmentett.

FFT: Csodás pillanatokkal az emlékezetedben nem volt nehéz otthagynod a Stamford Bridge-et?
J. M.: Dehogynem, kár is lenne hazudnom. Csodálatos időszak volt, a klub, a szurkolók és a játékostársak is odafigyeltek rám. Ugyanakkor nem is játszottam annyit, amennyit korábban, és ehhez nem voltam hozzászokva. Amikor szereted a klubodat, nem könnyű elhatározni, hogy távozol, de szerintem ez volt a legjobb megoldás mindannyiunk számára. A Chelsea nagyon jó ajánlatot kapott a Manchester Unitedtól, úgyhogy oda szerződtem.

FFT: Mindenki a José Mourinhóval való viszonyodról beszélt akkoriban, erre ő is a Manchester Unitedhoz szerződött. Mit éreztél?
J. M.: Hogy mit? Először is, semmilyen személyes problémám nem volt vele, teljesen mindegy, mit állít a sajtó. Másodszor: meg akartam mutatni, mire vagyok képes, hogy mit tudok hozzátenni a csapathoz. Olyan kihívással álltam szemben, amelyre ma már büszke vagyok, hogy felvettem vele a kesztyűt.

FFT: Az sem zavart, hogy a találgatások felerősödtek, amikor Mourinho lecserélt téged, és a Leicester elleni Szuperkupa-mérkőzésen is csereként álltál be?
J. M.: Dehogynem! De ahhoz, hogy ott, akkor abban a különleges pillanatban mi járt Mourinho fejében, azt csak az érti, aki ismeri őt. Egy óra elteltével álltam be, nyerésre álltunk. Hat cserére volt lehetőség, már csak egy maradt. Tördelni akarta a játékot, húzni szerette volna az időt. Pragmatikus, ezt saját maga is így tartja magáról. Szóval úgy gondolkodott, hogy ha megszerzik a labdát, azzal eljutnak a tizenhatosig. Ezért fogta a legkisebb játékosát. Ezzel indokolt, és meg is értettem, mert amikor felküldött, mindent elmondott. Később, annak fényében, ami a Chelsea-nél történt, a média előásta ezeket a dolgokat. Pedig boldog voltam, hogy nyertünk. Az okot, hogy csereként állítson be, nincs miért megkérdőjeleznem. Semmi bajom nem volt és ma sincs vele.

FFT: Az előző idény három trófeája közül melyik volt a legfontosabb?
J. M.: Egyértelműen az Európa-liga, hiszen ez egy olyan verseny, amelyet korábban nem nyert meg a United. Közvetlenül a szörnyű manchesteri terroristatámadások után nyertük meg a sorozatot, így a legnehezebb pillanatokban legalább egy kicsit felvidíthattuk a helyieket. Esélyt kaptunk arra is, hogy újra a Bajnokok Ligájában bizonyítsunk, ami alapvető a csapat életében.

FFT: Gyakran veszel részt helyi eseményeken. Hogyan változtatta meg a terrortámadás a környék életét?
J. M.: A város csodálatosan reagált. Manchester összezárt, fajra, politikára, vallásra vagy focicsapatra való tekintet nélkül. Mindenki segített mindenkin, aki szükséget szenvedett. Megmutatkozott az az egység és emberiesség, ami jellemzi a várost. Kiderült, hogy több a jó ember a világban, mint a rossz.

FFT: Ezt mindig is így gondoltuk.
J. M.: Mindenki nagyon barátságos. Az a nap sokkal jobban bizonyította ezt, mint bármelyik másik.

FFT: Nézzük a jelenlegi idényt! Jellemezd a viszonyodat Romelu Lukakuval!
J. M.: Azóta ismerem, hogy együtt játszottunk a Chelsea-ben, és mindketten a Norwich ellen mutatkoztunk be. Sok idő eltelt már azóta, és Lukaku nagyon sokat fejlődött. Remek srác nagy szívvel megáldva, nagyon örülök a barátságunknak. Kiváló társaság, és komoly segítség a pályán. Nemcsak a góljai, hanem a munkamorálja miatt is.

FFT: És mi a helyzet a másik csatárral, Zlatan Ibrahimoviccsal?
J. M.: Kicsit hasonlítasz rá, ugye, tudod?

FFT: Ezt most…
J. M.: Nos, ami Zlatant illeti, hú. Ő már a futballtörténelem része. Pontosan olyan, amilyennek látszik. Az öltözőben gyakran ironizál saját magán, jól megmutatkozik a humora. Győztes alkat. Nézzétek csak meg, miként sikerült visszatérnie a sérüléséből. Amikor teljesen ép, rengeteget tesz hozzá a csapathoz.

FFT: Van valami, ami különösen megmaradt róla?
J. M.: Aznap, amikor a csapathoz érkezett, éppen felkészülésen voltunk, úgyhogy egyedül maradt a szertárossal a teljes edzőpályán. Korábban sohasem találkoztak, és hát Ibrahimovic képes arra, hogy peckeskedjen egy kicsit. Ránézett a szertárosra, és azt mondta neki, hogy „remélem, tudod, az Isten érkezett meg”. A szertáros lefagyott, reszketett, de végül Ibra elnevette magát, majd együtt nevettek. Mindig ezt csinálja.

FFT: Amikor a Milannál együtt játszottak, Gennaro Gattuso kupakokkal dobálta. Ibrahimovic azt mondta neki, ha nem hagyja abba, beteszi egy szemetesbe. Nem hagyta abba…
J. M.: És betette a szemetesbe?

FFT: Pontosan!
J. M.: Igen, ez tényleg ő.

FFT: Nézzük a válogatottat. Tagja voltál a keretnek, amely ott volt a 2010-es világbajnokságon és a 2012-es Eb-n, de az utóbbi időben már nem hívtak. Szerinted utazol Oroszországba?
J. M.: Mindenképpen. Nem csökkent bennem a vágy és az eltökéltség, hogy ott legyek.

FFT: Milyen a világbajnokság, és milyen az Eb-megnyerése?
J. M.: A világbajnoki győzelemhez semmi sem hasonlítható. Spanyolország előtte már Európa-bajnok lett 2008-ban, és ezzel elindított egy olyan kört, amelyet senki sem remélt. Nem lehet leírni azt az érzést, amit a vébéarany jelentett. Életem legszebb napjai voltak azok.

FFT: Az Eb-döntőn szerzett gólod is a legszebb emlékek közt van?
J. M.: Az is felfoghatatlan. Beálltam, és felkerült a hab a tortára a négy nullás győzelemmel.

FFT: Mivel szoktál kikapcsolódni?
J. M.: Nagyon fontos, hogy le tudjunk jönni a labdarúgásról, és ehhez a közösségi élet a legjobb megoldás. Szeretek még utazni, együtt lenni a családdal, fényképezni, zenét hallgatni, filmet nézni, olvasni. Nagyon szeretem Nick Hornby könyveit.

FFT: Melyik filmet láttad legutóbb?
J. M.: A múlt héten néztem meg egy spanyol filmet, az a címe, hogy Száz méter. Igaz történet egy szklerózis multiplexben szenvedő betegről, akiről azt mondták orvosai, hogy száz métert sem tud legyalogolni, erre megcsinál egy Ironman-versenyt! Hihetetlen történet.

FFT: Végül: számodra mit jelent a futball?
J. M.: Boldogságot, örömöt, egészséget, egészséges életmódot. Úgy egyesíti az embereket, ahogy semmi más nem. A labdarúgás mint győzelem, vereség vagy a puszta részvétel. Fantasztikus sport, amely lehetőséget ad a fejlődésre is. Mindegy, honnan érkeztél, mivel foglalkozol, bárki megpróbálhatja, hogy ő legyen a legjobb. A futball szenvedély.

FFT: Biztosan hallottad már, hogy Bill Shankly azt mondta, a futball nem élet és halál kérdése, hanem sokkal több annál.
J. M.: Ha-ha, igen, hallottam.

FFT: Egyetértesz ezzel?
J. M.: Nem. Jorge Valdanóval, a Real Madrid egykori csatárával értek egyet, aki 1986-ban világbajnok lett Argentínával. Ő azt mondta egyszer, hogy a futball a legfontosabb a világ kevésbé fontos dolgai közül. Ahonnan én nézem, vannak a labdarúgásnál sokkal fontosabb dolgok is, ilyenek a család, a barátok, és az egészség is. Tökéletesen elkötelezett vagyok a futball iránt, de úgy látom, vannak az életben fontosabb dolgok is.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. januári számában.)