Interjú Joe Brewin
Milyen a karantén Japánban?
Nem annyira rossz, mint Angliában. Február elején bezárták az összes iskolát, és hazaküldték az embereket a munkahelyükről. Az ország gyorsan reagált a veszélyre. Itt, Szapporóban a vírus gyorsan terjedt néhány fesztivál után, de nem volt radikális korlátozás április közepéig, amikor leállították az éttermeket, kocsmákat és a mi klubunkat is. A feleségem Londonban ragadt a kisgyerekünkkel, így itt ülök egyedül, a szeretteimmel csetelek, és nézem a Netflixet.
Mennyire bosszantott, hogy nem sokkal az indulás után leállt az idény?
Eléggé. Egy bajnoki és egy kupameccset játszottunk, az utóbbin gólt szereztem, így elégedett voltam. Most újra fel kell készülnünk az idényre. Van egy evezőpadom és súlyzóim, de muszáj lenne a lábamat is edzésben tartani.
A Júbilo Iwatához 2015 februárjában érkeztél, azóta Japánban szerepelsz. Hogy született ez a döntés?
Thaiföldön, a Muangthong Unitednál találkoztam egy japán ügynökkel, és kértem, hogy találjon nekem klubot. De előtte körül akartam nézni, mivel Thaiföldre látatlanban érkeztem, ami hiba volt. Találtunk csapatot, januárban visszatértünk, és megbeszéltük a vezetőedzővel. Volt ajánlatom az élvonalból is, de a másodosztályú Júbilo jobb benyomást tett rám. Nem csináltam belőle presztízskérdést, mert a két bajnokság nagyon hasonló. Aztán a J2 gólkirálya lettem, a csapatom pedig feljutott.
Hogy megy a japán?
Rettenetesen. Ismerek néhány kifejezést, de ha beszélnem kell valakivel, azonnal csődöt mond a tudásom. Van tolmácsom, egy birminghami fickó, aki szerint, ha rossz szögben írok le egy sort, akkor a benne lévő szavak teljesen mást jelentenek. Nagyjából kétezer szimbólum létezik, ezzel szemben az angol huszonhat betűt használ…
Szeretsz Szapporóban lakni?
A város hasonlít Manchesterre: sok izgalmas helyet találhatsz. Négy évszak van, olykor havazik is, de nincs perzselő hőség. Bár vegán vagyok, a gasztronómia így is lenyűgöző. Márciusban még elmehetsz síelni, aztán beugorhatsz Tokióba, ahol húsz fok van. Aztán elmehetsz strandolni Okinavába, ahol harminc. Az egyetlen negatívum Hokkaidón, hogy sziget lévén minden idegenbeli meccsre repülnünk kell.
A távoli kalandozások a Perugiával kezdődtek. Milyennek látod azt az időszakot?
Szerettem volna Olaszországban játszani, mivel apukámmal minden vasárnap az olasz meccseket néztük. Az érkezésem után sokként ért, hogy senki sem beszélt angolul. Hat-hétezer eurós telefonszámlákat fizettem, mivel folyamatosan hívtam az otthoniakat.
A Perugia tulajdonosa, Luciano Gaucci közismerten őrült volt. Tényleg le akarta igazolni Hanna Ljungberget?
Szerintem sok minden csak legenda. Egyszer azt mondta nekem, hogy „Jay, írásba adom neked, hogy leigazolunk egy svéd nőt, hogy otthonosabban érezd magad”. Aztán másnapra meg is történt, én meg magyarázkodhattam az egész világ előtt. Csinált néhány őrültséget, de mókás figura volt.
Együtt edzettél Al-Szaadi Kadhafival, az egykori líbiai vezető, Moammer fiával. Jó játékos volt?
Nem, inkább ügyetlennek nevezném. De mivel voltak részvényei a klubnál, és szerette a focit, velünk gyakorolt. A Juventusban is volt tulajdonrésze, és az ellenük játszott meccsen a kispadon ült. Aztán tizenöt percre be is cserélték, amikor egy nullra vezettünk. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy milliárdos volt, így becsületére válik, hogy velünk akart gyakorolni mindennap. Elvitt Milánóba egy születésnapi buliba, ahol megismertem a feleségemet, így tulajdonképpen hálás lehetek neki. Nagyon kedves és udvarias volt. Emlékszem, hogy Maradonával beszélt telefonon a szabadrúgásokról, és Ben Johnson volt az erőnléti edzője. Néhányszor összefutottunk egy italra. Mindent megtett, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából.
Egy hazai, Franciaország elleni meccsen meghívást kaptál a válogatottba.
Jól indult a 2010–11-es idény a Cardiff- fal. Egy meccsen a menedzserünk, Dave Jones szólt, hogy Franco Baldini, Fabio Capello kapitány segítője is a lelátón van. El sem hittem. A Scun thorpe ellen játszottunk idegenben nem sokkal a kerethirdetés előtt. A legjobb formámra volt szükség, és kétszer is betaláltam. Aztán éjszaka kaptam egy üzenetet. „Igen!” – ordítottam felugorva. Attól a naptól fogva már nem éreztem, hogy csak egy másodosztályú játékos lennék. Borzasztó büszke vagyok a válogatottságomra.
Harmincnyolc évesen is eredményes vagy. Gondolkodsz a visszavonuláson?
Akkor fejezem be a pályafutásomat, ha a testem nem engedelmeskedik az agyam által kiadott parancsnak. Azt akarom, hogy ne a szakma döntsön rólam, hanem én. Még jól érzem magam, mert odafigyelek az étrendemre és az életvitelemre. Harmincéves koromig nem jártam konditerembe, csak a technikámat fejlesztettem. Megjártam a Premier League-et, a Serie A-t, és voltam válogatott. Valóra váltottam az álmaimat.
