Interjú Arthur Renard
Az elmúlt időszakban kínai és török klubok között vándoroltál. Miért döntöttél tavaly a Basaksehir mellett?
Úgy gondoltam, ez jó lehetőség lenne, hogy visszatérjek Törökországba. Isztambult már megismertem, és szeretek itt élni. Ha az értékek és tolerancia szempontjából nézzük, ez az egyik legjobb ország, ahol valaha laktam. A Basaksehir néhány éve eséllyel pályázik a bajnoki címre, ezért úgy döntöttem, beállok, és segítek elérni a célját. Nem nagymúltú klub, így valahol el kell kezdeni. Szerepeltünk az Európa-ligában, a Köbenhavn ellen meg is nyertük az odavágót a legjobb tizenhat között, a visszavágó nem sikerült, így nem jutottunk a negyeddöntőbe.
Három évet játszottál a Premier League- ben, de sok csapattól elutasítottak. Mennyire volt nehéz megbirkózni ezzel?
Miután befejeztem az iskolákat Le Havre-ban, Párizsban laktam édesanyámmal és hat testvéremmel. Szegények voltunk, kemény életünk volt, anyámnak sokat kellett küzdenie, hogy el tudjon tartani minket. A helyi csapatban, a Montrouge-ban futballoztam, de az Auxerre és a Lyon is hívott próbajátékra. Később Angliában próbálkoztam a Barnsleyban, a Gillingham ben, a Swan sea-ban és a Watfordban. Min dig ugyanazt a választ kaptam: nem. Mindenhol azt mondták, hogy jók a képességeim, de már van ilyen futballistájuk. Senki sem merte vállalni, hogy szerződtessen. De még a sok visszautasítás közepette sem keseredtem el. Sok focista elvesztette a motivációját. Én sosem. Nem volt könnyű, de az élet sem az.
A Belgiumban és Németországban töltött időszakok után a West Hamnél folytattad. Hogy érezted magad, amikor megérkeztél?
Mindig is az angol Premier League-ben akartam szerepelni. Emlékszem, ahogy az első meccsemen rápillantottam a karomon a PL-logóra. „Elérted, amit akartál, haver” – mondtam magamnak. Imádtam az egészet, nagyszerű összhangban voltam Carlton Cole-lal, és jó volt Londonban lakni.
Aztán sikeres időszakot töltöttél a Newcastle-nél, majd a Chelsea-be igazoltál. Visszatekintve milyennek látod a Stamford Bridge-en töltött időt?
Voltak hullámvölgyek. Egészen jól indult, a bemutatkozásom alkalmával két gólt szereztem, és jó benyomást keltettem az első két hónapban. José Mourinho visszatérése után változott a helyzet. Nehéz időket éltem át, mivel legtöbbször csak a kispadon kaptam helyet, ami szokatlan volt.
Nem sokkal Mourinho kinevezése után az Arsenalban folytathattad volna. Sok választott el ettől a forgatókönyvtől?
Egy hajszál. A párizsi házamban töltöttem a szabadnapomat, amikor felhívott Arséne Wenger, és megkérdezte, hogy visszamennék-e Londonba egy orvosi vizsgálatra. Reggel kilenckor, az átigazolási időszak utolsó napján felkeltem, felszálltam a londoni vonatra, de a transzfer végül nem jött össze. Az Arsenal megszerzett még néhány játékost aznap, így Mourinho visszakozott az üzlettől, mert nem akarta erősíteni a rivális csapatot.
Mennyire voltál elkeseredve?
Valahogy fel kellett dolgoznom, hogy általában nem lehetek kezdő. Ha viszont nem játszol, de olyanok vesznek körül, akik igen, akkor nehéz kezelni az érzelmeket. Az idény végén elhatároztam, hogy kemény munkával összeszedem magam, aztán továbbállok. Miután felhagytam a panaszkodással, egyre több gólt szereztem, és egyre többet léphettem pályára. Amikor Mourinhóval beszélgettem, említette, hogy maradhatnék még egy évet, de addigra már eldöntöttem, hogy távozom.
Drámai győztes gólt szereztél a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében a PSG ellen, majd egy emlékezeteset, amikor Steven Gerrard elcsúszott, a Liverpool pedig elvesztette a bajnoki címet.
Párizs külvárosában, szegénységben felnőve elértem azt, hogy az én gólom juttatta a Chelsea-t a Bajnokok Ligája elődöntőjébe. Ez azért nem rossz teljesítmény. Az Anfielden kizárólag a lehetőség és a gól lebegett a szemem előtt. Kihasználtam a helyzetet. Az embe rek szeretnek erről csámcsogni a közösségi médiában, de engem nem érdekel. Nemcsak arról volt szó, hogy a Liverpool nem lett első, hanem hogy Steven Gerrard sem. De most, hogy sikerült nekik, talán lenyugodnak a kedélyek.
Mohamed Szalah a csapattársad volt a Chelsea-nél. Milyennek látod őt?
Szoros kapcsolatban voltunk. Svájcból érkezett, és nagyon félénk volt, pedig a Chelsea-nél muszáj, hogy legyen egy kis önbizalmad, ha sikeres akarsz lenni. Az ő fiatalságával rettentő nehéz lehetett jó benyomást tenni abban az öltözőben. Próbáltam segíteni neki, amennyit csak tudtam. Azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Eden Hazard mellett te is pénzt fektettél az amerikai San Diego 1904-be. Hogy halad a projekt?
Néhány éve elkezdtem elrendezni a dolgaimat, és Eden Hazard, Yohan Cabaye és Moussa Sow mellett én is úgy döntöttem, érdemes támogatni a kezdeményezést, mert Amerikában fantasztikus tehetségek várják, hogy felfedezzék és fejlesszék őket. A harmadosztályban játszunk, átlagosan háromezer néző előtt. A koronavírus miatt megcsappantak a bevételeink, de a kiadásaink megmaradtak. Ennek ellenére remélem, működni fog, amit létrehoztunk.
Harmincöt éves vagy. Edző leszel a visszavonulásod után?
Inkább a menedzsmentben tudom elképzelni magam. Érdekelnek az igazgatással kapcsolatos feladatok, de először a diplomám megszerzésére koncentrálok. Jelenleg a játékosképzésről tanulok. A Michael Jordanről szóló film jól mutatja, hogyan léphet egy sportoló egy szinttel feljebb. A lehető legtöbbet meg kell tudni róluk, csak így tudsz segíteni a fejlődésükben.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. szeptemberi számában.)
