Aktív szerepet vállaltál Brazília világbajnokságra felkészítésében. Mondd el nekünk, miből állt ez pontosan!
Olyasmikből, hogy felkerestem a helyszíneket, és elmondtam, mitől lesz a legjobb a pálya a stadionokban, hiszen Brazíliában mások az éghajlati adottságok. Megpróbálom kamatoztatni a tapasztalatot, amit játékosként Európában szereztem. Vannak persze más elfoglaltságaim is – kongresszusi képviselő vagyok Rióban –, de ez az a munka, amit a legszívesebben végzek.
Miközben te és Ronaldo segédkeztek az előkészületekben, addig régi csatártársad, Romário meglehetősen ellenezte, hogy Brazíliában tartsák a világbajnokságot. Te mit szólsz ehhez?
Joga van a véleményéhez, az nem változtat azon a sok nagyszerű dolgon, amit közösen átéltünk. Eleinte még támogatta, hogy Brazíliában legyen a világbajnokság, de aztán ahogy teltek az évek, és képviselő lett a fővárosban megváltozott a véleménye. Ezzel részemről nincs baj. Mindig egymásnak akartak ugrasztani minket, már 1994 előtt is. De mi végig barátok maradtunk. Más az életstílusunk, de barátok vagyunk. Az 1994-es vb előtt azt mondta, úgy menjünk le a pályáról együtt, hogy a vállamra teszi a kezét, mert ezzel elhallgattatjuk az áskálódókat. Így is tettünk.
Mi a legkorábbi emléked a világbajnokságokról?
Amint Carlos Alberto magasba emeli a kupát 1970-ben. Nem sokra emlékszem az akkori vébé meccsei közül, de emlékszem a kapitányunkra a gyönyörű Jules Rimet-trófeával.
És az első vébéről, ahol játszottál is, 1990-ben Olaszországban? Nem lehetett valami vidám a kispadról nézni, ahogy kikaptok Argentínától…
Az hatalmas csalódás volt, de 1990-ben az argentinok jobbak voltak nálunk. Azért mi is nyújthattunk volna többet, de ez nem olyan vereség volt, mint ha egy hagyomány nélküli csapattól kapunk ki; ők voltak a világ urai, és ott volt nekik Diego Maradona. Egy évvel azelőtt a Maracanában kettő nullára megvertük őket a Copa Américán, de a vébé mindig más. A tizenhat közül kiesni fájdalmas, bárki ellen is játszunk.
Négy évvel később már minden más volt. Mi a meghatározó emléked 1994-ből, az Egyesült Államokból?
A gólom az amerikaiak ellen. Ez volt a legkeményebb meccsünk. Leonardót az első félidőben kiállították, és éreztük a nyomást, így az a gól, amivel megnyertük a meccset, Isten áldása volt. Az a vébé olyan volt, mintha háborúba mentünk volna. Még Romário is annyira koncentrált, hogy egyetlen edzést sem hagyott ki! Alig hagyhattuk el az edzőtábort. Carlos Alberto Parreirától csak azt hallgattuk, hogy őt azért választották, hogy visszahozza a brazil válogatottat a reflektorfénybe; meg kell mutatnunk, hogy van egy rangsor a világ labdarúgásában, és annak mi vagyunk a tetején. Amikor nem fociztunk, akkor elmehettünk vásárolgatni, vagy kártyáztunk, de nem nagyon gondolhattunk másra: az a csapat csak azzal volt elfoglalva, hogy megnyerje a világbajnokságot.
Te mit gondolsz Leonardo piros lapjáról, amit az amerikaiak elleni meccsen a könyökével érdemelt ki?
Mindenki, aki ismerte Leót, elhitte neki, hogy nem szándékosan tette azt szegény Tab Ramosszal. Egy rossz szót nem szólt senki, amikor ott sírt az öltözőben. Én még oda is mentem hozzá a félidőben, és mondtam, hogy én fogom helyette berúgni a győztes gólt. A meccs lefújása után örömkönnyek között ölelt meg. Azt mondta, hogy megmentettem őt az országos szégyentől.
Majdnem annyira ismert vagy arról a bizonyos kisbabadajkálásról, mint arról, hogy megnyerted a vébét. Nem zavar?
Nem, egyáltalán nem. A kisfiamat, Mattheust ünnepeltük, ezt gondoltam ki a meccs előtt. Most pedig, bármerre járok a világban, mindenki arról az ünneplésről akar beszélni! (Nevet.)
Igaz, hogy neked kellett volna lőni Roberto Baggio után az ötödik brazil büntetőt a döntőben? Mi járt a fejedben a lövés íve közben?
Nem is figyeltem Baggio büntetőjére, csak arra gondoltam, hogyan fogom berúgni az utolsót. Egyrészt szuper lett volna, ha rám emlékeznek a döntő gól miatt, másrészt örültem, hogy nem kellett vállalnom a kockázatot, hogy esetleg kihagyom.
Számítottál arra, hogy harmincnégy évesen játszhatsz az 1998-as világbajnokságon? A brazilok közül sokan Romáriót szerették volna inkább a keretben tudni. Hogyan fogadtad, amikor kiderült, hogy helyette kerültél be?
Egyáltalán nem számítottam rá. 1994-ben kiünnepeltem magam, mert biztos voltam benne, hogy az az utolsó vébém. A kilencvenes években nem sok csatár volt, aki harmincnégy évesen nemzetközi szinten játszhatott még. Úgy gondoltam, csak a klubok jöhetnek szóba, talán 2000-ig, így hát mindent beleadtam ott, ahol éppen játszottam. Amikor Romário kiesett a keretből, arra gondoltam, hogy a brazil csapat bajba kerülhet a vébén, mert ők jól együtt tudtak játszani Ronaldóval. Ha nem sérült volna meg, biztos vagyok benne, hogy ő mehetett volna Franciaországba, de én kész voltam átvenni a helyét, és szerintem szépen helytálltam.
Mennyiben volt más elöl játszani Ronaldóval, mint Romárióval?
Szerintem Ronaldo jobban hasonlított hozzám: képes volt ide-oda mozogni a tizenhatoson belül, és inkább volt csapatjátékos. Romário mellett viszont kicsit többet kellett futnom, a tizenhatoson belül viszont zseniális volt, ezért nem bántam annyira. Amikor Romárióval futballoztam, mindketten nagyon népszerűek voltunk, és egyfajta egészséges rivalizálás alakult ki köztünk, ami Rióban kezdődött, hiszen egy generáció vagyunk. Ronaldóval kicsit olyan volt, mintha egy olyan gyerekkel játszanék, akit néhány éve ismertem meg, és végigkísértem sztárrá fejlődését.
Mi történt 1998-ban a franciák elleni döntőn?
Mindenki nagyon aggódott Ronaldóért a meccs előtt, főleg azok, akik látták, amikor görcsöt kapott. A franciák esélyesként kezdték a meccset – otthon játszottak, Zinédine Zidane csúcsformában volt –, de Ronaldo gondjai miatt még nehezebb volt nekünk. Az egészsége mindennél fontosabb, és az egész csapat sokkban volt. Még rosszabbul éreztük magunkat attól, hogy nem tudtunk tisztességesen küzdeni: Brazília sosem kapott ki három nullára a vébén.
Megbántad valaha, hogy rögtön visszavonultál az 1998-as vébé után?
Nem mondanám. Eljött az ideje, többet szerettem volna a családommal lenni. Ezt már akkor tudtam, mielőtt kiutaztunk Franciaországba. Sajnálom, hogy nem vébé-győzelemmel búcsúztam a brazil válogatottól, de az élet már csak ilyen.
Melyik a legjobb brazil válogatott, amelyikben játszottál?
A kilencvennégyes nem volt esélyes a győzelemre: a vébé előtt két védőt elvesztettünk, de Aldair és Marcio Santos kitűnően helyettesítette őket. Raí a középpályán kezdte a tornát, aztán Mazinho felváltotta. Nem ez volt minden idők legkifinomultabb csapata, de ahogy közeledtünk a vébé vége felé, egyre ütőképesebb lett. És mi nyertünk! Négy évvel később kiesett Emerson és Romário, de a beugrók még a torna kezdete előtt átvették a helyüket. Több gólt szereztünk, mint 1994-ben, és nagyszerű meccseket játszottunk Chile, Dánia és Hollandia ellen, de végül vesztettünk. Rád bízom tehát a választ.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. áprilisi lapszámában.)
