Zöld-fehérben tábornok, feketében fejedelem volt

---

A közönség már tüntetett.
No, jó, nem igazán vehemensen, hiszen a közel 80 ezer néző befogadására képes Népstadionban szinte elvesző nyolcezer néző olyan borzasztóan nagy és fülsiketítő zajt nem tudott csapni, de ahogy divatosan mondani szokták: „a helyzet kezdett fokozódni…”
1963. május 4-ét mutatta a naptár, az 1964 októberében kezdődő tokiói olimpiáig még közel másfél év volt hátra, a futballtornán való részvételünkért azonban ekkor még selejtezni kellett, hiszen 1960-ban Rómában "csak" egy bronzra futotta.
A „tüntetés” azért vette kezdetét, mert az első olimpiai selejtezőjét játszó magyar ötkarikás csapat két perc híján már egy órája küszködött a gyepen a svédekkel, de részint a saját harmatgyenge játéka, részint a kék-sárgák svédacél keménységű védekezése okán még mindig csak 0:0-t mutatott a stadion villanykörtékből összeszerelt eredményjelző táblája.
A minimális győzelem is erősen kérdésesnek látszott, nemhogy az, hogy jelentős előnyt szerezzünk a stockholmi visszavágóra, amikor egy amolyan jobb híján próbáljunk már meg valamit alapon érkező beadásra, nem az amúgy gólszerzésre született öt (akkor még ennyi volt…) csatárunk egyike, hanem a hátulról előre rohanó Palotai Károly érkezett.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy látványos Kocsis Sándor-os felhőfejes következett (hiszen a csapat kapitánya ilyen megoldásokra már csak testalkata okán sem volt alkalmas), de jött egy erős, remekül helyezett, és – ami a legfontosabb – a svéd hálót kipúposító bólintás a Földtani Intézet felőli kapuba, és vele a vezető gól, amely úgy bontotta le Benéékben az egyre csak erősödő gátlásokat, mint a jó kőműves a szanálásra ítélt ház főfalát.
Az 1:0-val persze még nem mentünk volna sokra (Tokió ekkor körülbelül olyan távolinak látszott, mint bizonyos Phileas Foggnak az indulás pillanatában az a perc, amikor 80 nap múltán a Földet megkerülve ismét bekopoghat a londoni reformklub ajtaján), de akkoriban még olyan magyar B (!)-válogatott működött, amely az utolsó három percben (Bene, Povázsai, Bene sorrendben) további háromszor kényszerítette újrakezdésre a svédeket, így aztán a nem is olyan sokkal korábban még „tüntetni” készülő drukkerek egy 4:0-s győzelem tudatában indulhattak hazafelé, hogy a tv-ben elérjék a fél nyolcas Híradó kezdetét.
Palotai Károly fejese indította útjára azt a csapatot, amely 1964. október 23-án Tokióban aztán olimpiai bajnokságot nyert, s amelynek a békéscsabai születésű, de élete minden létező szálával Győrhöz kötődő fedezet olyan alapembere volt, mint Puskás az Aranycsapatnak.
Ha van a futballnak a gonosznál is gonoszabb ördöge, akkor azt csak és kizárólag az ő számlájára írhatjuk, hogy Palotai Karcsi, aki annak az ötkarikás gárdának az 1962-es megalakulásától kezdve minden mérkőzésén játszott, az olimpiai döntőn nem léphetett pályára.
A fianálé előtti nap, az utolsó edzésen már régen az öltözőben lett volna a helye, de ő még két-három társával kint maradt egy szabadrúgás-variációt gyakorolni, amikor az egyik lövés után a comjához kapott.
Edzője, Lakat Károly meg a fejéhez, amikor a csapat orvosától megtudta, hogy a csapatkapitány, a gárda „nagypapája-papája-keresztpapája-pótapja-osztályfőnöke-egyetemi tanszékvezetője” biztos, hogy nem játszhat a csehszlovákok ellen az aranyért.
Ha játszhat, akkor nem Novák Dezső, hanem Palotai Károly veszi át elsőnek az aranyérmet Csanádi Árpádtól, a NOB korifeusától. A jobbfedezetnek érme is úgy lett (akkoriban a rendezők szigorúan csak tizenegy medáliát osztottak ki a futballtorna után), hogy a NOB külön engedélyével az eredetinek a tükörpontos mását itthon a Pénzverdében legyártották a számára.
Soha nem fogom megérteni (bár a magyar futball akkori mezőnyének elképesztő erőssége azért némileg eligazít a kérdésben), hogyan tudta „elkerülni” azt, hogy legalább egyszer bekerüljön az A-válogatottba.
Túl az olimpiai bajnokságon, klubjával a Győri ETO-val is olyan fantasztikus évek futballtábornoka volt, amilyeneket csak jóval később a Verebes-korszakban éltek meg a Rába-partiak.
Ott volt az 1963 őszén a Nagyvárad után második vidéki csapatként bajnokságot nyerő zöld-fehérek gárdájában. A csapat mestergerendájának számított az ezt követő BEK-menetelés során, amikor egyszer a Népstadionban (a mérkőzésre 70 ezren voltak kíváncsiak, igy szóba sem jöhetett az akkor még a győri Vagongyár területén belül lévő ETO-pálya, mint helyszín), a Benfica ellen másodpercek választották el attól, hogy ő álljon a kapuba, hiszen az állandó 1-es Tóth László megsérült, Karcsi már húzta is magára a fekete mezt, és jelezte a bírónak, folytatódhat a játék, amikor társa intett, mégiscsak megpróbálja…
Úgy kerülte el az A-válogatottság, hogy 1964-ben (a tokiói arany és egyébként a spanyolországi Európa-bajnokságon az A-válogatott által megszerzett bronzérem évében) az Év csapatának tagja volt, és egy ország fogadta a szívébe mindig abszolút tiszta, sportszerű futballja, áldottan békés, mindenki felé csak barátsággal és jószándékkal közeledő természete okán.
„Aki ismer jobb embert nála, az mutassa be nekem…” – mondta egyszer Palotairól szólva győri csapattársa, Orbán Árpád, aki szintén Tokió olimpiai bajnoka volt és aki a klubban lépésről lépésre szinte ugyanazt az utat járta végig, mint ő.
Még abban is egy volt a sorsuk, hogy miként Palotai, úgy Orbán sem húzhatta magára soha az A-válogatott nemzeti címerrel ékített mezét.
Egészen elképesztő dramaturgiai húzása az élet nevű rendezőnek, hogy a Palotai családnak mégis volt egy válogatott futballistája, nevezetes Karcsi testvére, a kapus, János, aki 1954 októberében a Népstadionban a csehek elleni 4:1-es győzelmünk során, ha csak 14 percre is, de Grosics Gyula helyére állhatott, olyan társak közé, mint Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Szojka, Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Fenyvesi…
Az már a sors igazságtalansága, vagy az emlékezésért felelős gének hibája, hogy míg Jánosra, az egyszeres válogatottra jószerivel ma már nem emlékszik senki, addig Karcsi végig itt élt velünk, köztünk, egészen az utóbbi másfél, két év kivételével, amikor megroppant az egészsége, amelyet ő a felesége halálával hozott mindig szoros összefüggésbe (egészen fátumszerű, hogy miként bátyja, János, ő is 82 esztendős korában hagyta itt a földi futballpályákat…)
Győr-Szigetből is kiköltözött a közeli Nyúlra (az eredetileg nyaralónak használt ház lett az állandó otthona), ott nézték együtt a meccseket, sütötték a szalonnát azzal a lassan egy kézen összeszámlálható játékostárssal együtt, akik a diadalmas idők frontharcosai voltak.
A diadalmas korszak végén nagyon sokan teljesen eltűntek abból a remek ETO-ból, Karcsi sem a megszokott utat, az edzőséget vagy a sportvezetést választotta, bár a vezetéstől egyáltalán nem távolodott el, sőt, abban lett igazán világhírű, abban érte el mindazt, amit a futballista sors megvont tőle.
Palotai Károly minden idők legnagyobb magyar játékvezetői között is biztos helyet vívott ki magának, a valaha volt legnagyobbak ötösfogatában kikezdhetetlen a helye. A minden könyvből kiolvasható adatokon én itt és most túllépnék, legyen elég annyi, hogy három világbajnokságon, két olimpián, egy Európa-bajnokságon fújta a sípot, kontinentális kupadöntők sorának adott sípjával jelet a kezdéshez, egy világ tisztelgett előtte, amikor 1978-ban az argentínai vb-n talán ő volt a mezőny legjobbja az Argentína–Brazília (0-0) futballháborúnak… Inkább arról ejtenék néhány szót, amit csak azok tudnak, akiknek meccset vezetett, akik közvetlen közelről láthatták őt nem gólt rúgni, hanem gólt megadni, vagy éppen meg nem adni.
Pontosan ugyanolyan bíró volt, amilyen ember.
Halk, egyszerű, természetes, minden sztárallűrtől mentes, még akkor is, amikor már bőven lett volna mire fennhéjázni, meg villogni akár az újságokban, akár a televíziós adásokban.
Ha valaki, akkor Palotai Károly a megtestesítője volt annak az íratlan szabálynak, hogy az az igazán jó bíró, akit észre sem vesznek, hogy a pályán van… Néhány utódjával szöges ellentétben Palotai Karcsi a láthatatlan ember módjára vezette meccsek százait, csak éppen abban lehettél teljesen biztos, hogy ha ő 11-est ítélt, akkor az 11-es volt, ha azt jelezte les, nem kellett a partjelzőre néznéd, hogy valóban lesállás történt-e.
Csak és kizárólag az érezhette annyira zsigereiben a játék lényegét, mivoltát és minden tartalmi elemét, aki ezt a játékot nem könyvből tanulta, hanem a lehető legmagasabb szinten hosszú éveken át játszotta is.
Soha nem akart a meccsek főszereplője lenni, soha nem robbant ki botrány rossz ítélete, vagy helytelen döntése miatt. Kedves volt, mosolygós, csendes, halk, visszahúzódó, precíz, végtelenül megbízható, pontosan olyan, mint amilyennek az ember egy nagypapát, egy papát, egy nagybácsit, vagy egy egészen közeli rokont elképzel.
Aztán most elment, valahová nagyon felülre, ahol az égi kávéház teraszán Zsolt úr issza éppen a kávéját, talán Emsberger Gyulával, talán a szintén vb-n megjárt Dorogi Andorral, és elmeséli nekik, hogy ha hiszik, ha nem, az oroszországi vb-n jövőre már bevezetik a videóbírót…
Azok majd néznek rá meredten, de egy percig sem kételkednek a szavában, hiszen azokat a szavakat „a Palotai Karcsi mondta” Márpedig, ha ő mondta, akkor nincs helye vitának. Ahogy az általa megítélt 11-esnél is sokszor éppen az a játékos helyezte le nagy készséggel a fehér mészpontra a labdát, aki a szabálytalanságot elkövette.
Palotai Károlytól még 11-est kapni is megtiszteltetés volt…
Márpedig ezt elérni csak a legnagyobbak képesek.
Még akkor is, ha máig csak Nyúlon élt, egy kis vikendházban.
Lakat T. Károly