Nagy a kontraszt: csapatunk 1969-ben Marseille-ben, ahol ma a Stade de Velodrome-ban új korszak nyílhat
Dárdai Pál kiemelte, hogy mennyire fontos a regeneráció az Ausztria elleni mérkőzés után. Nos, reméljük, a csapatnak jobban sikerült, mint a hullafáradt szurkolónak és újságíróknak, akik próbálnak lépést tartani a válogatottal, küzdve a nagy távolságokkal és az aludni, dolgozni vagy ünnepelni dilemmájával. Mindenesetre egy-két nap alatt feldolgozhatatlan, ami kedden történt velünk, s ami merőben eltér mindattól, amit a magyar futball korábban (értsd: harminc, de inkább ötven éve) tett velünk. Hiszen világversenyen európai csapat ellen 50 éve (Bulgária, 3:1, 1966), nálunk esélyesebb csapat ellen ugyancsak ötven éve (Brazília, 3:1, 1966) nem nyert a válogatottunk. Elemezzük, boncolgatjuk, ízlelgetjük, ismételjük, csodáljuk, kitárgyaljuk a 2-0-t, de nincs idő ábrándozni (főleg a csapatnak nincs, ahogyan ezt Storck kapitány a tegnapi sajtótájékoztatón nagyon racionálisan kifejtette), jön a folytatás, Izland ellen gyakorlatilag a továbbjutásért játszunk. A hosszas sztorizást mellőzve azért röviden hadd elevenítsem fel azt a néhány, Izland elleni magyar válogatott meccset, amelyekre jól emlékszem. Előttem van, ahogyan a szöuli olimpia közben mínuszos hírként megjelent az újágban, hogy Mezey György csapata nyert Izlandon 3-0-ra felkészülési meccsen, 11 éves voltam. Aztán ott volt ugye az 1992-es hidegzuhany, vezetünk Kovács Kálmán góljával, (Kálmán, tegnap Auxerre-ben szálltunk meg!) aztán csak álltunk a Népstadionban, és nem értettük, hogy hogy kezdődhet így a vb-selejtezősorozat Jenei Imrével. A visszavágón már Puskás Ferenc ült a kispadon, s mi 16-17 évesen Kovács Gergely és Szilágyi László barátommal (előbbi a Rézbong Kiadó vezetőjeként adta ki nemrég Bodnár Zalán kollégánk Eb-történeti könyvét, utóbbi most a Magyar Nemzet tudósítója az Eb-n) a balatonszemesi Caola-üdülőbe kéredzkedtünk be, hogy láthassuk a meccset, mert a nyaralóban, ahol vendégeskedtünk, nem volt televízió. Rettentő meccs volt, megint vereség, Knézy Jenő szörnyülködése maradt meg bennem, és az, ahogyan Puskás lefogja a kiállított, őrjöngő Márton Gábort, hogy az ne menjen neki a játékvezetőnek. Volt aztán még egy vereség Mészöly Kálmánnal, ami arról maradt emlékezetes, hogy a hazafelé úton a repülőtéren Kálmán bácsi lefejelt egy szurkolót, aki szidta őt és a csapatot. A visszavágón itthon nyertünk, nyilván kint is voltam, de nem sok mindenre emlékszem. Gellei Imre kapitánysága idején aztán már a válogatott sajtófőnökeként voltam ott Reykjavíkban, nyertünk 2-0-ra a svédek elleni Eb-selejtező előtti utolsó felkészülési meccsen. Emlékszem az izlandi napsütésre, hogy nem lehetett dohányozni a stadionban, hogy a magyar televízió nem adta a meccset, s mindössze két (!) tudósító kísérte el a csapatot Izlandra, ha jól emlékszem, Deák Horváth Péter (Magyar Rádió) és Sinkovics Gábor (Nemzeti Sport), s utóbbinak a tudósításából egy fatális véletlen folytán kimaradt a 85. percben beálló Molnár Balázs, aki talán akkor volt először válogatott. És persze láttam a Lothar Matthäus kapitánysága alatt megnyert két meccset is. Hát ennyi, nem sok. Az összesített mérlegünk nagyon szép, hét győzelem, három vereség (még pár éve is nyertünk 4-0-ra), de ha csak a tétmeccseket nézzük, akkor bizony árnyaltabb a kép, három győzelem itt, három ott. Ami még a statisztikákból kitűnik: sohasem játszott döntetlent a két csapat, illetve Gera Zoltán eddig három gólt lőtt már az izlandiaknak! Az Eb-csoportmeccsek előtt sokan ezen a meccsen gondolták a legreálisabb feladatnak a pontszerzést, míg Dárdai Pál azt mondta, hogy az osztrákok ellen lesz a leginkább keresnivalónk (amit kerestünk, meg is találtuk). Szerintünk ebben a pillanatban a találkozó abszolút háromesélyes, amit a legnagyobb magyar fogadási oldal oddsai is mutatnak: 2,62-szeres pénz a magyar és az izlandi győzelemre egyaránt, 3,1-es szorzó döntetlen esetén. Izland volt papíron a jobb csapat az Eb rajtjáig, nem is cáfolt rá a várakozásokra a Portugália elleni döntetlennel, a magyarok ázsiója azonban nagyot nőtt a viszonylag simának mondható győzelemmel és magabiztos, taktikus, jó futballal Ausztria ellen. Ráadásul az izlandiaknak fontosabb a győzelem (mi egy döntetlennel már szinte biztos továbbjutók lehetünk), talán többet kell kockáztatniuk, s ezért sebezhetőbbek lesznek. Ez tehát az elmélet, amelyre a gyakorlat a futballban nagyon sokszor rácáfol. Mi egyetértünk az óvatos Storckkal (aki persze ezzel a terhet is igyekszik levenni a játékosairól), vagyis, hogy továbbra is Portugália a favorit, tőlünk minden pont és gól bravúr, nem kell még nyolcaddöntőről beszélni. Ma késő este talán már igen… Ez azt is jelentené, hogy sikerülne megtörni a labdarúgásunkat már 1969 óta, afféle futballmohácsként (persze a történelemben és a futballban is volt még jó néhány emblematikus csatavesztésünk) kísértő marseille-i átkot, egyfajta mérföldkőként szokás ugyanis tekinteni a Csehszlovákia ellen 4:1-re elveszített, semleges helyszínen megismételt világbajnoki pótselejtezőre, amellyel elbuktuk az 1970-es vb-kijutást, ami akkor felfoghatatlan tragédiának számított a magyar szurkolók (akkor =Magyarország) körében. Apropó, szabad-e szurkolni a labdarúgó-válogatottunk ellen, ha haragszunk az ország vezetőire? Miért ne lenne szabad? Csak ostobaság, hiszen a csapat sokkal inkább képviseli a televízió előtt szurkoló milliókat, mintsem bármilyen politikát, ezért a nemzet boldogsága ellen dolgozik, aki a pályán izzadó sportembereknek akar rosszat, mert haragszik az ország hivatalos politikájára. Így volt ez akkor is, amikor bizony a magyar emigránsok keserűen szidták a kádári Magyarország válogatottját 1958-ban, a svédországi világbajnokságon, mert a vb napjaiban (június 16-án) végezték ki Budapesten Nagy Imrét, aminek a híre a világsajtóba is eljutott. És így volt ez az ötvenes években is, amikor pedig sokan, igen, voltak ilyenek, akkor éppen nem az úgynevezett baloldaliak, hanem az úgynevezett reakciósok, akik Rákosiék diktatúrájának a megrövidülését remélték az Aranycsapat csak nagyon sokára, s a legdrámaibb pillanatban bekövetkező vereségétől (talán nem is alaptalanul, igaz, csak a futball látta a kárát annak a torz rendszerek és túlzó felelősségnek, amely végül a csapat tagjainak a vállát nyomta, mert a politikai hibákat is nekik kellett volna feledtetniük, ami aligha feladata egy labdarúgó-válogatottnak.) Csak egy példa: Tibor Fischer 56-os regényének (A béka segge alatt) főhőse éppen nyelvórát vesz egy Thököly úti lakásban a vb-döntő idején, a régi világot képviselő tanártól, akit tüntetőleg nem érdekel a futball. S a jelenség visszafelé is működött: a döntő elvesztése utáni keserűségből, amikor ezerszeresen tört felszínre a politikai elégedetlenség, a játékosoknak is jutott, ellenük is tüntetett pár napig a nép. Az emberek döntő többsége azonban akkor is a magyarság összetartozásának szimbólumát, a Himnusz éneklésének különleges lehetőségét látta a válogatott sikereiben, a játékosok erőfeszítéseiben és bravúrjaiban pedig saját álmainak megvalósulását, ezért politikától teljesen függetlenül, a világ minden táján büszkén rajongtak és rajonganak a magyarok a szakmailag nemzetközileg is a futball csúcsának tekintett Aranycsapat játékáért. Hiszen éppen azért hiteles és lélekemelő a futballsiker, mert a foci még mindig közvetít valódi értékeket, és igazi, objektív nemzetközi megméretés, ha legyőzzük az angolokat 6:3-ra vagy Ausztriát 2-0-ra, ez nem kozmetikázott statisztika vagy kormánypropaganda, hanem a szemünk előtt zajló nemes küzdelem. Aki pedig sajnálja, hogy a népszerűség fényéből a jelenkori magyar kormányra is jut, az ne felejtse el, hogy az elmúlt hat évben szinte csak kétkedést és ellenszenvet hozott a futballt támogató politika, és senki sem lehetett biztos abban, hogy a válogatott eredményei ennyire rövid idő alatt legalábbis megmagyarázzák, hogy mi is az a felemelő közösségi élmény, országos eufória, amelyet csak a futball képes megadni az embereknek, s amely segítheti sportoló, egészséges, igazi értékek mellet elkötelezett nemzedékek fejlődését. De vissza Marseille-be! Miután az osztrákok legyőzésével sikerült túllépni Mexikó, Spanyolország és Argentína balsikerein, megtörni a magyar balsorsnak gondolt átkot, ma fricskát mutathatunk az 1969-es összeomlás nyomasztó árnyainak is, sorszerű, hogy éppen itt Marseille-ben folytatódhat „az új időszámítás” (a kifejezést Gazdag Józsefnél olvastam az MNO-n). Ami még csak azt sem jelenti, hogy ne kaphatnánk ki, hiszen a magyar válogatott már így is túlszárnyalta a várakozásokat és felborította a papírformát. Csak azt várja mindenki az új, német menedzsment és immár saját sikerei által önbecsülésre szert tevő magyar csapattól, hogy vetkőzze le a futballistáinkra évtizedekig jellemző kishitűséget, hogy méltósággal viseljék a sikereket és a kudarcokat egyaránt, hogy azonosulni lehessen velük győzelem és vereség esetén is. Pontosan ezt várja az a tizenötezer(!) magyar, amelyhez hasonló létszámú drukkercsoportunk sem lehetett itt természetesen sem 1969-ben, sem mondjuk 1938-ban, a párizsi, magyar vonatkozású vb-döntő idején. Ebben is új ez a világ, hogy itt lehetnek a csapattal a szurkolói, amely a határokon kívül korábban talán egyszer, 1985-ben Bécsben, éppen Ausztria ellen adathatott meg a magyar válogatottnak. Szerintünk a sérült Fiola Attilát Lang Ádám helyettesíti majd, akinek a helyére Juhász Roland tér vissza a védelem közepére Guzmics Richárd mellé, egyébként pedig nem változtat majd a győztes csapaton Bernd Storck és Andreas Möller, vagyis a tegnapi, az Olympique Marseille edzőpályáján elvégzett tréning után így állhatunk fel ma este a varázslatos külsejű, de sajnos meggyötört talajú Vélodrome Stadionban: Király – Lang, Guzmics, Juhász, Kádár – Gera, Nagy Á. – Dzsudzsák, Kleinheisler, Németh K. – Szalai; és véleményünk szerint Lovrencsics és Böde is lehetőséget kaphat. De a hivatalos kezdőcsapattal és a mérkőzés összes többi eseményével, fotóival a marseille-i stadionból jelentkezünk majd a Facebookon és a FourFourTwo-hu-n… Szöllősi György (Thoronet, Franciaország)
