Összetartás. Kell vagy sem?
Elfogadhatóbb lenne, ha csak a kinevezés miatti túlfűtött lelkesedés beszélt volna a szövetségi kapitányból, de most ezt vessük el, és vegyük úgy, hogy Pintér Attila komolyan beszélt, amikor azt mondta, hogy kéthetente szeretne összetartásokat tartani a válogatottnak. Pontos statisztika nincs a kezemben, meg nem is fontos ez, de kizárt, hogy más válogatottaknál egyáltalán felmerült volna olyan, hogy kéthetente összehívják a játékosokat. Még nálunk rosszabb válogatottaknál sem, pedig ilyen csapatok is vannak ám. Igaz, sajnos egyre kevesebb. Mert az érthető (bár a módszer haszna egyre többet vitatott), ha a játékosokért súlyos pénzeket fizető klubok minden meccs előtt összegyűlnek néhány órára a hotelben, na de hogy egy nemzeti csapatnál legyen ilyen majdnem hasonló rendszerességgel, az újdonság. Vagy inkább abszurd. És ha jobban belegondolunk, hosszabb távon kivitelezhetetlen is. Néhány előre lefixált barátságos meccs úgyis csak teher némely jól tartott játékosnak, el lehet képzelni, mi lesz akkor, ha az illető majd hetente kapja a postai értesítőt, hogy a következő héten jelenése van a válogatott összetartásán Telkiben. Pintér Attila ezt akarja. Kéthetente akarja összehívni a válogatottat, de közben teljesen figyelmen kívül hagyja a légiósokat, akiknek így sokszor több ezer kilométert kéne utazniuk csak azért, hogy elmenjenek a kétórás napközibe. Az is rejtély, hogy kéthetente egyáltalán mi értelmeset lehet mondani egy válogatott, profi labdarúgónak. Komoly kérdés, mert még a klubcsapatok vezetőedzői közül sem mindenki támogatja az ilyen foglalkozásokat, a meccseket általában egyhangúan megelőző csapatgyűléseket. Akik támogatják a kissé elavultnak tűnő módszert, azok szerint az összetartások alatt lehet közösséget építeni, a játékosok jobban megismerhetik egymást, és van lehetőség tisztázni néhány olyan részletet, amelyet egyébként nem lehetne egy normális taktikai értekezleten. Akik már nem támogatják annyira (köztük olyan világhírű edzők, mint Ancelotti vagy Del Bosque), azt mondják, hogy ez a módszer mára elavult és erőltetett. Nekünk szurkolóknak pedig szinte semmi nem cseppen az ilyen összetartásokról, sokszor csak annyit látunk belőlük, amint a játékos az autóstáskával a kezében, méregdrága fülessel a fején ballag a hotel felé. Ami a falakon belül történik, titok marad örökre. És sok újat tényleg nem lehet már ekkor mondani, viszont el lehet érni, hogy a játékos a negyedik-ötödik ilyen válogatott összetartás után megutálja a Telki edzőközpontig tartó többórás utat, mert tudja, ha épp nem utazna, épp a családjával vacsorázna, és talán még hasznosabban is töltené az idejét, mint a kietlen edzőközpontban, kint a pusztában. Hát így állunk most. T. Z.
