Johan Cruyff (1947-2016)
Nézted, ahogy elindul a labdával, ahogy egyre-másra hagyja maga mögött az ellenfél szembejövő játékosait, és egy idő után az volt az érzésed, hogy ez az ember száll a levegőben.
A csillogó fekete futballcipők (az ő korában még normális volt a világ, és még a futballgigászoknak sem jutott volna eszükbe pink vagy hupikék cipőben pályára lépni) önálló életre keltek.
Mintha nem is érintették volna a gyepet, csak repítették előre a gazdájukat, ment velük persze a labda is, és amikor ez a gigantikus trió (Cruyff, a cipői, meg a labda) általában a felezővonal környékéről indulva belevágott a maga nagy utazásába, az olyan volt, mintha a pályán abban a pillanatban nem is lett volna rajta kívül senki.
Bizonyos Diego Maradonával rendezhettek volna egyszer egy olyan versenyt, hogy melyikük cselez ki több embert egyetlen kapura lódulásuk során, amikor az útjukba kerülő bekkek úgy dőltek jobbra vagy balra, ahogy a búza, amikor kaszálják.
A tisztelt olvasók elnézését kérem, de tartózkodnék attól, hogy a „minden idők legnagyobb futballistái” feliratú öltözőben hajszálpontosan kijelöljem a holland futballisten helyét, vagy belehelyezzem egy olyan tizenegybe, amely abból az öltözőből majd a pályára kifut, mert ott (sajnos) olyan elképesztően nagy a választék, hogy a végén még azon veszem észre magam: Johan Cruyff nincs a kezdőben.
Betenni csak egy minimum hozzá fogható zseni mellőzése árán tudom, kihagyni ugyanakkor képtelenség, hiszen olyan csapata nincs (nem lehet) a futballtörténelemnek, amely a kispadra ülteti őt, ha játékra jelentkezik.
Technikáját, a labdához való viszonyát a szuperzsonglőrök kategóriájába lehet sorolni, ahogy cselezett, a vízben leggyorsabban haladó angolna mozgásával lehet csak összevetni, mégis játékának az összhatása volt talán a legnagyobb fegyvere.
Annak a csapatnak, amelyben éppen játszott (legyen a neve Ajax, holland válogatott vagy Barcelona), akkor ott „cruyfful” kellett futballoznia mindenkinek, ha akart, ha nem, mert a személyisége olyan sugárzással hatott a társaira, hogy azok jószerivel vakon, de inkább automatikusan követték a tábornak által kijelölt irányt.
Alig néhány perces volt a halálhíre, amikor a remek, felvidéki irodalmár-sportújságíró, Gazdag József (itt jegyzem meg: ha valaki nem olvasta az Egy futballfüggő naplójából című könyvet és sokat akar megtudni erről a játékról, az ne habozzon belekezdeni) ezt írta blogjában:
„Mindig olyan futballista szerettem volna lenni, mint ő. Okos, könnyed, elegáns”
Igen, a jávorszarvas sikkességével futballozó Johan okos volt, mert úgy olvasta a játékot, ahogyan csak kevesen ezen a világon, könnyed, mert az erőlködésnek a szikrája sem látszott rajta soha, egyetlen percben sem, amikor a pályán volt, elegáns, mert a legbonyolultabb mozgássorozatokat is úgy mutatta be, hogy azt egy festő vászonra vinni, egy szobrász köbe vésni tudta volna.
És ha az előbb a társaira, illetve az ellenfelekre gyakorolt hatását emlegettem, akkor talán azon sem léphetek át, hogy 1974-ben (majdnem) egy teljes Magyarországot sikerült holland szurkolóvá tennie…
A magyar nép azon a világbajnokságon szeretett bele a holland futballba, és bár ezért sokat tettek olyan csapattársai is, mint Jongbloed, Suurbier, Krol, Rijsbergen, Haan, Neeskens, Rep, Rensenbrink (meg, ahogy az a régi magyar filmek stáblistájának végén áll: és még sokan mások), de ennek a narancsmezbe öltözött csodabrigádnak a főnöke Johan Cruyff volt.
Szerintem még az az elenyésző kisebbség is, amely akkor itt nálunk a nyugatnémetek győzelméért szurkolt, csak tiszteleghetett egy olyan káprázatos bravúr előtt, amelyet az isteni Johan azonnal a kezdést követően bemutatott a döntőben, jelesül: úgy juttatta vezetéshez hazája válogatottját, hogy az ellenfélnél még egy másodpercig sem volt labda…
Az történt, hogy a hollandok kezdtek és már vagy a huszadik-harmincadik passznál tartottak, amikor Cruyff (egy fél cipőnyivel még a saját térfelén) megkapta a labdát, és…
…és elindult az a bizonyos pisztráng-szóló.
Sorra hagyta maga mögött a német játékosokat, túljutott a legnagyobb akadályon a „Terrieren”, Berti Vogtson is, már a 16-oson belül jár és lőni készült, amikor a kétségbeesetten becsúszó Uli Hoeness (más megoldás nem lévén alapon) úgy feküdt keresztbe elé, ahogy az fekvőrendőr lassítja le, vagy állítja meg az autókat.
Ötvenöt másodperccel a kezdés után Johan Cruyff varázslatának eredményeként Neeskens lőhetett büntetőt és ő nem az a típus volt, aki a 11-eseket el szokta hibázni.
Budapestet már éppen Amszterdamra akarta átkeresztelni a milliósra rúgó honi hollandtábor, még jó, hogy nem tették, hiszen Beckenbauerék a folytatásban tettek róla, hogy az új világbajnoki trófea ne hagyja el a szövetségi köztársaságot…
A szinte összeszámlálhatatlan cím, rang, díj, kupa, serleg mellől J. C. kollekciójából így aztán hiányzik a világbajnoki arany, amelyet négy év múlva Argentínában talán megszerezhetett volna, hiszen az Oranje újra a fináléba küzdötte magát, ám „Cherchez la femme”, azaz keresd az asszonyt, és ha netán megtaláltad rájössz arra is, miért vonult vissza a válogatottságtól közvetlenül az 1978-as világbajnokság előtt…
Azt nem mondom, hogy abban a pokoli és egyben politikailag is erősen motivált Buenos Aires-i légkörben vele biztos, hogy világbajnokságot nyernek a hollandok, de azt igen, hogyha Cruyff ott van, lényegesen nehezebb lett volna Cesar Luis Menotti gárdáját a világbajnoki címig lökdösni.
De nem kell feltétlenül világbajnoknak lennie valakinek ahhoz, hogy személyiségével és futballjával az idők végezetéig nyomot hagyjon hazája labdarúgásában, sőt, mint az Cruyff esetében történt, egy kicsit a történelmében is.
Egy közel fél évszázada Hollandiában élő magyartól tudom, hogy ez az amúgy gyönyörű, minden izében kellemes ország a II. világháború után szűk két évtizeden át egy szomorú nemzet képét mutatta önmagáról a kontinens, sőt, az egész világ felé.
Az Ajax fantasztikus BEK-menetelése és azon belül is Johan Cruyff személye volt az első olyan ékszer, amelyet a gyönyörű tulipánjain és a csodálatos szélmalmain túl ez a kis ország a világ felé, mint „hollandikumot” fel tudott mutatni, amiért egyáltalán a világ népei közbeszédének részévé vált. S csak az Ajax, amely forradalmasította a futballt, s nem a Feyenoord, amely valójában egy évvel az Ajax előtt megnyerte a BEK-serleget.
Hollandiának akkoriban olyan volt az Ajax (és annak élén Johan Cruyff) mint a franciáknak az újhullámos filmesek, bizonyos Francois Truffaut-val az élen, azt jelentette nekik, amit az olaszoknak a zene Bobby Solótól Vico Toriánin át Adriano Celentánóig. Vagy akár az angoloknak a beatzene, a Beatlesszel és a Rolling Stonesszal.
A beatnemzedék ikonikus futballistájának nem véletlenül volt hálás egész életében Hollandia, és az sem a véletlen műve, hogy életének utolsó évtizedeiben is ő volt az egyetlen, aki mindig nyugodtan „beszólhatott” a holland válogatottnak, ha éppen nem tetszett neki az, amit látott.
Mind Hollandiában, mind Spanyolországban futballistaként és edzőként is olyan eredményeket ért el, amelyek megadták neki a szólásszabadság jogát és ő bizony élt is ezzel a joggal.
Néha olyan kemény kritikát fogalmazott meg, olyan drasztikus kifejezéseket használt, amelyet egyetlen más holland embernek sem néztek volna el a honfitársai.
Mint általában a világon mindenhez, úgy nekünk, magyaroknak Cruyff pályafutásához is jelentős közünk van, hiszen 1966. szeptember 7-én (az angliai világbajnokság utáni első válogatott mérkőzésünkön) Rotterdamban ellenünk mutatkozott be a holland válogatottban, mi több, gólt lőtt Szentmihályinak a végül 2:2-re végződő (Mészöly Kálmán a 89. percben egyenlített) összecsapáson.
Mit mondjak, nem akármilyen karriert indított útjára a Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Sipos, Ihász – Varga, Rákosi – Molnár, Bene, Albert, Farkas összeállításban pályára lépő magyar válogatott.
„Egy született úriember volt, nemcsak fantasztikus futballista, de remek sportember is… – mondja nekem halálhíre hallatán az a Palotai Károly, akinek több randevúja is volt játékvezető korában Cruyff-fal, de a legnagyobb vitathatatlanul azon a Hollandia-Brazília vb-csoportmérkőzésen, amelyet 1974-ben Dortmundban vezetett, és amelyet az Oranje nyert 2-0-ra.
„A kezdés előtt megbeszéltem vele, hogy milyen elvárásaim vannak, és ezt ő a társaival a kilencven perc során végig betartatta, holott minden idők egyik legkeményebb vb-meccsét játszotta a két csapat. Amikor valami nem tetszett, odahívtam magamhoz, és ő úgy állt meg előttem vigyázzban, mintegy kölyökcsapatban futballozó játékos… Sokszor állítottam őt a későbbiekben példaképként a magyar futballisták elé – teszi még hozzá Palotai.
De az sem érdektelen, amit Komjáti András, a Vasas egykori remek beállósa mond:
„Úgy hozta a sors, hogy 1975-ben az UEFA-kupában a Barcelonával kerültünk össze. Cruyff akkor már náluk játszott, és nekem jutott az a megtisztelő, de egyben szörnyűséges feladat, hogy megpróbáljam kikapcsolni a játékból. Ne térjünk ki ennek részleteire, legyen elég annyi, hogy ha nem ellenünk játszik, akkor megállok és ott a pályán megtapsolom minden mozdulatát…”
És a „magyar vonalnak” ezzel még közel sincs vége: a világválogatottban többször is játszott együtt többek között Albert Flóriánnal, Bene Ferenccel és Mészöly Kálmánnal, sőt, volt egy magyar játékostársa Amerikában a Los Angeles Aztecsnél is, ahol az MTK egykori futballistája, Kottán György mondhatta el magáról, hogy egy csapatban játszott a legendával.
Azt, hogy nagyon beteg, az utóbbi években már tudta a világ.
Amikor Messi nemrégiben legurított egy 11-est a társának, még az is felmerült, hogy mindezt a Cruyff iránti tiszteletből, az aggódás jegyében teszik, hiszen a formabontó büntetőt Johan és Jesper Olsen, még az Ajaxban (igaz, nekik sikerült is) egyszer már a világ ámulatára bemutatta.
Nem igazán hiszek a túlvilági dolgokban, meg az eleve elrendeltetettségben, de amikor azt mondom, hogy nem hiszek, egyben el is bizonytalanodok kicsit, hiszen azon a napon, amikor a holland futball legnagyobb alakja, Johan Cruyff meghalt, akkor temették az éppen a Cruyff által leginkább fémjelzett holland futball magyarországi elterjesztőjét és nagymesterét, Verebes Józsefet. (Még haláluknak szigorúan orvosi oka is megegyezett.)
És vajon az lehet-e az abszolút vak véletlen műve, hogy a környezetével az utóbbi években rendre harcban álló, általában örök elégedetlennek tartott Johan helyére anno, amikor az Ajaxtól a Barcelonához igazolt, azt a Varga Zoltánt igazolták le az amszterdamiak, akinek sorsa és halála mindannyiunk számára közismert.
Ma már egyikük sincs közöttünk.
Ha ők hárman ott fenn találnak egy üres kispadot, lesz mit megbeszélniük…
Lakat T. Károly
