Szubjektív (végre!) tudósítás egy európai kupadöntőről

St. Pauliban, Hamburg híres vigalmi negyedében éjféltájt különös hang vegyül az általános zsivajba.
„He is the famous Zoltán Gera And he comes from Hungary Hungary, Hungaryiiii! And he comes from Hungary…”
Egy ír kocsmából szűrődik ki a rekedt férfikórus üvöltése. A nem túl lírai miliőben, a nyers díszletek és a kevéssé kifinomult előadásmód ellenére megható a pillanat: a Fulham szurkolói ordítanak boldogan összekapaszkodva a klub történetének legnagyobb meccse előtti ünnepi „virrasztás” alkalmával. És Gera Zoltánt, a klub magyar játékosát éltetik:
„Ő a híres Gera Zoltán Magyarországról, Magyarországról, Magyarországróóóól.”
Egy szurkolói dal a sok közül, amely az Erwin Koeman által formán kívülinek és fegyelmezetlennek tartott magyar sztárjátékos tiszteletére született Londonban. Ott, ahol a futballnak van ugyebár némi társadalmi beágyazottsága és a futballistaszakmának csöppnyi becsülete.
Ünnep ez a kupadöntő nekünk, magyaroknak, történjék bármi: a Fulham Gera góljával jutott a fináléba, és végre-valahára egy rangos nemzetközi meccs, amelyen tényleg, valóban érdekeltek vagyunk. (Nem azért, mert az egyik partjelző nagybátyja magyar volt, vagy mert a kispadon ül egy labdarúgó, aki korábban Magyarországon is légióskodott, hanem azért, mert az egyik csapat kulcsjátékosa egy magyar focista). Nem kell aggódnunk, hogy Zoli kezd-e vagy jó formában van-e, mert pontosan tudjuk, hogy kezdő lesz, hogy lesznek bravúros becsúszásai, váratlan labdaszerzései, finom bokacselei, s hogy mindent, de mindent megtesz majd a győzelemért. Hatalmas dolog ez, olyannyira, hogy jószerével évtizedekben mérhető, mikor élhettünk át ilyet utoljára. Én például semmikor: magyar játékos egy európai kupadöntőben, kulcsszerepben.
Persze, ez még mindig nem az az érzés, mintha magyar csapat lenne a fináléban, azt tulajdonképpen el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, de akkor is mondhatjuk: visszatértünk az európai futball főutcájára. Na, jó, befordultunk a főutcára vezető mellékutcába… A meccsre délután megérkezett Londonból a többi játékos családtagjaival együtt Gera Tímea, a Fulham-csatár felesége, és Hanna, a kislányuk is, valamint Magyarországról Zoli szülei, testvére, és találkoztunk a Puskás-akadémia vezetőivel is. Jakab János technikai igazgató és Mészáros Lőrinc elnök társaságában Hamburgba jött az intézmény alapítója is, a hamarosan beiktatandó új miniszterelnök, Orbán Viktor. Talán az utolsó olyan külföldi útja ez, amelyen még nem kellett betartania a legszigorúbb biztonsági és protokollszabályokat, és szurkolóként utazhatott a meccsre.
A Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia vezetői a kupadöntőn: Mészáros Lőrinc elnök, Orbán Viktor alapító és Jakab János tehnikai igazgató. Büszkén nézték a Mágikus Magyart:

Fotó: Imre Mátyás
A stadionban aztán kissé olyan érzésünk volt, mint annak idején, amikor Détári Lajos játszott a világválogatottban, és csak azt néztük, hogy mikor ér labdához (természetesen Gera szemszögéből láttunk mindent, mint rendesen, amikor egy magyar külföldiek között szerepel, vagy egy családtag, barát valamilyen megyei meccsen). Másrészt viszont kicsit olyan volt a helyzet az első félórában, mint amikor Gera a magyar válogatottban játszik egy erősebb ellenféllel szemben. Tudjuk, hogy ő, egyedül ő képes lenne bármit megcsinálni ott elől, ha eljutna hozzá a labda, de – fájdalom – a csapattársak nem abból a földöntúli anyagból vannak, mint a mi Zolink, és képtelenek a keze (lába) alá dolgozni…
Valljuk meg, ebben a periódusban három gólt könnyedén lőhettek volna a spanyolok (lőttek is egyet meg egy kapufát), osztálynyi különbség volt a két csapat között. Agüero kétszer forgatta meg úgy a Fulham jobb oldali védelmét, hogy rossz volt nézni, kicsit sajnáltuk ekkor, hogy Gera nem a könnyed, gyors Atléticóban, hanem a darabos angoloknál játszik. Csakhogy az angolok éppen azért angolok, és Gera éppen azért Gera, mert nem létezik számukra csüggedés, megszeppenés, elvesztett meccs vagy labda.
Futott, repült, mindenhol ott volt:

És Gera jó ütemű visszaemelése nyomán Davies eszményien be is vágta az egyenlítő gólt, a madridiak háza táján pedig ráébredhettek, innentől nem könnyed gurigázás, hanem – éppen az, amit az angolok szeretnek és tudnak –: kőkemény harc lesz a trófeáért. A virtuóz spanyolok között csúszkáló, rohanó angolok megpróbáltak két-három ember helyett küzdeni, akit kicseleztek, felpattant, és újból a sor végére rohant lelkesen, hogy zavarhassa, cincálhassa az ellenfelet, ha rákerül a sor. Ebben a hatalmas fizikai igénybevételt jelentő munkában Gera volt az élmunkás. Eszméletlen labdaszerzései, visszafutásai ezúttal is az átlag fölé emelték. Nagy szíve úgy hajtotta, hogy többször egyedüli ékként nyílt előtte út az ellenfél térfelén, egy ilyen esetben jó labdaátvétellel ziccert alakíthatott volna ki, jóllehet nem ezek az ő megszokott gólszerzési esélyei. E pillanatban emlékezzünk meg a Fulham ausztrál válogatott kapusáról, Schwarzerről is, aki pazar magabiztossággal járult hozzá az elsöprő lendülettel kezdő madridiak fokozatos elbizonytalanításához.
Mielőtt úgy tetszene, hogy a londoniak csak romboltak és bénáztak, szögezzük le, hogy a 75. percben pontosan 50-50 százalékon állt a labdabirtoklás aránya, és szemmel látható volt a tudatosság abban, hogy a megszerzett labdát higgadt passzokkal próbálta minél hosszabb ideig tartani, az emiatt a döntetlenre játszás vádjával már ekkor is némi okkal illethető Fulham. És rendben, nyomott az Atlético, csak éppen egy angol középcsapattal állt szemben, amelyet száz beíveléssel sem lehet különösebb zavarba hozni, a jól fejelő védelem megannyiszor stabilan blokkolt. Valóban: sokkal veszélyesebb lett volna gyors kontrákra helyet hagyni az életveszélyes, szellemes spanyoloknak.
Csakhogy a Fulham meg éppenséggel nem volt képes veszélyes kontrákra, minden erejét felőrölte a védekezés. Jobban mondva: úgy tűnt, hogy Gera Zolin kívül nincs még egy ember (pláne több), aki egyszerre elöl és hátul és tudna lenni. És amikor – szokása szerint – visszarohanva, hátulról csapott le egy keresztpasszra, méghozzá sarokkal megjátszva azt és pontosan emberhez passzolva, akkor tényleg büszkén húzhatta ki magát a magyar tudósító a sajtóhelyen: igen, ezek vagyunk mi.
A második félidőnek aztán csakhamar vége lett, a darálásban és izgalomban – számomra legalábbis – rendkívül gyorsan lepörgött a 90 perc. És az 1–1, ami ekkor állt az eredményjelző táblán, már sikernek számít a mi (Fulham-szurkolók) szempontunkból. Kezdhettünk ugyanakkor aggódni, mert Gerát éppenséggel gyakran lecserélték korábban az utolsó percekben, bírja-e ez a vékony, bár hatalmas akaraterejű fiú a pokolian hosszú idény végén az általa hatalmas tempóban végigjátszott meccs hosszabbítását.
Kiderült, hogy a kérdés nem csak vele szemben jogos, sőt, megint ő volt az, akit a szíve a leginkább vitt előre (spanyol bedobásokat csípett el, mellel passzolt, pompásan indított), mert mindkét csapaton az idény és meccs végi fáradtság jelei mutatkoztak, egyre kevesebb volt a jó megoldás. Az meg különösen bosszantó volt, hogy jó lövőhelyzetben Nevland már másodszor rúgta el a kapu előtt keresztbe (taccsra) a labdát. Apropó, Nevland. Ő és a Zamora helyére beállt Dempsey lett a két ék, 4–4–2-re (FFT!) állt át Roy Hodgson, így Gerának végre kevésbé kellett „ég és föld között” egyedül ingáznia, beleolvadhatott a középpályás sorba.
De nem szürkült bele. Minduntalan elkérte, megszerezte, megjátszotta a labdákat, és velünk együtt továbbra is bízott abban, hogy a Fulham megnyerheti az első Európa-ligát. Túl a századik percen is… (Közben Forlán, akit a gólja óta nem nagyon láttunk, egyedül körbefutotta az angol védelmet, de a helyzet aztán kimaradt.)
Aztán túl a hosszabbítás első félidején…
1–1 még mindig.
És Hodgson még mindig hagyja a pályán Gerát.
Ő pedig megy előre. Indít, aztán meg cselez. Könnyedén, elegánsan, gerásan.
A Fulham bejutott az Európa-liga csoportkörébe. Aztán kivívta a továbbjutást, amiben Gerának már döntő érdemei voltak. Kiverte a sorozatból a címvédő ukrán Sahtar Donecket. Aztán a nagynevű Juventust (1–4-es összesítésből fordítva, két Gera-góllal). Jött a német bajnok Wolfsburg, majd ment. Az elődöntőben a Hamburg, amelyet lökött előre annak a súlya, hogy a döntőt jó előre a hamburgi stadionnak ítélte az UEFA. Hiába. Hiába vezetett idegenben, és állt továbbjutásra Londonban a Hamburg, jött Davies, majd Gera, és fináléba jutott a Fulham.
Mire ezt leírom, már csak öt perc van hátra, a 24 év óta először igazán magyar vonatkozású döntőből.
Aztán csak négy, aztán jön Forlán, a meccs embere, és mindennek vége.
Illetve, dehogy. Csak nyer az Atlético.
És Bölöni László után először magyar futballistaként, Gera Zoltán végigjátszott egy hosszabbításos, 120 perces európai kupadöntőt. Ami bosszantó: nagyon kevés kellett ahhoz, hogy meglegyen a döntetlen, s akkor már bármi lehetett volna. A végén Gera még majdnem gólt lő. De lesen van. Majdnem sír.
Nem nyertünk, de mégis:

Pedig 1985 után, negyedszázad elteltével Csongrádi Ferenc, Májer Lajos, Szabó József, Disztl Péter után megint van egy szeretetreméltó UEFA-kupa-ezüstérmesünk. Az álmainkból akkor is, most is, madridiak ébresztettek föl. Hiába, ahhoz pont ötven évet kell visszamennünk az időben, hogy magyar játékost dicsőséges madridi csapatban találjunk, az aranyérmesben…
A spanyolok ünneplésére végül felzúgott a hamburgi arénában a We are the Champions, a Queentől, angolul…
Bajnok az Atlético, és bajnok Gera Zoltán, sok-sok magyar gyerek új példaképe.
Bravó, Zoli, köszönjük ezt a tavaszt!
Szöllősi György Hamburg