A körültekintő kapitány (fotó: mlsz.hu)
Pár hónapja aggódva kérdeztem a szövetségi kapitányt Telkiben arról, hogy mi lesz, ha a németek jól elkalapálnak minket az utolsó felkészülései mérkőzésen, s egy megtépázott önbizalmú, fél térdre ereszkedett csapattal kell elkezdenünk az Európa-bajnokságot. Túl kishitű voltam? Talán. De ha azt nézzük, hogy a németek az aktuális világbajnokok, s hetet rúgtak a braziloknak Brazíliában, akkor bizony nem volt alaptalan az aggodalom. Vagy ha azt nézzük, hogy hat éve az vb-re igyekvő hollandok könnyedén rúgtak nekünk egy hatost, sőt, ha azt nézzük, hogy a 78-as vb előtt a tornára ki sem jutó angoloktól 4-1-re kaptunk ki katasztrofális következményekkel, szóval akkor talán joggal gondolhattam, hogy nem a legjobb ötlet a világbajnok ellen hangolni a csoportellenfelekre. Ehhez képest be kell látnom, hogy abszolút igaza volt Bernd Storcknak, aki azt mondta már akkor, hogy bízik a csapatában, nekünk az Eb-körülményeket kell szokni, és igenis helyt fogunk állni. Emlékezhetünk: már Dárdai Pál munkájában is az volt a leginkább imponáló, hogy szakmai magabiztossággal mondta meg előre, mire számítson a szurkoló. Főleg, hogy például Egervári Sándor annyira nem ismerte sem a saját csapatát, sem az ellenfelet, hogy az amszterdami 1-8 előestéjén az ellenfél meglepéséről vizionált. Vagyis persze lehet mindez szerencse, meg a németek visszafogottsága, de most, hogy túl vagyunk a három barátságos meccsen, azt kell mondanom, hogy Storck máris sokkal jobban tervezte meg és vitte végig a felkészülést, mint elődei közül például Mezey György 1986-ban vagy Baróti Lajos 1978-ban. Mindkét esetben verve voltunk már akkor, amikor megérkeztünk a tornára, jóllehet ütőképesebbnek tűnő játékoskeretünk volt a mostaninál. 1978-ban sérüléseken, botrányokon, belső ellentéteken, az említett angliai vereségen, csapatkapitánycserén át érkeztünk meg a vb-re, ahol a játékvezetők által támogatott hazai csapat ellen sikerült két kiállítással és teljes összeomlással kezdenünk. 1986-ban előbb hamis illúzióba ringattuk a szurkolókat és a csapatot is a brazilok elleni barátságos 3-0-val, majd következett egy hisztérikus, megint csak botrányos, a legjobb játékos kiebrudalásával tarkított, s mint kiderült, élettanilag totálisan elcseszett felkészülés, amely ezúttal a szovjetek elleni 0-6-ba, megint csak teljes összeomlásba torkollott. (És a „legfrissebb élményt”, az atlantai olimpiát is jócskán elemezhetnénk ebből a szempontból, ott is alaposan legyengítettük magunkat a rajtra és balszerencsés körülmények is hátráltatták a felkészülést.) Természetesen most sem veheti senki biztosra, hogy nem lesz egy hatos a vége mondjuk a portugálok ellen (ne legyen!), ám egyelőre sokkal megnyugtatóbb az összkép. A három felkészülési meccsen, három, papíron nagyon erős ellenféllel szemben elért tisztes, de egyáltalán nem parádés eredménysor nem ad lehetőséget az elbizakodottságra, ugyanakkor fokról fokra növelte és nem zilálta szét a csapat önbizalmát. És valóban szembetűnő volt a németek elleni meccsen, amire Storck is kitért a meccs utáni nyilatkozatában, vagyis, hogy megnyugtató erőnléti állapotban láthattuk a magyar válogatottat. Ez volt a leginkább örömteli tanulsága ennek a mérkőzésnek. Ne feledjük, hogy Storck a norvégok ellen is azzal szerzett korábban elképzelhetetlennek tűnő előnyt, hogy a hazai bajnoki forduló elhalasztását kérve csaknem két hétig dolgozott együtt a kerettel, miközben precíz felméréseket és személyre szabott edzésprogramot tudott elvégezni, elvégeztetni, sőt a játékosok objektív adatai mellett a személyiségét is megismerte annyira, hogy bátran mert merész változtatásokat eszközölni a kezdőcsapaton. Most megint ez lehet az esélyünk az úgymond nagycsapatok, a nagy klubokban szereplő játékosokból álló csapatok (hozzánk képest, valljuk be, minden csoportellenfelünk ilyen) ellen, hogy sokáig készülhetett együtt a keret, ami már most egyértelműen látszik is a csapaton.
A német meccs másik tanulsága, hogy leszámítva a teljes zavarodottságot (és a szerencsére meg nem adott szabályos gólt) hozó első negyedórát, a védelmünk megint bebizonyította, hogy az erőből nyomuló, ívelgető, bármilyen erőszakos, de fantáziátlan támadásokkal szemben stabilan áll a lábán, ami a norvég mérkőzéshez hasonlóan az izlandiak ellen is biztató lehet. A gond akkor van, ha a földön gyorsan kipasszolják vagy netán kicselezik a védőinket, bár az elvileg technikás és gyors horvátok, meg a hihetetlenül atlétikus elefántcsontpartiak sem dolgoztak ki helyzeteket futószalagon a mieink ellen, sőt. Vagyis szerintem abszolút bízhatunk a tervezett, profi felkészülésben (egy-egy kósza hang szivárgott ki csupán az edzőtáborból, hogy talán Telkiben még jobb körülmények között el lehetett volna végezni ugyanazt a munkát, mint Ausztriában), a mexikóinál, az argentínainál, de még az 54-es svájcinál is sokkal profibb (nem nehéz!) szövetségi háttérben, a menedzsmentben és a stábban, valamint abban, hogy ellenfeleink közül mindenki (!) vereséggel érkezik az utolsó felkészülési meccsről Franciaországba, s ez az ő esetükben egytől egyik sokkal több aggodalomra ad okot, mint nálunk a világbajnoktól elszenvedett 2-0. A portugálok ugyanis a saját kategóriájukban, az angoloktól kaptak ki, az osztrákok és az izlandiak viszont a 24 csapatos Eb-re ki sem jutó csapatoktól, Hollandiától és az általunk oda-vissza megvert Norvégiától. Ami persze önmagában megint csak nem jelent sokat, de ha az volt a kérdés, hogy kinek az önbizalmát tépázza meg a kockázatos utolsó felkészülési periódus, nos, akkor az éppen nem a világbajnokkal meccselő magyar válogatott az F-csoportban. Vagyis csak azt akarom mondani, hogy olybá tűnik, mintha Bernd Storck tudná, hogy mit csinál, ami nálunk, az edzői nyilatkozatok és a pályán látottak összhangjához egyáltalán nem szokott magyar szurkolóknak reményre ad okot. A drukkerek talán egyetlen kifogása Szalai Ádám szerepeltetése ellen irányul, ám mivel népszerű csatárok sora vár a bevetésre mögötte, ez nem megoldhatatlan probléma, legfeljebb mindenki nyugodtabb lenne, ha (kis szerencsével és önbizalommal simán sikerült volna) Szalai legalább egy gólt rúgott volna a németeknek. Mi magunk a csapatkapitányt nem tartjuk a legtökéletesebb választásnak, ami ugyancsak máskor sem mindig sikerült tökéletesen a magyar futball nagy tornáin (erről később), de elfogadjuk Dárdainak, Storcknak és a csapat körül dolgozóknak azt az álláspontját, hogy már csak a saját önbizalma szempontjából is Dzsudzsák Balázs tűnik most a legjobb megoldásnak.
Mindazonáltal továbbra is azt mondjuk, hogy a mexikói típusú összeomlás elkerülése a cél az Eb-n, s három szoros, de végigharcolt, tisztes verességgel is kevéssel a papírforma fölé lőnénk, ám úgy érezzük, az elmúlt hónapok inkább növelték, mint csökkentették a válogatott esélyeit, ami, nem győzzük hangsúlyozni, már önmagában is nagy szakmai bravúr a magyar futballban. Ezen az összképen az ronthat sokat, ha sérülés vagy kiállítás miatt egy vagy több kulcsemberünk kiesik mondjuk az első meccsen, mert az amúgy sem minden poszton versenyképes keretünkben szerintünk sok kezdőjátékosnak nemigen van alternatívája. Ám látható, hogy Strock szép lassan minden poszton kipróbált legalább két embert (a legutóbb a legstabilabb posztra, Fiola Attila helyére is beküldte Bese Barnabást), anélkül, hogy drasztikusan átalakította volna a keretet, vagyis pániktól bármilyen váratlan fordulat esetén sem feltétlenül kell tartani. És ehhez vegyük hozzá, hogy a meccseinken (igaz, a kommentátorállásban) Dárdai Pál is ott lesz a stadionban…
Meg persze az FFT is, hogy bármi is történjék 44 év után az első Eb-nken, mi arról első kézből számoljunk be Önöknek Franciaországból, ahova kedd reggel útra kel a magyar válogatott.
Szöllősi György
