Répás Béla: Hívott a Vasas, de nem mentem (interjú)

A 65 éves tarjáni legendával otthonában munkatársunk készített interjút.
– Hogy van? – A körülményekhez képest, köszönöm, jól vagyok. Volt egy betegségem, de a kontrollok után már bátran mondhatom, hogy jól. Kezdődik a tavaszi szezon, jönnek a bajnoki meccsek, amelyek mindig kellemesebbé teszik a napjaimat.
– Méltó példaképe lehet, a mostani fiatal futballgenerációnak. Minek vagy kinekköszönhetően kezdett el futballozni? – Családi hagyomány, édesapám Mátranovákon futballozott, a bátyám 1956-tól 1963-ig az SBTC-ben futballozott, magyar ifjúsági válogatott volt. Kiváló csapat volt már akkor is a „Stécé”, és 12-13 évesen nagy álmom volt, hogy egyszer ott játszhassak. – 1962-ben igazolt a salgótarjáni klubhoz, majd 1966-ban mutatkozott be a felnőtt csapatban. Emlékszik még a pillanatra? – Hogyne. Amint már említettem, nagy álmom vált valóra. Az akkori sikeredző Mészáros „Dodó” bácsi került az egyesülethez. A tartalék csapatban elég jól ment a játék, és jó pár edzőmérkőzésen beállított a felnőtt csapatba. Óriási hír volt, mikor az egyik nap azt mondta, hogy a hétvégén játszhatok a Csepel ellen az első csapatban immár a bajnokságban. Felejthetetlen volt.

Répás Béla biztos abban, hogy lesznek utódai a mai Stécében
– Milyen érzések munkálkodtak önben? – Nagyon izgultam. Elsősorban a csapatnak szerettem volna megfelelni, és magamnak bizonyítani. Az akkori osztálytársaim kijöttek a meccsre biztatni. Régen divat volt, hogy különbuszokkal jártak a vidéki szurkolók az SBTC-mérkőzésekre, így eljöttek a mátranováki szurkolók is megnézni az első felnőtt bajnoki meccsemet. Mondhatni, remegő lábakkal vártam a kezdő sípszót, de később feloldódtam és a meccs hajrájában eldönthettem volna a mérkőzést, de a fejesem centikkel elkerülte a kaput. Ezt a mai napig sajnálom, mivel a végeredmény 0:0 lett. – Egész profi pályafutása alatt kitartott a SBTC mellett. Hogyan tekint vissza arra a 13 évre? Nehéz volt a kezdet, annak ellenére, hogy nem vesztes csapatban debütáltam. Középcsapatnak számítottunk abban az időben. Volt egy Pécs elleni könnyes meccs, ahol felelősnek éreztem magam az elhullajtott pontokért. Ennek, a bajnokság végén volt nagy jelentősége, hiszen a bentmaradásért kellett harcolnunk. Pozitívum volt, hogy a bajnokság végére kialakult az a mag, amely később a sikercsapatot alkotta. Lassan izmosodott a csapatunk, egy-két erősítéssel mindig tudtunk egyet előrelépni. A '70-'71-es év már nagyon jónak volt mondható, és '72-ben, ugye, jött a dobogó. A jó eredmények nem mindig sikerültek, de boldog voltam, hiszen 180 meccset játszottam végig zsinórban 1968-tól, ami annak is köszönhető, hogy elkerültek a sérülések. 1974-ben aztán volt egy izomszakadásom, majd egy térdsérülésem, amelyek után már nem tudtam olyan egészségi állapotba kerülni, mint az előtt. Még 1979-ig játszottam, de akadtak 2-3 hónapos kihagyások, a sérült térdem miatt. Sajnos, részese voltam annak is, amikor kiesett a gárda a második vonalba, de nagy örömöt jelentett, amikor dr. Lakat Károly irányításával visszakerültünk az élvonalba. – Maradt hiányérzete a karrierjét illetően? – Az 1972-es olimpia előtt az A-válogatott kerettagja voltam, de közbejött egy bordatörés, és sajnos nem utazhattam a csapattal, valamint ugyanebben az évben az osztrák-magyaron ott ülhettem a kispadon, de nem állított be a mester. Jó lett volna legalább 10 percet játszani a nagyválogatottban. – A 13 év alatt volt megkeresése más kluboktól, esetleg külföldről? – Külföldi megkeresés volt, de csak akkor, amikor már az öregfiúk csapatban játszottam. Jártunk ki Németországba és Ausztriába meccsezni, és egy kedves barátom, Toldi Miklós mondta, hogy az osztrákok érdeklődnek Básti Pista után és utánam. Először reménykedtünk benne, de a nagy távolság miatt nem jött össze a légióskodás. A hetvenes években konkrét megkeresés a Vasas részéről volt. Illovszky Rudi bácsi volt az edző és tárgyalás szintjéig eljutottunk, de nem akartam elhagyni a csapatot. Érdeklődött még a Videoton is, Kovács Imre, aki később itt edzősködött nálunk, nagyon szerette volna, hogy az akkori csapatában játsszak. Ha most kellene döntenem, lehet, hogy beleugranék a Vasas-kalandba, de büszke vagyok arra, hogy együtt edzhettem Alberttel a válogatottnál, és arra is, hogy Göröcs „Titi” egy szaklapnak elmondott álomcsapatába bekerülhettem. – Futballberkekben azt mondják, hogy a Szalay-Répás-Básti középpályás trió volt az egyik legjobb az NBI-ben… – Nagyon jó csapatunk volt, de több kiváló középpályás játszott a ligában, például Halmosi Zoli Szombathelyen, vagy Somogyi Jóska Győrben, s nem utolsósorban Juhász István a Fradiban, de még sorolhatnám reggelig.

Répás Béla emlékezik a régi, szép tarjáni időkre
– Nem mehetünk el szó nélkül, a '71/'72-es bravúr mellett. Bronzérem az NB1-ben, úgy, hogy a Honvéddal egyenlő pontszámmal végeztek, és csak a gólkülönbség miatt szorultak a dobogó harmadik fokra. Ön szerint minek volt tulajdonítható az a kitűnő szereplés? – Az előző bajnokságban már mi voltunk a legjobb vidéki csapat úgy, hogy mínuszból indultunk, mert az előző évben szervezték át a bajnoki rendszert, aminek következtében pontokat vittek át a következő szezonra attól függően, hogyan szerepeltek a csapatok a félszezonban. De így is odaértünk az ötödik helyre. Ez a '68-tól formálódó csapat nagyon megizmosodott a Szabó Géza-Moór Ede kettős fizikai felkészítésének köszönhetően. Moór Ede hihetetlenül jó pszichikai állapotba hozott minket, mert elhitette velünk az előző idény jó eredménye alapján, hogy itt a legnagyobbaknak is méltó riválisai lehetünk. Éhesek voltunk a sikerre, és amikor jöttek az első pár fordulóban az eredmények, akkor ezt elhittük. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hisz Szalay Miki kiválásáig nem nélkülözött alapembert a csapat. Nem volt sérülés, nem volt kiállítás. Összekovácsolódott a csapat, nagyon jó közösség alakult ki, valamint minden csapatrészünkben klasszisok játszottak. – Ha azt mondom, hogy 1972. szeptember 13., illetve szeptember 27., mi jut eszébe? – A két UEFA Kupa-meccs az AEK Athén ellen. Óriási lehetőséget szalasztottunk el. A kinti mérkőzésen hibáztunk nagyot, igaz, a görögök irányító középpályása hihetetlenül ügyes játékos volt. Két elkerülhető gólt kaptunk, az egyikben én is ludas voltam. 3-0-nál rúgott Jeck Feri egy gólt, ami reményre adhatott okot. Itthon sokkal nehezebb volt. Egy igazi proficsapat volt az Athén, beálltak védekezni, és kontratámadásokból veszélyeztettek. Básti Pista góljával vezetést szereztünk, de nem jött össze a továbbjutás, mert a görögöknek sikerült egyenlíteniük a meccs vége felé. Talán nem is volt benne a játékunkban az a plusz, ami a sikerhez kellett volna, de nem vertek el „bucira”, ami azt mutatja, hogy nyerhető összecsapás volt. – Ha sikerül legyűrni az Athént, a Liverpool jött volna… – Igen, a következő héten hallottuk a sorsolás eredményét. Abban az időben csak a futball által lehetett eljutni távolabbi országokba. Eljutottunk Spanyolországba és Görögországba, de nagyrészt felvidéki települések, Losonc és Fülek jelentették nekünk a „külföldet”. Angliába eljutni, és az akkor csúcson lévő Liverpoollal játszani hatalmas élmény lett volna. – A sikeres év után, azt várta a közönség, hogy megmarad a csapat az elitben. Ám hanyatlás kezdődött, ami a mai napig kíséri a salgótarjáni labdarúgást. Mi volt az akkori probléma? – A háttér. A bázisvállalat és a támogatók sem tudták a csapatot megfelelően segíteni. A játékosok is elkezdtek kiöregedni, harmincon túl volt a csapat nagy része. Voltak távozók és sérültek is, ekkortájt volt nekem a térdsérülésem, Jeck Ferinek szilánkos törés. Túl voltunk a csúcson, ennyi volt bennünk. A vezetők nem tudták minőségi játékosokkal pótolni a távozókat, kiöregedőket, ennek is tulajdonítható a visszaesés. Az egész ország futballszínvonala gyengült, párhuzamosan a salgótarjánival. Az észlelhető, hogy egy-két éve megint elindult valami az országban, gondolok itt a Debrecen vagy a Fehérvár sikeres nemzetközi szereplésére, valamint a válogatott sikereire. Reménykedem, hogy a városi sportélet is elindul ezen az úton, és hamarosan újra sikeres lesz csapata lesz Salgótarjánnak. – Hallottam olyan információkat, hogy Ön veszi át az utánpótlást az SBTC-nél. – Részt vettem egy elnökségi ülésen, ahol az utánpótlást vezető szakemberek elkészítettek egy olyan anyagot, amely egyesítené az utánpótlást a térségben. A korcsoportokat kialakítva minőségi képzést kapnának a junior játékosok, akik később a felnőtt csapatot, vagy a nagyon tehetségesek akár egy NBI-es csapatot is erősíthetnek a jövőben. Az anyagot benyújtottuk a vezetőknek, de részletes választ még nem kaptunk. – Lát arra esélyt, hogy pár éven belül kikerül a kicsik közül egy új Répás Béla, vagy akár egy új Básti István? – Mindenképp… Névjegy: Répás Béla Születési hely, idő: Mátranovák, 1947. október 31. Poszt: középpályás Klubja játékosként: 1966-79 – SBTC (279 mérkőzés/23 gól) Sikerei: magyar bajnoki bronzérem (1971-1972), Magyar Népköztársasági Kupa döntős (1967), 11-szeres utánpótlás-válogatott, hatszoros B-válogatott.
Kecskés Gábor