A FourFourTwo végigjárta a PAL-Systemet feltaláló sikeredző útját a Csepel Vas- és Fémművektől az NSZK-n és Portugálián át egészen Kim Ir Szen birodalmáig
Mindössze kétszer szerepelt a magyar A-válogatottban, más kérdés, hogy az 1955-ösben, Szojka, majd Bozsik fedezet-párjaként, 12-szer a B-ben – ezzel még igazán nem írta volna be a nevét az egyetemes labdarúgás aranykönyvébe, sőt a magyaréba sem. Regényes módon nem 1956-ban, hanem már egy évvel korábban úgy döntött, tőlünk nyugatabbra éli le az életét, aztán megfordult nem csupán Németországban, de a belga, a görög, a portugál, a török, a svájci és bónuszként az észak-koreai futballban is.
Csernai Pál 1997 óta él ismét idehaza, Újbudán. Aki kora délután benéz a Gellért Szálló hangulatos kávézójába, nem tévedhet nagyot, egy szelet torta, egy pohár ásványvíz, egy Nemzeti Sport, egy Magyar Nemzet és egy Frankfurter Allgemeine Zeitung társaságában minden bizonnyal belebotlik a 78 éves ősz mesterbe.
„Szenzációs újságírók írják a FAZ sportrovatát, jó stílusban, okosan, szellemesen. Nem is értem, a Kicker miért nem ilyeneket alkalmaz…” – dohog egy kicsit, aztán azt fejtegeti, hogy a Werder egész jól játssza a területvédekezést. Ezt még Lóránt Gyula, majd Csernai honosította meg a német futballban, ma is ezt játssza mindenki, pedig, teszi hozzá, emellett már elszaladt a világ.
Ez volt a híres PAL-System, ahogyan a Kelet-Európában és az NSZK-ban honos televíziós rendszer után szabadon a Csernai-féle védekezési sémát elnevezték. A FourFourTwo mi mást tehet, természetesen elismerően bólint a 4–4–2-re, amivel a magyar edzők a ’70-es évek végén forradalmasították az addig az emberfogást erőltető Bundesligát.
De hogy került a Német Szövetségi Köztársaságba Csernai Pál? És miért pont 1955-ben?
„Csepelen futballoztam, jobblábas létemre átképeztem magam balfedezetnek, gondoltam, ott könnyebb bekerülni a válogatottba, Zakariás elárvult helyére. Közben matematikatanárnak tanultam az ELTE-n, a pályakezdő Baróti Lajos, aki nemcsak Csepelen, de a B-válogatottban és a 21 éven aluliaknál is az edzőm volt, azaz mindenhol, ahol megfordultam, többször is bejött az egyetemre kikérni, mert akkoriban minden előadásra be kellett ülni, és szombaton, meccsnapon is volt tanítás. Emellett Csepelen volt sportállásom, de a többiektől eltérően én tényleg bejártam dolgozni, a Vas- és Fémművekben voltam a hegesztőpálcákat gyártó részlegen meós. Itt aztán megmerítkeztem a kommunizmust építő Magyarország mindennapjaiban, a fiatal munkásoknak például én segítettem felkészülni az akkor szokásos, borzasztó ideológiai továbbképzésekre. Utáltam az egészet, ráadásul más közegben is kipróbáltam volna magam labdarúgóként, és amikor a B-válogatottal Bécsben jártam, egyszerűen leléptem, és kint maradtam.”
Csernai Puskásék társaságában
Napra pontosan a 23. születésnapján, október 21-én került Münchenbe, ahonnan egy ott élő, magyar származású újságíró társaságában 1956 elején eljutott a Cortina D’Ampezzó-i téli olimpiára is. Az első, aki az utcán szembe jött, éppen a szövetségi kapitányság mellett a MOB funkcionáriusaként az olimpián hivatalból kint lévő Sebes Gusztáv volt. Sebes első döbbenetében leüvöltötte Csernai fejét, örökös eltiltást helyezett kilátásba, de németországi klubja, a Karslruher SC addig mesterkedett, amíg a magyar fedezet megúszta tíz hónappal. Puskásék 1956 után már nem voltak ilyen szerencsések. A KSC az akkori, Bundesliga előtti időkben az Oberliga Süd megbecsült tagjaként szerepelt, egy, a háború előtt Németországba költöző magyar orvos, dr. Vida Ferenc elnökölte – ideális közeg egy emigráns magyarnak, mint amilyen Csernai volt. 1958-tól a svájci FC La Chaux-de-Fonds játékosa lett, majd a Stuttgarter Kickers következett, emlékezetes hat év, benne az 1962-es szezonzáróval.
Ünneplés a Bayern-öltözőben Rummennigével, Breitnerrel
„A Viktoria Aschaffenburg ellen játszottunk az utolsó fordulóban, és idegenben nyernünk kellett a bennmaradáshoz. Egy egyre álltunk, már a hosszabbítás tartott, támadtunk becsülettel, sőt legnagyobb meglepetésemre a játékvezető (!) akkor már folyamatosan azt suttogta nekünk, hogy minden helyzetből lőjünk kapura… Aztán az utolsó másodpercben balról bejött egy szöglet, én középen, vagy tizenhat-tizenhét méterre álltam a kaputól, a sutábbik lábammal, ballal rátűztem, és a labda védhetetlenül vágódott le a lécről… a bíró szerint a gólvonal mögé. A mai napig Wembley-Tornak hívják a németek, utalva Hurst 1966-os lövésére, de ma már Lampardét is mellétehetik. Leszámítva, hogy az biztosan bent volt. Na mindegy, nem estünk ki, ez a lényeg.”
Münchenben gyakran volt mit ünnepelni
Az NSZK-ban ekkor már fizettek a labdarúgásért, igaz, a játékos az esetek többségében eldönthette, hogy készpénzt kap vagy üzletet. Csernai egy 20 ezer márkás ajánlattal szemben ez utóbbit választotta, egy Stuttgart belvárosában lévő bevásárlóközpont alatt működtetett egy mélygarázst, és mert vevő volt bőséggel, így parkoló autó is, némiképp a maga számára is váratlanul, jól megélt belőle.
Eközben már javában végezte az edzőit, mint mondja, eleve pedagógiai gimnáziumba járt, tanárképző egyetemen folytatta (még ha végül, már Németországban, nem is fejezte be), adta magát az edzősködés, volt rá affinitása. A már akkor is jó nevű kölni főiskolát végezte el, kis amatőrcsapatnál kezdett, amolyan szórakozásból, aztán, ahogy illik, elindult a szakmai ranglétrán, Regionalliga Reutlingenben, belga első osztály Antwerpenben, majd a Nordbadischer Fussballverband, azaz az Észak-Badeni Labdarúgó-szövetség (Németországban a mai napig élnek és virulnak a nagy regionális szervezetek) edzője lett röpke négy évig, Karlsruhéban.
Salátástállal és Rummeniggével
Az Aranycsapat sziklakemény centerhalfja, Lóránt Gyula ekkoriban szintén az NSZK-ban dolgozott, freiburgi időszaka alatt rendre Csernai lakhelyén keresztül utazott haza, többször benézett hozzá, hiszen ismerték egymást még itthonról. És amikor Lóránt 1977-ben az Eintracht Frankfurtban pályaedzőt keresett maga mellé, a szövetségnél éppen lejáró szerződésű Csernaira gondolt. A frankfurti kaland párját ritkító véget ért.
„Eleve nem volt valami fényes a hangulat a klubnál, Gyula összebalhézott az elnökkel, aki később már csak velem volt beszélő viszonyban. Erre négy nullára megvertük az akkor ugyancsak mélyrepülésben lévő Bayernt. A két klub kissé érthetetlen manőverre szánta el magát: egyszerűen kicserélték a két edzőt, a Münchenben utált Dettmar Cramert és a Frankfurtban utált Lórántot… Engem marasztaltak, de mentem Gyulával.”
Lóránt Gyulával a kispadon
A Bayern azonban változatlanul fényévekre volt néhány évvel azelőtti önmagától, tele világbajnokkal (Sepp Maierrel, Gerd Müllerrel, Uli Hoeness-szel vagy Hans-Georg Schwarzen-beckkel) sem ment semmire a Bundesligában. És egy súlyos düsseldorfi zakó után a hétfői edzés előtt kirúgták Lórántot. „Maga lesz az edző, aztán majd meglátjuk” – mondta Wilhelm Neudecker elnök Csernainak.
„Lement négy-öt meccs, éppen Braunschweigből repültünk haza, ültünk a frankfurti reptéren, látom ám, hogy a tévémonitoron kiírják, Münchenben hétfőtől Max Merkel az új edző… Nem csináltam belőle problémát, bezzeg a játékosok! Merkelt Medizinball-Trainernek hívták, olyan edzéseket tartott, hogy mindenki beledöglött, éreztem, hogy nem lesz sima a váltás. Aztán a hétfői megbeszélésen Sepp Maier csapatkapitány felállt, és azt mondta: a csapat engem akar. Nem szeretném túlragozni, főleg mert én bele sem folytam, de hatalmas vita kerekedett a dologból, aminek az lett a vége, hogy maradtam vezetőedző, Neudecker elnök pedig tizenhét év után lemondott…”
Csernai helye biztos lett. Először is felszámolta a Lóránt által kezelhetetlennek bizonyuló klikkeket, hiszen Müller és társasága élesen szemben állt a Paul Breitner-, Hoeness-féle vonallal, a többiek pedig mindenkivel. Müller elment Amerikába, a csapat pedig elkezdett nyerni, 3. lett, indulhatott az UEFA-kupában, amitől elvben egy háromszoros BEK-győztesnél nem kellene hanyatt esni, ám a közelmúlt hányattatásai után Münchenben ezt is megsüvegelték. Csernainak volt egy remek Paul Breitnere és egy ifjú Karl-Heinz Rummeniggéje, akin a nagy Franz Beckenbauer ekkor még viccelődött („Rummenigge? Legfeljebb Rummel-Fliege…” – zavarodottan repkedő legyecske – a szerk.), aztán csak nézett nagyokat, amikor 1980-ban és 1981-ben a Csernait a mai Cristiano Ronaldóra emlékeztető „Kalle” lett az aranylabdás. A két sztárt rendkívül egységes (nem mellesleg: kizárólag német játékosokból álló) csapat vette körül, amely tökéletesen játszotta a PAL-Systemet, azaz a területvédekezést, és hiába képviselt ekkor a nevek alapján nagyobb játékerőt a Hamburg, a ’Gladbach, sőt a Köln is, hat év koplalás után a Bayern lett a bajnok, majd megvédte címét. 1980-ban az UEFA-kupában, 1981-ben a BEK-ben volt elődöntős, 1982-ben pedig az Aston Villa ellen Rotterdamban a Bajnokcsapatok Európa-kupájában finálét játszhatott. Ma már történelem, hogy Peter Withe góljával nyert a Villa, Spink kapus kivédte a müncheniek szemét. Pedig…
„Jók voltunk, komolyan! Hatalmas helyzeteink voltak, Dieter Hoenessnek is, Rummeniggének is, nem szívesen mondok ilyet, de nem az Aston Villa volt a jobb. A játékosaimat kifacsarta a szezon, a bajnokságban és a kupában is végig éles meccseket játszottak, és persze nyáron világbajnokságot is rendeztek, ezek között a BEK-re már sajnos nem jutott elég erő. Lehet, hogy pszichésen volt nekünk sok, nem tudom, pedig ezt a címet nagyon szerettem volna.”
Csernainak már meghosszabbították a müncheni szerződését, ő mégis úgy érezte, változásra van szükség a klubnál, és negyedszázados németországi kitérő után ismét egy volt Lóránt-csapat, a görög PAOK Szaloniki kispadján találta magát. A sors iróniája, hogy az UEFA-kupában a Bayern akadt az útjukba, két 0–0-t követően 11-esek döntöttek, 8:8-nál a müncheni kapus, Pfaff belőtte a magáét, egy ifjú görög kihagyta, a németek mentek tovább. Szalonikiben mégis örömtüzek gyúltak.
A következő nyár már a Benficánál találta a világjáró Csernait, aki Sven-Göran Erikssontól vette át a csapatot. Ő volt a portugálok hatodik magyar edzője, többek között Guttmann Béla és Baróti után. A Porto akkoriban utcahosszal járt a többiek előtt, már ki is nyomtatták a „Bajnok és kupagyőztes ’85” feliratú plakátot, amikor Csernai jórészt idős, bőven 30 feletti játékosokból (Manuel Bento, Pietra, Nené) álló Benficája 3–1-re, amúgy dacból, megverte őket a Portugál Kupa döntőjében. Aztán egy bajnoki bronzzal a zsebében innen is továbbállt. Jött a Dortmund, a török Fenerbahce, a hektikus Eintracht (ahonnan Détári éppen eligazolt Pireuszba), majd a berni Young Boys és a Hertha. Csernai már rég eldöntötte, hogy 60 éves koráig edzősködik, közeledett az időpont, fogyott a motiváció.
Ünneplés a Benficával
És akkor Svájcból jött egy telefon, a korábbi berni teniszpartner, egy nagy cég alelnöke hívta a magyar mestert, hogy lenne-e kedve a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban kapitánynak lenni. A Kim Ir Szen-rezsim számára a vasfüggönyön túl a semleges svájciak jelentették a vékony köldökzsinórt a világgazdaság felé, a berni barátnak fontos volt, hogy a kapcsolat ne szenvedjen kárt, győzködte Csernait, aki némi húzódozást követően („Ne haragudj, magyar vagyok, a kommunizmus elől disszidáltam, ne erőltessük…”) végül beadta a derekát, mondván, kimegy, körülnéz.
Észak-Korea önmagában egy regény. Csernai Kelet-Berlin és Moszkva érintésével érkezett meg Phenjanba, a reptértől három kilométerenként megállították a kocsit, amivel a hivatalos szervek vitték a városba, katonaság, géppuskafészkek mindenütt, folyamatos volt az ellenőrzés. Egy harmincemeletes sportszálló 10. emeletén szállásolták el (afelett már nem volt meleg víz, a tizedikig is csak heti egyszer), ő volt a hotel egyetlen vendége. Megmutatták neki az olimpiai válogatottat, de végig az volt a fejében, hogy nem, ezt nem vállalhatja el. Aztán a svájci rávette, hogy írjon alá, és 1991-ben Phenjanba szerződött.
„Mondtam a koreaiaknak, hogy rendben, de előre kérem készpénzben, és persze dollárban a féléves béremet, összesen hatvanezer dollárt. Igen ám, de Észak-Koreában nem volt bank, nem volt semmi, ahová betehettem vagy ahonnan elutalhattam volna. Így aztán hónapokig cipeltem magammal a pénzt, a válogatott edzésekre is egy sporttáskával érkeztem, beraktam a bal alsó sarokba, a hálóba, és megkértem a kapust, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szeme fényére. Fogalma sem volt, hogy hatvanezer dollár van benne, de hát amúgy sem tudta volna, mi az…”
Végül, útban egy dohai vb-selejtező felé, Szingapúrban sikerült megszabadulni a mai árfolyamon jó 12 millió forintnyi dollártól, a Kommerzbank helyi kirendeltségén nemcsak Csernai rendelkezésére álltak, de az ottani, mint kiderült, Bayern-szurkoló német főnök mosolyogva, egy hangos „Sind Sie Herr Pál Csernai?”-val fogadta, azaz megoldódott az örökké táskában hordott készpénz esete.
Ekkor már túl volt egy történelmi győzelmen. Amerikában élő koreaiak ugyanis kitalálták, majd rejtélyes módon meg is szervezték, hogy a Koreai NDK játsszon egy barátságos (…) meccset Washingtonban az 1994-es vb-rendező Egyesült Államokkal. Három hete volt arra, hogy összegyúrjon egy válogatottat. Két hét múlva már nevek kellettek a vízum miatt. Csernai kemény munkára fogta a koreaiakat, akik addig ahhoz szoktak hozzá, hogy korábbi kapitányuk cigarettázva hevert a lelátón, amíg a csapat szedett-vedett szerelésben, rossz labdákkal, a kapusedző irányításával lötyögött a pályán. (A válogatott tagjai ráadásul részt sem vettek a bajnokságban, örök összetartásban voltak a fiúk, csak hétvégenként mehettek haza a családjukhoz, meccset gyakorlatilag nem játszottak.)
Csernai három-négy játékost leszámítva kidobta a teljes A-keretet, és a fogékonyabb olimpiai csapatot nevezte Amerika ellen. Kettővel csökkentenie kellett a létszámot, mert még két rendőr került a küldöttségbe, ám ezt leszámítva már minden gördülékenyen ment.
„Az amerikaiak mélységesen lenéztek minket. Bora Milutinovics, a kapitányuk eszetlenül ránk küldte a csapatát, mi rúgtunk egy gyors gólt kontrából, majd gyönyörűen lesre állítgattuk őket, és hiába egyenlítettek, egy ellentámadásból megint elmentünk, és nyertünk. Milutinovics pitiáner egy pacák, a bankettre el sem jött, amire a szállásunkra értünk, a szállodát a kint élő koreaiak jóvoltából már virágerdő borította. Ők háborút nyertek, nem futballmeccset. Pekingbe katonai különgépet küldtek elénk, hajnali kettőkor a phenjani reptér nappali díszkivilágításában százezrek várták a válogatottat, zenekar, úttörők, virágeső. Én a fal mellett leléptem…”
Ez a siker aztán tekintélyt adott (a rezsim pedig hálából a játékosoknak rendes szerelést és használható labdákat…), bár a vb-re nem sikerült kijutni, a legjobb öt ázsiai csapat rájátszásában azért ott voltak az észak-koreaiak. Csernainak akkor lett végképp elege belőlük, amikor hasztalan próbálta elintézni az állandó játéklehetőséget, igaz, a válogatott klubcsapatként végül legalább indulhatott a bajnokságban.
Ezzel tulajdonképpen vissza is vonult. (Ha nem is Csernai távozása feletti bánatában, de pont ezen a nyáron halt meg a Nagy Vezér, Kim Ir Szen…) Sopronban néhány hónap erejéig még vállalt munkát, amolyan teszt volt ez számára, a rendszerváltozás utáni Magyarország tesztje, mert már foglalkoztatta a hazaköltözés gondolata. Német barátai ma sem értik, miért döntött Budapest mellett. Sohasem nősült meg, gyermeke nincs, egyedül él, évente egyszer jár Münchenben, pedig a Bayernnél ma is számon tartják, kapja az éves bérletet. A magyar futball?
„Ötven év alatt teljesen tönkretették, közben Japán tizenöt év alatt a semmiből mivé nőtte ki magát? És most Hajnal Tomi többek között azért nem fér be a Dortmundba, mert ott van ez a Kagava gyerek. Ide jutott a világ…”
Hoenessés a csoda
A Bayern München mai elnöke, a világ- és Európa-bajnok, háromszoros BEK-győztes Uli Hoeness nem volt egyszerű eset, a kissé öntörvényű csatárt 1978-ban, túl pályája zenitjén a Nürnbergnek adta kölcsön a Bayern. Hoeness egy évvel később már ifjú, kezdő menedzserként a müncheni klubnak dolgozott, 1982-ben egy Bremen elleni kupameccsre kis magánrepülőgéppel utazott a csapat után, amikor egy erdőben a gép lezuhant, a fedélzeten hárman meghaltak, a túlélők súlyos sérüléseket szenvedtek, egyedül a balesetet átalvó Hoeness úszta meg gyakorlatilag karcolások nélkül a tragédiát. „A melegítés után tudtuk meg, mi történt, először el sem hittük, felfoghatatlan maga a baleset, de Hoeness csodával határos megmenekülése is…” – emlékezett vissza Csernai. Halál a kispadon Lóránt Gyula az Aranycsapatnak és az ’50-es évek nagy Bp. Honvédjának is emblematikus figurája volt. A középhátvéd, aki a határon átcsempészett cuccok szervezésétől a brazilok elleni vb-negyeddöntőt követő öltözőfolyosós ökölcsatáig „ott volt minden kilométerkőnél”, edzőként is szép karriert futott be. 1963 decemberében távozott Magyarországról, és haláláig már nem is költözött haza. Volt a Kaiserslautern, a Köln, a Frankfurt, a Schalke és a Bayern vezetőedzője, és dolgozott Szalonikiben, a PAOK-nál, amelynek kispadján 1981. május 31-én a Panathinaikosz elleni rangadó közben megállt a szíve. Filmbe illő edzőhalál, Csernait nem egyszerűen rettenetesen megrázta, hanem meg is lepte az eset. Jól ismerte Lórántot, és nem csupán az erősségeit, de a gyengéit is. Két éven át nap mint nap találkoztak, Lóránt makkegészséges volt, semmi sem utalt arra, hogy baj lehet. Aztán mégis… IGAZOLVÁNY Született: 1932. október 21., Pilis Posztja: jobb- és balfedezet Klubjai: Játékosként: Csepeli Vasas (1952–1955), Karlsruher SC (NSZK-beli, 1956–1958), La Chaux-de-Fonds (svájci (1958–1959), Stuttgarter Kickers (NSZK-beli, 1959–1965), Blau-Weiss Zürich (svájci, 1965–1966). Edzőként: Wacker 04 Berlin (NSZK-beli, 1968–1970), SSV Reutlingen (NSZK-beli, 1970–1971), Royal Antwerp FC (belga, 1971–1972), az Észak-Badeni Labdarúgó-szövetség edzője (NSZK-beli, 1973–1977), Eintracht Frankfurt (NSZK-beli, pályaedző, 1977), Bayern München (NSZK-beli, 1978–1983), PAOK Szaloniki (görög, 1983–1984), Benfica (portugál, 1984–1985), Borussia Dortmund (NSZK-beli, 1985–1986), Fenerbahce (török, 1987–1988), Eintracht Frankfurt (NSZK-beli, 1988), Young Boys (svájci, 1990), Hertha BSC (német, 1990–1991), Koreai NDK (szövetségi kapitány, 1991–1994), EMDSZ-Soproni LC (1994–1995) Legjobb eredményei: BEK-döntős (1982), BEK-elődöntős (1981), UEFA-kupa-elődöntős (1980), 2x német bajnok (1980, 1981), Német Kupa-győztes (1982), Portugál Kupa-győztes (1985)
Megjelent a FourFourTwo magazin 10. számában.
fotók: Makádi Péter
