Az Anderlechet búcsúztató Fradi játékosai ma már legendák
1986-ban a magyar válogatott bejutott a mexikói világbajnokság 16-os döntőjébe, ahol kikapott 6-0-ra a Szovjetuniótól, legyőzte Kanadát 2-0-ra, majd a franciák elleni 0-3 után búcsúzott a tornától, nem jutott tovább a csoportból – a vb után szanaszét kergették a jobb sorsra érdemes válogatottat, a futballisták szinte „közellenségek” lettek, mindenki be akarta szántani és sóval behinteni a futballpályákat.
Kilenc évvel később – épp tegnap volt 20 éve – a Ferencváros első magyar csapatként bejutott a Bajnokok Ligája legjobb 16 csapata közé, a csoport „Kanadáját”, a svájci Grasshopperst ugyan egyszer megverte, ám az Ajax (5-1, 4-0) és a Real Madrid (6-1, 1-1) azt csinált vele, amit akart, végül hat meccsen 19 gólt kapva esett ki – az a csapat mégis legendás, és a mai napig mindenki a legnagyobb áhítat hangján tud csak róla beszélni, az akkori játékosok közül többen is mindmáig abból a néhány meccsből élnek.
Hogy lehet ekkora különbség a megítélésben, hogy a mexikói 0-6 miatt egy generáció ábrándult ki a futballból és fordított hátat örökre a sportágnak is, míg a kilenc évvel későbbi, Ajax vagy Real Madrid elleni 1-5, illetve 1-6 pedig az én generációm legnagyobb futballélménye mindmáig, amelyről még külön könyvet is kiadtak (Az utolsó nagy Fradi – a BL-csapat hősei akkor és most)?
Lejjebb adtuk az igényeket, megtanultuk elfogadni, hol a helyünk a futballvilágban, és megtanultunk örülni az apró részsikereknek is – vagy pedig alaposan túl van értékelve az a 20 évvel ezelőtti szereplése a Fradinak?
Az egy dolog, hogy a mai tinédzsereknek hiába is próbálnánk elmagyarázni, hogy miért volt nagy szó akkoriban megverni az Anderlechtet és a Grasshopperst, hiszen mindkét csapat az európai futballélet perifériájára szorult már azóta – de azért valljuk be magunknak őszintén, hogy akkor sem voltak ezek már olyan nagy csapatok.
Az Anderlecht még csak-csak, öt évvel korábban KEK-döntőt játszott, de az egyenes kieséses kupapárharcokban az ilyen meglepetések rendszeresen előfordulnak, és a Fradinak csupán ezt az egyetlen párharcot kellett megnyernie (1-0, 1-1) ahhoz, hogy bejusson a BL-be, és az a rendre visszaköszönő érv sem erősíti a zöld-fehérek akkori teljesítményét, hogy akkor még csak tényleg bajnokok szerepeltek a sorozatban, hiszen ha a topligák második, harmadik, negyedik helyezettjei már akkor is indulhattak volna, nyilván a Fradi soha nem jut el a legjobb 16 közé.
Eszem ágában sincs ünneprontónak lenni, de a 86-os mexikói magyar válogatottnak valószínűleg az összes játékosa jobb futballista volt, mint a 95-ös Fradi legjobbja, előbbiknek mégis örökre lemoshatatlan szégyen tapad a nevükhez, utóbbiak pedig immár népi hősök, pedig a 95-ös Fradi igazi varázsát épp az adta csupán, hogy kilenc évvel Irapuato után, őket látva újra elhitték az emberek, hogy lehet, lesz még újra nagy magyar futball – csak hát nem lett…
