Egy közülük, de vajon milyen értelemben? (fotó: PA)
Napok óta téma, hogy José Mourinho alatt inog a Chelsea kispadja, ami azért annak ismeretében is igencsak meglepő, hogy borzasztóan kezdte a csapat a bajnokságot, címvédőként csak a16. helyen áll, nyolc meccsből csak kettőt nyert meg, és a BL-ben is kapott már egy figyelmeztető pofont.
Bő két éve még szinte könyörögtek neki a Chelsea-nél, hogy menjen vissza, miközben ő maga is másra sem vágyott, mint hogy újra Londonban dolgozhasson, a második londoni éra elején öltöny helyett állandóan klubmelegítőben mutatkozott, mintegy kifejezve: hazatért, ott érzi magát otthon.
Az újrakezdés második évében meg is nyerte a bajnokságot a Chelsea-vel, és már felrajzolódott előttünk a kép, hogy José lesz a Chelsea Fergusonja és Wengere, évtizedekre berendezkedik a Stamford Bridge-en.
Mi történt korunk első számú sztáredzőjével, a Special One-nal, a sikerkováccsal, tényleg elképzelhető, hogy kirúgják a Chelsea-től?
És ekkor szúrt bele egyet hátulról Fabio Capello, aki azt nyilatkozta: az a baj Mourinhóval, hogy minden állomáshelyén másfél-két év alatt kizsigereli a játékosait, ezért nem lehet maradása hosszabb időn át sehol, mert fenntarthatatlan a hosszú távú siker.
Ez viszont megint másfelé tereli el a gondolataimat: épp húsz éve pont Capello volt annak a kornak a Mourinhója, az edzők között a legnagyobb sztár, pályafutása csúcsán, az 1994-es BL-győzelem idején (Milan-Barcelona 4-0) épp annyi idős volt, 48 éves, mint Mourinho, amikor az Interrel jutott csúcsra 2010-ben – ám most Capello már csak egy lesajnált "öregember", akinek legutóbb az orosz szurkolók gyűjtöttek pénzt, csak hogy elhúzzon a szövetségi kapitányi székből.
Vajon mennyi van még Mourinhóban, most, hogy kezd kiderülni, ő is csak ember – amikor a szurkolók a fenti zászlón azt üzenik, hogy "Mourinho egy közülünk", vajon tényleg azt próbálják kifejezni, hogy ragaszkodnak hozzá, vagy már inkább azt, hogy ő sem halhatatlan?…
