Löw mesterit húzott (fotó: Reuters)
Életem első – és ezáltal legkedvesebb – világbajnokságán, az 1990-es olaszországi tornán a 3-5-2 volt a menő felállás, a legjobb csapatok – a nyugatnémet, az argentin és az olasz, vagyis a dobogósok – is ezt játszották.
Aztán sokszor úgy tűnt, hogy ez a játékrendszer is a történelem szemétdomjára kerül, uralkodott utána egy jó ideig a 4-4-2, később a 4-3-2-1, majd a 4-2-3-1, aztán a 4-3-3.
Luiz Felipe Scolari közben a 2002-es vb-re feltámasztotta a brazil válogatottnál – igaz, már nem emberfogókkal és söprögetővel, mint 1990-ben -, és Brazília világbajnok lett.
Aztán Antonio Conte kapta elő a cilinderből, amikor a Juventus edzője lett 2010-ben, három bajnoki címet pakolt be vele sorozatban a zsebracsíkos zsákba.
Ezen az Eb-n az előzetesen mindenki által leírt, minden idők legrosszabbjának titulált olasz válogatott ezzel a felállással oktatta a belgákat és a spanyolokat, és erős a gyanúnk, hogy a németek játékát is megölte volna.
Ha Joachim Löw nem állt volna elő a zseniális húzással, és ne állt volna át ő is, talán edzői pályafutása során először, a 3-5-2-re, úgy, hogy ezért még egyik legjobbját, Draxlert is feláldozta – persze, nem ezen múlott a továbbjutás, hiszen a tizenegyeseknél már bármi lehetett volna, de az olaszok eddigi játékát elrontotta vele, és az azzurik arra specializálódtak, hogy ők rontsák el mások játékát, nem fordítva.
