Gigászok harca (fotó: Reuters)
Nem tudok egyet érteni azokkal a fanyalgókkal, akik szerint a német-olasz negyeddöntő nem volt jó meccs, többet vártak, és sokkal inkább nézik Izlandot és Walest, mert azok milyen szórakoztató cuki-muki csapatot.
Pont olyan volt, amilyennek a természete alapján lennie kellett a torna csúcsmeccsének, az előre hozott döntőnek: feszült, drámai, két edzőzseni mesteri sakkcsatája.
Még úgy is, ha elismerem: a tizenegyespárbaj kissé tragikomikusra sikeredett, de az már amúgy sem tekinthető a mérkőzés részének.
Ez volt az igazi meccs, a grande finale, itt sűrűsödött be a dráma, és az összes többi meccs csak enumerációnak volt jó ehhez, hogy beteljesedjék az isteni rendelkezés, hogy már a negyeddöntőben találkozzanak.
Aki nem így látja, és gúnyosan nevetgél azon, hogy "taktikai csata", azt csak ahhoz a gimis évfolyamtársamhoz tudom hasonlítani, aki elsőben, az első órán az osztályfőnöki körkérdésre, amely a kedvenc filmjeinkre vonatkozott, ezt felelte: "Azokat a filmeket szeretem, amelyekben ölnek, gyilkolnak, robbantanak, basznak."
Aki tehát olyan futballmeccsre vágyik, amely szellemileg kikapcsolja, ami arra kell neki, hogy a munka után hazatérve ledőljön a kanapéra egy sörrel, és közben bámuljon valamit, ami ellazítja, az ne német-olasz negyeddöntőt nézzen.
Sokan vallják, hogy a futball is csak szórakoztatóipari termék, mint a popzene vagy a cirkusz, vagy azt, hogy leginkább arra teremtetett, hogy sörözés közben ne a poharat kelljen nézni, de én nem tartozom közéjük, és amikor eljön a nap, hogy ugyanezt fogom gondolni és nem tartom majd minden más társadalmi jelenségnél magasabbra rendűnek a futballt, aznap fogok utoljára meccset nézni.
