Ellenfél – és bika – lényegében nem is kell, az önszórakoztatásnál nincs jobb… (fotó: FFT/Kurusa Gyöngyi)
Hiszek abban, hogy az egyes bajnokságokban valahogy megjelennek néhány jegyben az adott ország nemzetkarakteri sajátosságai.
Az olasz bajnokság kicsit olyan, mint a hagyományos itáliai harcmodor: csak semmi szemtől szembe harc, a hátbatámadás és az intrika sokkal eredményesebb.
A Bundesliga pont olyan jól szervezett, mint minden, ami német (most direkt nem hozok 20. századi történelmi példákat, rosszul venné ki magát…).
A török és a görög lelátói hangulat is elárul valamicskét a két nép lelkületéről.
És hogy jutott mindez eszembe?
Napok óta azon gondolkodom, mit élveznek a spanyolok abban, ha a Real Madrid 10-et rúg a Vallecanónak vagy a Barcelona hatot bárkinek, bárhol, bármikor.
Pedig a megoldás a napnál is világosabb: a bikaviadalon szocializálódtak ezek a hispánok, az tetszik nekik a legjobban, ha lehet ollézni, és a fegyvertelen ellenfelet módszeresen lemészárolni (demagógia és pikírtséggenerátor off)…
