A Monaco-Valencia párharc mindkét résztvevőjének ott volna a helye a BL-ben (fotó: Reuters)
A futballrajongó különleges lelkületű élőlény.
Amikor például olyan meccset nézünk, amelyen nem a kedvenc csapatunk játszik, szeretünk a gyengébb vagy a kisebb csapatnak szurkolni, mert szimpatizálunk az elesettekkel.
Éppen ezért (no meg mert a magyar klubok esélye is jelentősen megnőtt így) örömködve fogadtuk azt a 2009-ben bevezetett UEFA-újítást, hogy a Bajnokok Ligája utolsó selejtezőkörében, az úgynevezett playoff-szakaszban bajnoki és nem bajnoki ágra bontották a mezőnyt, vagyis a topligákból érkező csapatok egymás között játsszák le a dolgokat, a kicsik meg acsarkodhatnak egymással.
Olyankor viszont nem örömködünk már annyira, amikor egymás ellen sorsolják a Valenciát és a Monacót vagy a Laziót és a Leverkusent, mert úgy érezzük, hogy az ilyen párosításokban mindkét csapatnak ott volna a helye a csoportkörben, miközben a többi nyolc párosítás akár mindkét tagja nélkül jól meglennénk.
A futballrajongókban megvan ez a kettősség, sőt álszentség: kardoskodunk amellett, hogy kiscsapatok is jussanak be a Bajnokok Ligájába, miközben pontosan ismerjük magunkat, és tudjuk, hogy sohasem fogjuk megnézni a Maccabi Tel-Aviv vagy Malmö meccsét, hacsak nem a Barcelonával vagy a Manchester Uniteddal játszik.
Ezért azt kell mondjuk, hogy a bajnoki és nem bajnoki ágra bontás nem igazán érte el a célját, hiszen a BL-re érdemes csapatokat megtizedeli, a nem oda valókat pedig jogosulatlan előnyhöz juttatja.
Ha pedig a magyar futball szempontjából nézzük a dolgot, akkor sem sokkal vagyunk előrébb az újítással, hiszen 2009 óta így is, úgyis lehetetlen küldetésnek tűnik egy magyar klubcsapatnak eljutnia a BL-ig, hiába könnyítették meg alaposan az oda vezető utat – azelőtt legalább a Manchestertől Unitedtől vagy a Celtictől eshettünk ki, és Budapestre hozhattuk ezeket a csapatokat, ma pedig helyettük kiver minket a BATE is, amelyre meg ráadásul senki sem kíváncsi…
