Mitől válik minden arannyá az olasz edzők kezében Angliában?

---

---

Közismert, hogy miként a világ csaknem valamennyi nemzetét, úgy az olaszt is az angolok tanították meg futballozni, így elévülhetetlenek Herbert Kilpin, James Richardson Spensley és többi angol úttörő olaszországi érdemei.
Ugyanakkor a modernkori futballban a két nagyhatalom, Anglia és Olaszország között nagyon is egyirányú a kapcsolatfelvétel: míg angol játékos vagy edző sohasem ért el sikereket Olaszországban – sőt, nagyon ritkán megy egyáltalán oda –, addig az olasz szakemberek sikert sikerre halmoznak a szigetországban.
A futballistáknál a ’90-es évek közepén Gianfranco Zola (Chelsea) volt az első olasz fecske, akinek láttán elhűltek az angolok: ejha, az olaszok is tudnak futballozni?! De Zola csak előkészítette a terepet Ravanellinek, Di Caniónak, Maccaronénak, Di Matteónak, Aquilaninak, Borininek, Balotellinek vagy Darmiannak.
Sokkal nagyobb hatása volt és van azonban az olasz edzőknek az angol futballra. Csak az elmúlt öt-hat évet figyelembe véve: Carlo Ancelottival nyert bajnokságot a Chelsea, Roberto Mancinivel a Manchester City, idén könnyen lehet, hogy a Claudio Ranieri-féle Leicester City lesz a befutó, míg ennek az évtizednek az egyetlen angol BL-győztesét, a 2012-es Chelsea-t Roberto Di Matteo irányította.
Minek köszönhető ez, hogy Angliában ilyen sikere van az olaszoknak?
Túlságosan sekélyes magyarázat lenne, hogy mivel a Premier League-ben van most a tömérdek pénz, így az angolok nem vágynak Olaszországba, de az olaszok nagyon is vágynak Angliába. Hiszen az 1980-as, ’90-es években, amikor még a Serie A volt a világ futballsztárjainak álma, akkor sem tudtak gyökeret verni ott az angolok, csak Heteley és Wilkins kósza próbálkozását érdemes felidézni. Paul Gascoigne persze naggyá válhatott volna a Lazióban, ha a futball jobban érdekelte volna, mint a hülyéskedés.
Az már jobban hangzó magyarázat lehet, hogy mivel az olasz futball taktikailag rendkívül komplex és kiművelt, még egy nem topkategóriás olasz tréner is magasabban kvalifikált lehet, mint angol kollégái. Anglia ugyanis – mi ne tudnánk a 6:3 óta! – taktikailag sokáig nagyon merev volt, és az angol szakemberek ma is jóval kevésbé rugalmasak, mint olasz, spanyol, francia vagy holland kollégáik. Nem véletlen, hogy a Premier League-et eddig mindössze egyszer nyerte meg angol menedzser (Kenny Dalglish az 1995-96-os Blackburnnel).
Gianluca Vialli, aki mindkét országban futballozott, egy könyvet is szentelt a témának (Olasz meló). Egy erről szóló interjúban így fogalmaz: „Összességében azt tapasztaltam, hogy az angol játékosok számára a foci egy játék, míg az olaszoknak egy munka. Ez jellemző arra is, ahogyan a focit megközelítik a két országban. Angliában a lelkesedést díjazzák a nézők, míg Olaszországban a képességet és az eredményességet. Az olasz foci sokkal ésszerűbb, az angol viszont szenvedélyesebb, ami azért furcsa, mert az olaszokról az a sztereotípia él minden külföldiben, hogy szenvedélyesek és tüzesek. Az olasz edzőképzés a tanuláson és ésszerűségen alapul, míg az angol edzők mindent a lelkesedésnek rendelnek alá. Az angol csapatok mindig 4-4-2-őt játszanak, ami az edzőképzésből adódik, meg abból, hogy Angliában bárkiből edző lehet egy szemvillanás alatt. Olaszországban először is a különböző formációkat, taktikákat kell egy edzőnek megtanulnia. (Forrás: focitipp.hu).
A helyes válaszhoz minden bizonnyal az egyes részigazságok közös halmazának megtalálása vezet – ezúttal is.
De a jelenséget és a tendenciát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ne is lepődjünk meg, hogy a Chelsea menedzseri posztjára az angol fogadóirodáknál két esélyes van: Antonio Conte és Max Allegri.
Az "agyelszívás" folytatódik.