Magyar–német után…

Valakiknek már egy másik ország himnusza sem szent. Az még hagyján, hogy valaki a sajátját teli torokból énekli (sőt, ez kellene legyen a minimum), de hogy másét nem tudja csendben végigállni, az olyan nagyon nem szép dolog. De hogy nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, azt jól jelzi, hogy a mellettünk ülő német kollégák grimaszokkal véleményezték honfitársaik tetteit.
Magáról a meccsről már sokan megírták és még valószínűleg sokan megteszik, hogy a német válogatott esélyt sem adott nekünk. Sok minden más mellett azon is csak néztünk a sajtópáholyban, hogy a védelem alappillére valamiféle szűrő-középpályást játszott, aki mintha suttyomban néha árnyékékként ment előre. Hogy végül visszatették a második félidőre a centerhalf pozíciójába, az teljesen rendben volt – aztán lecserélték, és a helyén kaptunk két buta gólt…
Nem is csoda, hogy az egyébként jó hangulatot teremtő magyar közönség Gera Zoltánt követelte vissza a válogatottba. Sőt, az is érthetetlen, hogy miért csak néhány játékoson látszott az akarás. Jó, értjük mi, hogy ez egy barátságos meccs volt, amin lehet kísérletezni, de itt bizony szinte minden rosszul sült el…
Erwin Koeman a sajtótájékoztatóján először viccesen utalt arra, hogy milyen mérkőzésre számít hazája válogatottja ellen, majd lényegében elmondta, amit már jó ideje hallunk tőle: messze vagyunk a nemzetközi szinttől, sokan keveset játszanak a válogatott keret tagjai közül, stb. Aztán jött Szöllősi György kérdése a végén, és a kapitány úr nem mondta ki ugyan, de el volt rejtve a válaszában, hogy bizony számol azzal: a hamarosan felálló új MLSZ-elnökség esetleg nem vele képzeli el a jövőt.
Joachim Löw nem értékelte túl a sikert. Szimpatikusan, profin nyilatkozott, és megköszönte a magyarok vendégszeretetét. Mi tagadás, jó házigazdák voltunk a németek számára – főleg a játéktéren.
Lendvay Lajos és Pócza Máté