Détári öröme a csodagól után
Magyarország-Lengyelország Európa-bajnoki selejtezőt rendeztek 1987. május 17-én a Népstadionban. A találkozónak nem volt már különösebben nagy tétje, inkább csak a lengyeleknek, akik egy esetleges győzelemnél még bízhattak volna a kijutásban. Az ötcsapatos selejtezőcsoportban ugyanis a magyar válogatott csak a negyedik helyen állt, négy mérkőzés után két pontjával, így lényegében lemondhatott a nyugat-németországi tornán való szereplésről, hiszen a lengyeleknek négy, a hollandoknak nyolc, a görögöknek pedig már kilenc pontja volt ekkor. Mivel akkoriban még csak két pont járt a győzelemért és csupán a csoportelső jutott ki az Eb-re, világos volt, hogy csak Görögországnak és Hollandiának szabad reménykednie (végül a hollandok lettek a befutók, akik aztán meg is nyerték az Eb-t, ami mindmáig az egyetlen tornagyőzelmük).
A Népstadion nézőtere is kongott az ürességtől, nyolcezernél is kevesebben voltak a nyolcvanezres stadionban, ráadásul megesett az a szégyen, hogy a lengyel szurkolók többségben voltak. Ám nem a gyenge selejtezős szereplés késztette otthon maradásra a magyar drukkereket, hanem hogy még egy év sem telt el a mexikói világbajnokság gyalázata és a Szovjetunió elleni 6-0-s vereség óta. Mexikó után szétkergették a "bűnös" válogatott tagjait és a kispadon is kaotikus volt a helyzet: Mezey György természetesen nem maradhatott szövetségi kapitány, az őt követő Komora Imrének sem jutott sok idő (konkrétan két tétmeccs, a Hollandia és Görögország elleni két vereség), és a lengyelek ellen már a Rába ETO-val kétszeres bajnok Verebes József volt a szakvezető. Ha lehet azt mondani, a távolba szállt továbbjutási remények miatt Verebes ekkor már a vb-selejtezők csapatát építette (mivel nem tudhatta, hogy már az Eb-selejtezők végéig sem maradhat…), ezért három újoncot is bevetett (Gáspár József, Szalai Attila és Rostás Sándor), míg a "mexikóiak" közül négynek adott kegyelmet és új esélyt: Garaba Imrének, Péter Zoltánnak, Détári Lajosnak és Kiprich Józsefnek. Egyébként hét klubból állt össze a kezdőcsapat, tehát véletlenül sem lehetett azt mondani, hogy összeszokott csapat benyomását keltené az együttes. Ami azt illeti, a lengyel csapat sem volt éppen világverő, noha öt évvel korábban bronzérmes lett a spanyolországi világbajnokságon. A nagy generáció tagjai már ki-kikoptak a keretből, csupán Smolarek számított igazi sztárnak, aki a lengyel csapat egyetlen légiósaként az Eintracht Frankfurt játékosa volt.
Minden jel arra mutatott hát, hogy erre a meccsre kár kimenni, mégis megbánhatták döntésüket azok, akik otthon maradtak, hiszen a Mexikó utáni két évtized talán legjobb magyar válogatott meccséről maradtak le!
Ezt az első félidőben még nem lehetett sejteni, eléggé álmoska volt a játék, sokszor edzőmeccs hangulatot árasztott az Eb-selejtező a csaknem üres stadionban. A magyar csapat a kor szokásának megfelelően három védővel állt fel, méghozzá egy söprögető és két emberfogó leosztásban (a mai labdarúgásban ezek közül lényegében már egyik poszt sem létezik). Feltűnő volt, hogy mennyire a lescsapdára játszott a magyar védelem, és többnyire jól is csinálta ezt, ami azért annak is köszönhető, hogy a játékvezetők sem voltak ellenünk.
Lengyel vezetés után a válogatott pályafutása első gólját szerző Vincze István egyenlített a szünet előtt, de a futballfesztivál a második félidőben érkezett el: arra a játékrészre hat gólt tartalékoltak a csapatok. Détári Lajos viszont semmit nem tartalékolt aznap, vélhetően élete meccsét játszotta a címeres mezben! Az öt magyar gól közül kettőt ő szerzett, háromhoz pedig ő adta a gólpasszt! Ez azért még egy jégkorongos kanadai táblázaton is remekül fest: 2+3! És a második gólja (amellyel 4-2-re alakult az állás a 76. percben), az maga volt a csoda: a szögletzászló közeléből csavarta be a szabadrúgást a bal felső sarokba a kapus feje fölött, a labda csak úgy ficánkolt a hálót tartó vasban! A magyar irányító – az ő játékát látva újfent csak fájlalhatjuk, hogy ez a poszt is igencsak eltűnt a modern futballból – minden megmozdulását öröm volt nézni, úgy játszott, mint a fénykorában lévő Francesco Totti. Minden labdájának szeme volt, ritmust adott a támadásoknak, finoman bánt a labdával és rendkívül lelkes is volt.
A FourFourTwo.hu megkeresésére Détári Lajos így emlékezik vissza erre a mérkőzésre:
"Valóban ez volt pályafutásom egyik legjobb meccse. Emlékszem, hogy szünetre lehajtott fejjel mentünk az öltözőbe és rá sem mertünk nézni Verebes mesterre, féltünk, hogy leüvölti a fejünket. Ehelyett ő nagy meglepetésre inkább megnyugtatott minket és azt mondta: nyugi, menjetek vissza a pályára és tudom, hogy nyerni fogunk, méghozzá öt gólt szerezve. Mondanom sem kell, aligha hittük el neki – és mégis milyen igaza lett!"
A felejthetetlen góljáról pedig ezt mondta honlapunknak Détári:
"Verebes mester biztatott arra, hogy minden pontrúgást, ami látótávolságon belül van, küldjek kapura. Remekül találtam el a gólnál, valóban mesteri találat volt. A mai napig nagyon gyakran kérdezgetnek erről a gólról, olyan, mintha mindenki látta volna. Volt olyan szavazás is, amelyen megválasztották minden idők legszebb magyar góljának, még Puskás Ferenc góljait is megelőzve."
A válogatott pályafutása első gólját ezen a meccsen megszerző Vincze István pedig azt mondta honlapunknak:
"Nagyon jó labdát kaptam Dömétől, aztán szépen beforgattam a védőmet és belőttem a felső sarokba. Nagyon örültem a gólnak, de nem csak azért, mert az volt nekem az első a válogatottban, hanem az egyenlítés miatt főként. Nagyon jó lengyel csapat volt az, de felkészültünk belőlük és elhittük, hogy legyőzhetjük őket."
Európa-bajnoki selejtező
Magyarország-Lengyelország 5-3 (1-1)
Budapest, Népstadion, 8000 néző, vezette: Prokop (keletnémet).
Magyarország: Gáspár – Farkas, Híres, Szalai – Garaba, Rostás (Kékesi, 46.), Détári, Szekeres, Péter (Preszeller, 68.) – Kiprich, Vincze.
Lengyelország: Wandzik – Pawlak, Wójcicki, Król, Wdowczyk – Prusik, Tarasiewicz (Lesniak, 46.), Matysik, Urban (Przybys, 65.) – Marciniak, Smolarek.
Gól: Vincze (39.), Détári (61., 76. – előbbi 11-esből), Péter (66.), Preszeller (80.), ill. Marciniak (27.), Smolarek (53.), Wójcicki (81.).
A teljes mérkőzés felvétele az mlsz.hu-n:
Szöveg: Bodnár Zalán
A sorozat korábbi részei:
AC Milan-Real Madrid 5-0 (1989)
