Kis pénz, kis uszi
Amikor a melbourne-i olimpia előtt valamelyik kommunista sportvezető kevélyen, az elveszített futball-világbajnoki döntő után született párthatározattól felbátorodva azt a döntést hozta vagy javasolta, hogy ne induljon az olimpián a címvédő magyar futballválogatott (vagy az egy éve Európa-bajnok magyar kosárlabda-válogatott), mert „harminc embert kiutaztatni Ausztráliába egyetlen aranyéremért nem éri meg”, akkor a magyar sport eróziója már menthetetlenül elkezdődött. Pedig még csak ezután jött a forradalom és az év végi visszarendeződés, amikor az olimpiáról már letiltott magyar futballválogatott tagjai a Honvéd színeiben szerettek volna Dél-Amerikába utazni, nem az állam pénzén, sőt még mesés tiszteletdíjat is ajánlottak a vendéglátók a magyar világsztároknak, nos, akkor ismét csak a tiltás és a kioktatás érkezett Budapestről. Pénzéhesnek bélyegezték a csapat tagjait, akik „mint tudjuk, eddig is számos kiváltságot élvezhettek a népi demokrácia jóvoltából, de a hála helyett, hogy a dolgozó népet képviselhetik, csak a saját zsebüket akarják tömni”.
A vérlázítóan ostoba vezetői magatartás következtében veszítette el a kommunista Magyarország egy sor nagy sportolóját, köztük a legnagyobbat, Puskás Ferencet, aki az MLSZ pozitív hozzáállása esetén a teljes csapat hazatérését ígérte a brazil túra után. A ’78-as vb előtti edzőtáborban a játékosok fel akartak lázadni, mert azt gyanították, hogy az adidastól nekik ajánlott ötezer dolláros költőpénzt a szövetség elnöke nyúlta le, mondván, ilyen juttatás (mármint a játékosoknak) a szocialista sporterkölcsökkel összeegyeztethetetlen. Így lett a magyar sport szépen lassan nemzedékek közösségi élménye, egészséges életre nevelése helyett egy szűk csoport boltja, amelyben mindinkább az úgymond olcsó, jó ár/érték arányú (kis konkurenciával szemben vagy jó doppingszerekkel megszerezhető) aranyérmekre összpontosított az úgynevezett „sportvezetés”. Így sok-sok olimpiai aranyat fel lehetett mutatni és döngetni a mellünket, micsoda sportnemzet vagyunk. Miközben alig sportolt már valaki, sőt Európa legkevesebbet mozgó nemzete lettünk. Végül a ’86-os mexikói (számunkra csúful végződő) futball-világbajnokságra kijutásért kapott dollárokból sem a sportág profitált, hanem a sporthivatal kifizette belőlük az olimpiai sportágak felkészülését a szöuli játékokra. Ez a szemlélet, amelyben a nemzet sportja (az igazolt versenyzőknek majdnem a 70 százaléka ma is futballozik!) helyett néhány száz ember így-úgy összeszedett érmei a fontosak, és amelyben a bajnokok így is többnyire a rendszer ellenében vívják ki a rendszert szolgáló és életben tartó sikereiket, sehova sem vezet.
Ha egy sportvezető, aki a tisztségének a létezését is a nagy példaképeknek, a sportnak értelmet adó bajnokoknak köszönheti, úgy viselkedik, mintha a versenyzők lennének a szövetségért, és nem fordítva, miközben a pénzéhesnek bélyegzett sportoló körül amúgy éppen mindenki más tömi a zsebeit, akkor semmivel sem tartunk előrébb, mint 1978-ban. És most nem az MLSZ-re gondolok.
Szöllősi György
főszerkesztő
Kis pénz, kis uszi


Egyes hazai sportszövetségeknél- és szervezeteknél mit sem változtak a sportvezetői módszerek évtizedek óta. A FourFourTwo magazin februári, az újságárusoknál most megvásárolható számának főszerkesztői jegyzete a futball apropóján kivételesen kicsit másról is, nemcsak fociról szól.
Ezek is érdekelhetnek
Hozzászólások
Történet a fénykép mögött
Meccsek, amik...
Du ju szpík futball?
Még ne oltsd le a lámpát!
technika
Költők, írjatok verseket!
Kérdezd meg pacekba!