Martial, Götze és Agüero. Három "Aranyifjú" az elmúlt évekből (Fotó: FourFourTwo.com)
Az eddigi győztesek: 2003: Rafael Van der Vaart (Ajax) Ahogy a listáról többen is, Van der Vaart is nagyon hamar megmutatta egyedülálló képességeit. Miután tudását Amszterdam poros utcáin csiszolta, a holland futball sokadik csodagyerekeként az Ajaxhoz került, ahol már 17 éves korától kezdve meghatározó játékosnak számított. Amszterdamban kétszer nyerte meg a holland bajnokságot, és amellett, hogy a szurkolók megcsodálhatták hihetetlenül szellemes játékát a középpályán, a gólokat is szép számban termelte. Később Németországba, a Hamburghoz került, majd pályafutása csúcspontjaként 2008-ban a Real Madridhoz igazolt, ahol két idényt töltött el. Ezt követően a Tottenham (itt igazi közönségkedvenc volt!), majd újra a Hamburg következett, ekkor azonban a sok sérülés már megakadályozta, hogy újra olyan formában futballozzon, mint fénykorában. 2004: Wayne Rooney (Everton) Az Evertonban berobbant, és a 2004-es Európa-bajnokságon már szerepelt az angol válogatottban, ezek után pedig idő kérdése volt, mikor jön el számára a nagy áttörés. Nos, erre nem kellett sokat várni, mert bár 2004-ben a Newcastle United szerződtette volna, Rooney végül a Manchester Unitednél kötött ki, és mindmáig a Vörös Ördögöket erősíti, mi több, most már a klub egyik ikonja. Sir Alex Ferguson irányítása alatt Rooney hamar megmutatta páratlan tehetségét, és eddigi manchesteri pályafutása során nyert többek között öt bajnoki címet, és vitrinjéből a BL-serleg sem hiányozhat. Az angol válogatottban egyelőre nem jött össze a kiugró siker (talán nem is fog), ennek ellenére a MU klasszisa 2016-ban 116. alkalommal lépett pályára címeres mezben, amivel új rekordot állított fel hazájában.
2005: Lionel Messi (Barcelona) Fabio Capello 2005-ben azt mondta Messiről, hogy előtte még sosem látott ilyen tehetséget. Nos, Don Fabiót az idő igazolta, a picurka csodagyerek pályafutására nehéz megtalálni a megfelelő jelzőt. Kiskorában termete miatt még problémái akadtak, manapság azonban nincs olyan ember a Földön, aki gúnyolni mellé emiatt. Tehetsége már akkor megmutatkozott, amikor tinédzserként bemutatkozott a Barcelonában, azóta pedig pályafutása maga a sikertörténet. Még mindig csak 29 éves, de már ötszörös aranylabdás, nyolcszoros (!) bajnok a Barcelonával, négyszeres BL-győztes, 539 meccsen 461 gólt szerzett, s mindezt úgy, hogy pályafutása során csak egy klubban szerepelt. És még hol a vége… 2006: Cesc Fabregas (Arsenal) A Barcelonától szemtelenül fiatalon, 16 éves korában került az Arsenalhoz, ahol hamar megtalálta a helyét, sőt kirobbanthatatlan lett Arsene Wenger gépezetéből. 2005-ben rá hárult a feladat, hogy betöltse a Juventushoz távozó Patrick Vieira szerepkörét, és nem is vallott szégyent, élt a nagy lehetőséggel. Amikor megnyerte a Golden Boy-díjat, még csak 19 éves volt, de már tapasztalt Ágyúsnak számított, az egyedüli probléma az volt, hogy a csapattal csak nem tudott trófeákat nyerni. Részben ezért is, 2011-ben visszatért a Barcelonához, ahol az első idényében még nem, de a másodikban már megnyerte a bajnokságot, jelenleg pedig a Chelsea-ben szerepel, hol jobban, hol rosszabbul. 2007: Sergio Agüero (Atlético Madrid) Ha valaki 15 évesen debütál, akkor elkerülhetetlen, hogy az emberek sokat várjanak tőled. Jó példa erre Freddy Adu, aki nevetségesen fiatalon, 14 évesen mutatkozott be, igaz később messze nem futott be olyan karriert, mint Agüero. A Manchester City jelenlegi gólvadászának azonban minden összejött: pályafutását még az Independientében kezdte, innen aztán 2006-ban az Atlético Madridhoz igazolt. A spanyol fővárosban hamar a szurkolók egyik kedvencévé vált azzal, hogy rögtön az első fordulóban gólt lőtt a rivális Real Madridnak, amivel megalapozta, hogy később mindenki a klublegenda Fernando Torres méltó utódjaként beszéljen róla. És innen pedig már csak egy lépés volt a Golden Boy-díj. Az Atlético után a Manchester City következett, ahol eddig 154 meccsen 107 gólt szerzett, és ezzel évek óta bőven a liga egyik legeredményesebb támadója. Amikor fitt és egészséges, szinte megállíthatatlan.
2008: Anderson (Manchester United) Volt egy olyan szurkolói ének az Old Traffordon, amely szerint „Anderson jobb, mint Kleberson.” Tény, ami tény, nagy ígéretként indult, pályafutása legelején – amikor először a Grémióban, majd az FC Portóban játszott – sok szakértő az új Ronaldinhót vélte felfedezni benne. Ám Anderson pályafutása idővel megrekedt, következő állomáshelyén, a Manchester Unitedben nem tudott meghatározó játékossá válni, és 2015-re, amikor elhagyta a Vörös Ördögöket, mondhatni totálisan feledésbe merült a neve az Old Trafford környékén és a brazil válogatottnál is. Jelenleg hazájában, az Internacionalban próbál megújulni. 2009: Alexandre Pato (AC Milan) Pato pályafutását az Internacionalnál kezdte, ahol 2001 és 2007 között játszott az utánpótlás és a felnőtt csapatokban is. Az első csapatban 17 évesen debütált, gólt szerzett a 2006-os klubvilágbajnokságon, amivel Pelé rekordját megdöntve ő lett a legfiatalabb játékos, aki betalált egy hivatalos nemzetközi tornán. Az AC Milanhoz 2007-ben került, az eleje jól indult, 2011-ben bajnoki címet nyert a csapattal, ám aztán jöttek a sorozatos sérülések. Emiatt kénytelen volt visszatérni hazájába, ahol megjárta még a Corinthianst és a Sao Paolót is, mielőtt újra Európába, egészen pontosan a Chelsea-hez igazolt. A visszatérés azonban felejthetőre sikeredett, jelenleg már a Villarreal játékosa, de nem számít alapembernek. 2010: Mario Balotelli (Manchester City) Csajok, buli, féktelen szórakozás, őrültségek – sajnos nem a labdarúgás, hanem ezek a dolgok jutnak mindenkinek az eszébe az amúgy piszkosul tehetséges Balotelliről. És mégis, 2010-ben még minden jónak nézett ki, amikor a Manchester Cityhez igazolva elnyerte a Golden Boy-díjat. Ami viszont ezután történt vele, az maga a mélyrepülés: a City után a Milan, a Liverpool, majd újra a Milan következett, és mindenhol csak a balhékkal tudta felhívni magára a figyelmet, jóllehet azt senki nem vitatta, és nem is vitatja: tehetsége alapján a legjobbak között van (lenne) a helye. Persze szépen lassan az olasz válogatottból is kiírta magát, most már a Nice-ben próbálja bizonyítani, hogy még korai lemondani róla. Végülis, még mindig csak 26 éves…
2011: Mario Götze (Borussia Dortmund) Amikor 2011-ben Götzét választották a legjobb Európában játszó fiatalnak, már egyszeres Bundesliga-győztes volt, és a rákövetkező évben ez az élmény újra megadatott számára. Jürgen Klopp fiatalos, forradalmi Dortmundjának Götze volt a motorja, csapatával képes volt arra, ami azóta sem sikerült senkinek: megelőzni a Bayern Münchent a végelszámolásnál! A sikeres dortmundi évek után nem volt nagy meglepetés, hogy nem tudott ellenállni a Bayern München csábításának, noha az állandó játéklehetőség itt már egyáltalán nem volt garantálva számára. Közben jöttek a sérülések is, Pep Guardiola pedig hiába jelentette ki nem egyszer, hogy rajong Götze játékáért, csak nem tudta megtalálni számára a tökéletes pozíciót. A bajoroknál összesen 74 meccsen lépett pályára (három év alatt ez nem sok), így nem is lehetett más a történet vége, mint az, hogy 2016-ban visszatért a Borussiához. 2012: Isco (Málaga) A Valencia sem tudta, mekkora hibát követ el, amikor 2011-ben igencsak áron alul lemondott a spanyol labdarúgás egyik legnagyobb gyémántjáról, Iscóról. A Málaga mindenesetre köszönte szépen, megszerezte Iscót, aki persze azonnal a csapat vezéregyénisége, és a szurkolók kedvence lett. Segítségével az andalúziai együttes vitézkedett a Bajnokok Ligájában, Isco pedig az egyik legkapósabb játékos lett Európában, miközben folyamatosan szerepelt a spanyol U21-es válogatottban. Innen már csak egy lépés volt a Real Madrid, amely a Manchester City elől szerezte meg a most már stabil felnőttválogatott középpályást. Isco székhelye azóta még mindig a Bernabéuban van, kétszer meg is nyerte a csapattal a Bajnokok Ligáját, de a sikerekből talán nem vette ki olyan mértékben a részét, mint azt előzetesen remélte. 2013: Paul Pogba (Juventus) A kezdetekben Alex Ferguson nem tudta számára biztosítani az állandó játéklehetőséget a Manchester Unitedben, 2013-ban azonban a sportújságírók úgy döntöttek: a legjobb Európában játszó fiatalnak választják meg – csupán egy évvel azután, hogy Angliából Olaszországba, a Juventushoz szerződött. A francia középpályás hamar alapember lett az Öreg Hölgyben, játéka egyszerre volt kifinomult és energikus, naná, hogy a szurkolók is imádták. Potyogtak is a könnyek, amikor 2016-ban elhagyta Torinót, és visszatért a Manchester Unitedhez, ahol egyelőre – néhány meccs után – még nem váltotta meg a világot. Mindeközben meghatározó játékosa a francia válogatottnak is, de fájó emlék számára, hogy idén hazai pályán elbukták az Eb-döntőt az esélytelenebb Portugáliával szemben.
2014: Raheem Sterling (Liverpool) Ha a 2013/14-es idénybeli Liverpoolról beszélünk, akkor a legtöbben kapásból Luis Suárezt vagy Daniel Sturridge góljait említik, pedig Sterling ugyanilyen fontos tagja volt Brendan Rodgers gépezetének. Miután Suárez a Barcelonához igazolt, Sterling még fontosabb játékos lett, valószínűleg ez kellett ahhoz, hogy nem sokkal huszadik születésnapja előtt megnyerte a Golden Boy-díjat. Ezután csatlakozott a Manchester Cityhez, ahol nehéz időket is átélt, a sajtó sokat kritizálta, de most, hogy megérkezett Pep Guardiola, némileg más szerepkörben egyelőre érezhetően jobban érzi magát. Ideje még bőven van, kérdés az, lesz-e elég önbizalma, hogy kihozza magából a rejtett tartalékokat? 2015: Anthony Martial (Manchester United) 2009-ben, mindössze 14 évesen felfigyelt rá az Olympique Lyon, és abban az évben csatlakozott az akadémiához. Négy évvel később az AS Monaco bejelentette, hogy megszerezte a tehetséges francia játékost, aki két évvel később – általános megdöbbenésre – már a Manchester Untiedben találta magát. A Vörös Ördögöknél 36 millióról 58 millió fontra nőtt az értéke, ez a szerződés volt a legnagyobb összegű tinédzserigazolás, a korábbi rekord egy évvel korábbi volt: Luke Shaw 27 millió fontos kivásárlási árát döntötte meg. Első idényét 17 góllal és FA-kupa-győzelemmel zárta Manchesterben, de a csapat hullámzó szereplése miatt neki is nehéz dolga van; eddig csak ritkán tudta megmutatni, miért is tartották annak idején akkora tehetségnek. Persze ne felejtsük, még mindig csak 20 éves…
