Bevallom, a mérkőzés lefújásakor vegyes érzelmek keringtem bennem. Szomorú és dühös voltam. Orosz Páltól azt olvastam a héten, hogy a körülményekre senkinek nem lehet panasza a Fradinál, most már csak eredményt kell elérni, erre azt látom, hogy a Ferencváros megelégedett az 1-1-es döntetlennel a holland másodosztályba kieső ellenfelével szemben.
Tudom, hogy a holland futball, a holland bajnokság mérföldekkel jár előttünk, ennek ellenére sem tudod meggyőzni senki – pedig próbálták egy páran – hogy a holland kieső olyan jó csapat, hogy veszélyes lehet a Fradira. Lehet, hogy az én hozzáállásom rossz, de szerintem a zöld-fehéreknek ezt a meccset 2-3 góllal kellett volna nyernie.
Könyörgöm, nem a Feyenoorddal játszottak, hanem az első osztályból kieső csapattal.
Ám azt láttam, hogy a második félidőben volt olyan 20-25 perc, amikor a Fradi nem is akart a holland kapu felé menni. A tv előtt ülve is egyértelmű volt, hogy a játékosok tökéletesen elégedettek az idegenbeli döntetlennel. Persze, így is nyerhetett volna a Fradi, ám Busai úgy találta el a labdát ziccerben, hogy azért a megye I-ben is lecserélik.
Persze, kifogás, magyarázat most is van. Leginkább az, hogy a Fradi „elfogyott”, és annyi sérült volt, hogy még a napokkal ezelőtt kölcsönszerződésbe menő Ugrainak is be kellett állni.
Nos, akik ezek mögé a kifogások mögé állnak, azoknak figyelmébe ajánlom a Ferencváros egy korábbi meccsét. Ki ne emlékezne rá: a Ferencváros 1995-ben bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörbe, ahol az első fordulóban a Grashoppers vendége volt a zöld-fehér csapat. Az a csapat, amely sérülések miatt teljesen „elfogyott”. Olyannyira, hogy Szűcs Mihályt visszahívták az NB II-es III. Kerületből, Simon Tibor pedig levágta a kezéről gipszet, és sportkötést tetetett fel, csak hogy játszhasson, és meglegyen a csapat. Az eredmény: 3-0-ra nyert a Fradi idegenben. Mert az Ferencváros volt. Akkor, ott egy játékos, egy vezető fejében sem fordult meg, hogy elég a 0-0. Akkor ott minden játékos feltúrta a pályát, orrvérzésig, összeesésig futott, hajtott.
Akkor, ott, Fradisták alkották a csapatot. Nem olyanok, akik azt mondják magukról, hogy Fradisták, hanem olyanok, akik tényleg Fradisták.
Megadatott az a szerencse, hogy azt a meccset a helyszínen nézhettem végig, és bevallom, életem egyik legnagyobb meccsélménye volt. A tegnapit meg jobb, ha gyorsan elfelejtem.
F.Gy.
