Horváth Ferenc vezetésével egyelőre remekel a DVTK (Fotó: dvtk.eu)
– Már fiatalon tapasztalt edzőnek számítasz. Mekkora szerepe van ebben a sikeres labdarúgó pályafutásodnak? – Nem biztos, hogy jobbakat mondok az öltözőben, mint más edző, viszont ami elhangzik, az az én számból száz százalékig hiteles, ezért a játékosok jobban el is fogadják. Nem csak a mérkőzésekre, hanem a visszavonulás utáni életre is szeretném felkészíteni a labdarúgókat. Anyagilag és lelkileg hatalmas változást hoz, amikor véget ér egy karrier. Amikor én abbahagytam, dolgoztam az utánpótlásban, de egy évig nézni sem tudtam a felnőtt futballt. Anyagi szempontból sokan hiszik azt, hogy a most megkeresett pénz örökké tart, de elég, ha megvezetik egy befektetéssel, vagy egy jön egy válás, és a pénznek lőttek. Erre fel kell készülni, és azért tudok segíteni, mert már túl vagyok mindkettőn, és még mindig nem vagyok megélhetési edző. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy nem kérek fizetést a munkámért, de nem azért vállaltam el a diósgyőri feladatot sem, mert ételre kell a pénz. – Tőled nem szokatlan módon, de rendkívül elegáns volt Felcsúton. A piros nyakkendőt például a DVTK tiszteletére szerezted be? – Megvolt már korábban, azonban most viseltem először, bejött a választás. Két dolgot szerettem volna kifejezni ezzel: számomra minden mérkőzés ünnep, aminek szépen felöltözve szeretem megadni a rangját, és azt is fontosnak tartottam a piros-fehér színek viselésével megmutatni, hogy szeretnék, és tudok is azonosulni a klubbal. – Ezek szerint marad a piros nyakkendő? – Babonás vagyok, nem csak a nyakkendő, hanem a zoknitól és az alsónadrágtól kezdve az egész öltözékem ugyanaz volt az Újpest ellen is, mint másfél hete, de így lesz az FTC ellen is. Senki ne higgye, hogy nincs több ruhám, de bízom benne, hogy minél később kell a kispad előtt megmutatnom a közönségnek. Azonban nemcsak ebben, hanem sok másban is ragaszkodom a babonáimhoz. Egy példa, ami nem csak a saját, hanem a körülöttem lévők életét is megkeseríti: már játékoskoromban sem tolattam a kocsimmal meccsnapon, de most sem engedem a csapatbusz sofőrjének. – Rögtön az első találkozó után elkezdte skandálni a neved a közönség, te pedig engedtél a hívásnak, a csapattal és a szurkolókkal ünnepeltél. – Meglepett a közönség, de megleptem magam is, mert soha nem szoktam a mérkőzések után a lelátó előtt ünnepelni – legfeljebb az utolsó fordulóban -, hiszen az érdem a játékosoké, az edző egy fogaskerék a gépezetben. Borzasztóan örültem a drukkerek hívásának, már ezért az egy percért megérte elvállalni ezt a feladatot. Diósgyőri labdarúgóként korábban volt már ilyenben részem, de nem emlékeztem, hogy ennyire jó érzés. – Korábban több helyen elmondtad, hogy többször keresett a DVTK, sorsszerű volt, hogy egyszer te leszel a Diósgyőr vezetőedzője? – Úgy látszik, hogy igen. Két alkalommal jutottunk el a tárgyalásokig, mindkétszer mást választott a klub, és megmondom őszintén, a második után azt gondoltam, soha nem ülök le a DVTK kispadjára. A harmadik megkeresnél sokat számított Benczés Miklós személye, mert a meccsek előtt nem szoktam beszélgetni az ellenfél edzőjével, de vele valahogy másként alakult, mert gyorsan kiderült, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk a futballról. Sütő Szilárddal Győrben dolgoztam együtt, személyük garanciát jelentett számomra. És ami még fontosabb, Magyarországon egyedülálló programot vázoltak fel előttem, ami rendkívül vonzónak bizonyult – Mi ragadott meg a programban? – Például a türelem. Nem azt várják el tőlem, hogy már ebben az idényben megnyerjünk mindent, nem ehhez vagyok szokva. Persze tudom, hogy a futballban viszonylagos a türelem fogalma, de így kimondva még egyszer sem hallottam. Másrészt nagyon szimpatikusak az utánpótlással kapcsolatos elképzelések, ami úgyszintén arra utal, hogy Diósgyőrben hosszú távra lehet tervezni. A labdarúgó és az eddigi edzői pályafutásom úgy alakult, mintha vándormadár lennék, pedig egész életemben állandóságra törekedtem. Bízom benne, hogy a DVTK-nál teljesül ez a vágyam. – Nem lepett meg, hogy az utánpótlást is említetted, hiszen edzőként arról is ismert vagy, bátran nyúlsz a fiatalokhoz. Felcsúton például négy saját nevelésű játékos lépett pályára (Nemes Milán, Ternován Patrik és Oláh Bálint a kezdőcsapatban, Bacsa Patrik csereként), az Újpest ellen pedig Eperjesi Gábort is becserélted. – Többségük valóban nagyon fiatal, de nem lesz mindig így. Be kell tartani a fokozatosság elvét, hogy fel tudjuk építeni ezeket a játékosokat. Valószínűleg abból fakad a hozzáállásom, hogy 19 évesen már én is játszottam az NB I.-ben, pontosan tudom, mi motivál egy ilyen korú játékost, azonban azt is tudom, mennyire hullámzó egy fiatal teljesítménye. Jó alanyok, de kell melléjük a rutin. – Másfél hét közös munka után újoncot avattál Felcsúton. Miért esett Oláh Bálintra a választásod? – Már érkezésemkor azzal fogadtak, hogy van itt egy tehetséges, jó felépítésű gyerek. Azt kértem, ne is mondják meg a nevét, ha valóban az, akkor úgyis észre fogom venni. És az első edzésen néhány labdaérintés után megkérdeztem, hogy rá gondoltatok? Legalább ennyire fontos, hogy csillog a szeme, nagyon figyel, amikor beszélek, mert játszani akar. Éreztem rajta, hogy élete célja a DVTK mezében pályára lépni az élvonalban, és akiben megvan a kellő belső motiváció, annak meg kell adni a lehetőséget, mert biztosan nem fog becsapni. Nem is csalódtam benne, az utolsó tíz percben görcsben volt mindkét lába, mégis mindig odasántikált, ahol helyezkednie kellett, vitte a szíve. Hozzáteszem, az InStat elemző rendszer szerint az összes játékos közül ő futotta a legtöbbet azon a mérkőzésen. Az Újpest ellen nem is lehetett kérdés, hogy a kezdőcsapatban van a helye, amit góllal hálált meg. – A fiatalok után beszéljünk a külföldiekről! – Olyan légiósokat kerestünk, akik a valódi profizmusból valamit Diósgyőrbe csempésznek. Nono ifjúsági Európa-bajnoki címet ünnepelhetett nem is olyan régen, de közel negyven mérkőzése van a spanyol élvonalban is. Aki látta Murtaz Dausvilit játszani, vagy még inkább edzeni, az megerősítheti, hogy igazi példakép lehet. Dejan Karant még Kecskemétről ismerem, jó vérű gyerek. Mindannyian nyerő típusúak, akik meghatározhatják a csapaton belüli hangulatot. – Pedig a sok jó idegenlégióssal megnehezíted a saját dolgod, mert például, ha az FTC ellen mind az öt pályára küldött külföldi kiválóan játszik, a következő fordulóban kettőt akkor is ki kell hagyni a kezdőcsapatból a Honvéd ellen. Hogyan lehet ezt a helyzetet kezelni? – Lassan le kell ültetni egy matematikust is a kispadra, mert főleg meccs közben nehéz a sok ajánlásnak egyszerre megfelelni, és még a sportszakmára is figyelni. A játékosok tisztában vannak ezzel a helyzettel, én pedig elmondtam nekik, hogy ebben az idényben a rangsorban 16. ugyanolyan fontos, mint a 2., mert biztosan szükség lesz rá. Ezek a szabályok, ennek kell megfelelni, mert a profi egyik legfontosabb ismérve, hogy bármilyen körülményhez tud alkalmazkodni. – Viszont a szabályokat sok esetben te magad állítod föl. – A profi futball nem fiatalemberek hobbija, hanem komoly szakma, ami szigorú szabályok mellett működik. Én mindent alárendelek a labdarúgásnak, amit elvárok a játékosoktól is. Ezért például az öltözőben tilos a telefont nyomogatni, azt szeretném – lehet, régimódi vagyok -, hogy inkább beszélgessenek egymással a csapattársak. Nem tartom magam keménykezű edzőnek, azonban azt soha nem engedem, hogy a csapat érdeke sérüljön. Például a szövegért, sportszerűtlenségért járó sárga és piros lapok miatt jár a büntetés, azonban Lázár Pál éppen azért nem fizet, mert a múlt vasárnapi mozdulatsorán látszik, nem hallotta a sípszót. Ha szándékosan, dühében csinálja ugyanezt, akkor biztosan megbüntettem volna.
A teljes interjút IDE KATTINTVA tudod elolvasni!
