Sneijder német gyűrűben a 2012-es Eb-n
Mennyit keres, és mégsem képes mindkét lábát használni…! Hányszor halljuk ezt a sirámot! Modern jelenség vajon az egylábasság, és fontos-e egyáltalán, hogy mindkét láb jó legyen?
Arra a kérdésre, hogy miért tudja ennyire kevés játékos jól használni mindkét lábát, az Arsenal menedzsere igen sokatmondó választ adott. Nem szólta le a kérdést, nem is bagatellizálta, nem is kezdett örömódába azokról a futballistákról, akik annyira jók jobb lábbal, hogy a balra már nem szorulnak rá. „Nem tudom – ez volt a francia válasza. – Nézzen be hozzám hétfőn az irodába, és megbeszéljük.” Ezzel tulajdonképpen azt is beismerte, hogy ő, a futball nagymestere elképzelni sem tudja, miért nincs igazi kétlábas az agyonfizetett sztárok között.
Wenger e párbeszéd előtt nem sokkal a saját szemével nézhette végig, miként vitézkedik Santi Cazorla a West Ham ellen 3–1-re megnyert mérkőzésen a Boleyn Groundon. A spanyol csodás meglátásaival és passzaival a vállán vitte a meccset, majd a mérkőzés vége felé ballal vágott egy hatalmas gólt húsz méterről. Senki sem gondolta volna, hogy ez a gyengébb lábával sikerült. Maga a menedzsere sem.
Egy a kevésből: Santi Cazorla
„Nem tudom, melyik az igazi lába – mondta Wenger. – Eredetileg jobblábas, de amikor látom játszani, ezt meg nem mondanám. Glenn Hoddle volt hasonló játékos. Nem emlékszem, hogy dolgom lett volna még egy ilyen kétlábassal.” Való igaz, Cazorla az első hat Premier League-játékos között van, ami a bal lábbal elküldött kapura lövéseket és az elért találatokat illeti. Pedig valójában jobblábas.
Cazorla nem az egyetlen, akinek mindkét lába halálos fegyver. Wesley Sneijder is így van ezzel (bármelyikkel vállal szabadrúgást), Xabi Alonso és Michael Carrick pedig arra bizonyíték, hogy e tulajdonság nem csak a csilivili játékmesterek sajátja. Ám ha a topjátékosok 95 százalékát megkérnénk arra, hogy a gyengébbik lábával lőjön, látványos céltévesztéseknek, nagy orra bukásoknak lehetnénk szemtanúi. Sokan vannak a zavaróan egylábú játékosok, akik úgy rohangálják körbe a labdát, mint a kölyökkutyák.
Hogy lehetséges ez, ha a futballista legfontosabb eszköze és legértékesebb vagyontárgya a lába. Nem éppoly abszurd az egylábas futballista, mint az egykezes zongorista? Vagy fordítva: túl nagy igény lenne velük szemben, hogy mindkét lábukkal egyaránt jól kellene bánniuk?
Az FFT úgy tapasztalta, a téma megosztja a közvéleményt.
A kétlábas játékosok 14-15 százalékkal magasabb fizetést kapnak
Ha a múltba révedünk, azt mondhatjuk, az egylábas futballista kimondottan modern jelenségnek számít, tünete a mai túlfizetett, műeső, zselézett hajú primadonnáknak. A játék történelmét vizsgálva megállapítható, rengeteg történet kering azzal kapcsolatban, hogyan kényszerítették két lábuk edzésére a futballistákat.
„Jobblábas voltam, de apám nem engedte, hogy focizzak, amíg meg nem tanulok a ballal is helyesen bánni.” Nem más nyilatkozta ezt, mint Alfredo Di Stéfano. És amíg ő ezen dolgozott Buenos Airesben, az angol válogatott későbbi csillaga, Tom Finney ugyanezt tette tízezer kilométerrel odébb. A prestoni születésű szélső eredendően ballábas volt, és úgy gyakorolt, hogy a rendes lábára papucsot húzott, a jobbra stoplist, és a felé gurított medicinlabdákat, a sérüléseket elkerülendő, minden esetben a cipős lábával rúgta el. Az eredmény alkalmassá tette arra, hogy lényegében bármelyik poszton szerepelhessen. Ezek a szép történetek. A legtöbb háború utáni játékos egylábas volt, és nem azért, mert a másikat a csatamezőn felejtették. Puskás Ferenc, aki pokollá tette nem egy védő életét, így bukkan fel az egyik általa „megnyomorított” angol játékos, Jackie Sewell visszaemlékezéseiben: „Egylábas játékos volt, de azzal a bal lábbal bármit megcsinált”. Természetesen nála nem számított, hogy minden tekintetben erre a bal lábra kellett támaszkodnia, ahogy Maradonánál sem, aki 1986-ban hülyét csinált Bobby Robson teljes válogatottjából, hogy belője minden idők legnagyobb gólját. Az argentin jobb lába hozzá sem ért a labdához az akció során.
Az egylábas játékosok ugyanolyan régóta léteznek, mint a játékvezetők vagy a kapufák. Kritizálni inkább manapság szokás őket. Ennek oka, mint oly sok másnak, valószínűleg inkább anyagi természetű. A mai játékosokat sokkal inkább megbecsülik tehetségükért, így minden bizonnyal mi is többet várunk tőlük. Nyílván mindnyájuknak meg kellene dönteniük Deák Bamba hihetetlen, 66 gólos menetelését egy idényben, nem igaz?
Szóval, egy olyan világban, ahol mindennek ára van, de semminek sincs értéke, mi lehet az ára egy valódi kétlábas játékosnak? Egy 2009-es tanulmány kimutatta, hogy a legjobb öt európai bajnokságban 14-15 százalékkel többet keres egy ilyen futballista. Egy erre szakosodott intézet azt is megállapította – és ezt papír hiányában nem fogjuk itt módszertanilag is levezetni –, hogy a ballábas játékosok jobban keresnek, mint jobbos társaik, de mindegyiküknél jobban fizetik a kétlábasokat. Úgy tűnik, megéri a gyengébbik lábbal is gyakorolni. És ezzel még nem értünk az előnyök végére.
„Nem kell azzal foglalkoznom, melyik a gyengébb lábam”
A 2010-es dél-afrikai világbajnokságon egy, csak egy legény akadt, aki maximálisan kezelni tudta a labdarúgók rémálmát, a Jabulanit. Egyenletesen magas szintű játékáért Diego Forlánt választották a torna legjobbjának, ő az elődöntőig menetelve többször megrezgette a legnagyobbak hálóját is. Hollandia ellen 25 méterről talált be ballal. Majd következett bámulatos ollója Németország ellen. Míg mások szitkozódva küzdöttek a kiszámíthatatlan labdával, Forlán magas szinten teljesített mindkét lábával.
„Kétlábasként tekintek magamra – mondta az uruguayi csatár az FFT-nek. – Őszintén mondom, egyik lábammal sem érzem magam jobbnak, mint a másikkal. Ez természetes ösztön. Ha egy adott labda épp a jobb lábamra jön jól, akkor jobbal lövöm el. Nem kell döntenem, egyik lábam sem jobb a másiknál.”
Forlán a szögleteket is elvállalja, bármelyik oldalról kelljen is ellőni őket. „Egy csatárnak nagyon jól jöhet, ha nem kell azzal foglalkoznia, melyik a gyengébbik lába – folytatja. – Nem kell magyarázkodnia, miért hagyta ki, vagy időt vesztegetnie arra, hogy a jobbik lábára játssza át a labdát. Sokan gondolják azt, hogy ez fura, de számomra teljesen természetes.”
Hogyan alakult ez így Forlánnál? A génjei vagy a neveltetése hozták így? Santi Cazorlával kapcsolatban azt írtuk, „természetesen” kétlábas. De a szó nem biztos, hogy a legjobb ebben az esetben. A kétlábasság rengeteg edzéssel érhető el. Paolo Maldini a világ egyik legjobb balhátvédje lett jobblábasként, de ehhez órákon át kellett gyakorolnia rendszeresen egy fal segítségével.
Forlán így folytatja: „Gyerekoromban erősebb voltam jobbal. De apám, aki szintén profi volt, azt javasolta, gyakoroljak mindkettővel. Így is tettem, órákon át rugdostam a teniszlabdámat a falhoz. Durr, durr, durr. A dolog működött. Megtanultam mindkét lábamat használni, és ezt a tudásomat a mérkőzéseken is kamatoztattam. Már az előtt megszokja az ember, hogy egyáltalán elkezdene gondolkodni rajta.”
Alfred Galustian, a Coerver-edzőközpont vezetője az intézmény a technikai fejlődéshez nyújt segítséget, és számos Premier League-klubbal együttműködik. „Nyolc- és tizenkét éves kor között bármit csinál is egy gyerek a jobb lábával, azt a ballal is képes megcsinálni. Mindkét láb egyenlő. Újra meg újra ismételni kell a mozdulatsorokat, akár ezerszer és ezerszer is, amíg a két láb használata teljesen automatikussá nem válik. Ha sikerül rávenni a gyerekeket arra, hogy ezt az edzésen kívül is gyakorolják, annak az a haszna is megvan, hogy sokkal több időt töltenek el a labdával.”
Egy átlagos tízéves számára azok a kifejezések, hogy „ezerszer és ezerszer”, illetve hogy „edzésen kívül” meglehetősen irritálóak lehetnek. Ebben a korban inkább játszani szeret az ember, megmutatni a világnak, hogy mit tud. Amire a nagyravágyó fiatalok felismerik, mennyit is jelent a befektetett munka jelentősége, sokszor már késő. Számos olyan játékost szólaltatott már meg magazinunk, akik őszintén elmondták, milyen sokat is kellett dolgozniuk a gyengébbik lábukon. Csak néhány közülük: Leighton Baines, Theo Walcott, Ashley Young, Adam Johnson és Kyle Noughton. A lista még hosszasan folytatható. Való igaz, hogy Naughton balhátvédként tette le a névjegyét a Tottenhamnél, és Kevin Nolan, aki saját bal lábát méltatta 2002-ben, a mostani idényben pazar gólt vágott vele a Fulham ellen, mégsem nevezhetjük egyiküket sem igazi kétlábasnak. Fiatalként mást helyeztek előtérbe az edzések során. A lista még hosszasan folytatható.
„Miért edzenének a gyengébbik lábukra, amikor tökélyre fejleszthetnek valami mást is, amivel meccset lehet nyerni?”
Ám tényleg probléma lenne mindez? Jimmy Gilligan, a Cardiff, a Swansea és a Portsmouth egykori játékosa, jelenleg a Nike Futballakadémia vezetőedzője, és a 12 évesnél idősebb korosztállyal foglalkozik. Ez az az életkor, amikor a fiúk és a lányok teste szemmel láthatóan is változásnak indul, megnyúlik, és ez igaz a lábfejükre is. „A kétlábasság jó tulajdonság, de a modern játékosok már olyan jól bánnak a labdával, hogy szerintem nem alapvető követelmény – mondja az FFT-nek. – Nem törvényszerű, hogy minden gyakorlatot egy lábra tervezzek. Beleférhet az edzés végén egy tízperces gyakorlatsor a gyengébbik lábra, és próbáljuk is arra sarkallni a fiatalokat, hogy használják mindkét lábukat, de nem tervezem direktben bele a gyakorlatokba a kétlábasságot, ezek ugyanis alapból megmozgatják mindkét végtagot.
Mindnyájan úgy születünk, hogy az egyik oldalunk erősebb – folytatja Gilligan, aki többek között Ashley Youngot és Michael Dawsont is edzette, és Tom Huddlestone-t hozza fel példaként a mindkét lábbal ügyesen passzoló játékosra. – Vannak kivételek, ők mindkét lábukkal nagyon jók. Például Tom Rogic, aki szintén a Nike Akadémián tanult, és végül a Celtichez került.
A kétlábasság tanítható. De vajon fognak-e a játékosok órákat eltölteni azzal az edzőpályán, hogy a gyengébbik lábuk játékát csiszolgassák? Valószínű, hogy nem. Miért tennék, amikor tökélyre fejleszthetnek valami mást is, amivel meccset lehet nyerni? Például a passz- vagy a lövőtechnikájukat.”
Eric Harrison, a Manchester United egykori játékosa nem ért egyet vele. „Őszintén zavar, milyen sok az egylábas játékos a Premier League-ben. Erre nincs magyarázat. Az egész csak a kemény gyakorláson múlna. A kölykök edzhetnének mondjuk reggel, utána fognám az olyan kaliberű tehetségeket, mint Scholes vagy Giggs, elvinném őket az edzőterembe, hogy játsszanak kicsit a fallal. Aztán jöhetne a labdaátvétel és -vezetés, de mindezt szintén két lábbal. Ettől minden kétséget kizáróan sokat fejlődnének.”
Az esetek többségében a másik láb tökéletesítése inkább a rendszeres edzések után még pluszban megjelenő munka, és nem alapkövetelmény. Aztán az is fontos kérdés, hogy a jó vacsorákon és az egyéb társadalmi életen kívül mit áldozzon még fel érte egy játékos. Az idő, amit arra szán valaki, hogy a gyengébbik lábát fejlessze, arra is jó lenne, hogy a jobbikkal élesítse a technikát, fejlessze a lövőerőt.
David Beckham hosszú órákon át dolgozott szabadrúgásain a parkban. A végeredményt ismerjük, kiválóvá vált ezen a területen. Az, hogy valaki nagyon jó kétlábas legyen, elméletben dupla annyi munkát igényel. Vajon van ehhez elég idejük?
Hogy ez mennyi is a valóságban, arról megoszlanak a vélemények. Chris Waddle azt magyarázta az FFT-nek 2008-ban, hogy napi 20 perc elegendő lehet egy profinak, hogy megfelelő szintre hozza a gyengébbik lábát. Nem is értette, miért nem teszi ezt rengeteg játékos.
Maldini jobblábasként lett minden idők talán legjobb bal lábasa
Az egylábas focistatúl sokat segítaz ellenfélnek
Egy igazi kétlábas futballista nagyon sokat hozhat a konyhára, és tudják ezt a játékos-megfigyelők is. „Nálunk ez nagyon fontos szempont. – mondja Steve Head, a Reading játékosmegfigyelőinek főnöke. – Nekem személyesen is, különösen manapság, amikor annyi elemzést használhatnak a csapatok. Ha már egy klub sokat költ a játékosaira, kulcsfontosságú, hogy mit kap a pénzéért.”
Head és Forlán egyaránt arról beszélnek, milyen értéket képvisel a kiszámíthatatlanság. Alfred Galustian így fogalmaz: „Ha egylábas játékossal van dolgod, szinte pontosan tudod, mit fog lépni. Az edző úgy helyezi el a bal- és jobblábas focistáit, hogy biztosan megkaparinthassák a labdát. Ez már kilométerekről látszik, és ha ilyen csapat ellen védekezel, tudni fogod, mit kell tenned.”
Nem szívesen nevezünk néven bárkit is, de Arjen Robben például ilyen játékos. A holland amúgy is kiváló tehetséggel megáldott futballista, emellett egyértelműen ballábas. Olyannyira, hogy ha véletlenül a jobb lábára szorul, a csapattársai jobban teszik, ha fordulnak, és rohannak védekezni. Gyakran játszatják a jobb oldalon, és szinte mindenhez a bal lábát használja. Ez be is jöhet, nézzük csak a Fiorentina ellen lőtt győztes gólját a 2009–10-es BL legjobb 16-ja közt, de a védők már alaposan kiismerték.
A 2012-es BL-döntőben annak a komikus jelenetnek lehettünk szemtanúi, hogy két Chelsea-védő teljesen átengedte a jobb szélt a Bayern játékosának. „Ez a tiéd lehet – sugallta a tekintetük. – Nézzük, vicces lesz!” Nem mindennapi pillanat volt: egy briliáns játékost ésszel és intelligenciával vertek meg, mintha csak egy nehézsúlyú bokszolóval bánna el egy vékony, nyurga alak úgy, hogy többet használja az eszét. Keresd meg a hibát, elemezd, majd közömbösítsd! Egyszerűségében is hatásos.
Robben jó játékos, de ebben a tekintetben inkább az ellenfelet erősíti. A jobb oldalon szereplő ballábas játékosként be kell törnie, hogy lőni tudjon, de keresztlabdákat nem fog tudni beadni, ahogy az az FFT StatsZone alkalmazásán is látható: az elmúlt idényben három – egykori klubjai, a Real Madrid és a Chelsea elleni – BL-mérkőzésén 330 percet játszott, és ezalatt 12 beadása volt. Egyik sem jutott el a csapattársaihoz.
Lehet, hogy abszurd, hogy egy ennyire tehetséges játékos ilyen mértékben támaszkodik az egyik lábára, de a kulcsszó itt inkább az önbizalom. Az egylábas játékosok is tudják használni a másikat, viszont tudják, hogy az igazival jobbak. És ez így is van rendjén. Ha – szól az érvelés – Messi annyira jó a bal lábával, amennyire azt ismerjük, akkor kit érdekel, hogy milyen a jobbal?
Természetes, hogy kis csalódással, de a legtöbb játékos tényleg egylábas. Úgy gondolják, nem éri meg rászánni az időt a másikra. Egy olyan spotág esetében, ahol az egyik láb és a fej is elég egy emlékezetes mesterhármashoz, a kétlábasság már fényűző luxus. Aki nem hiszi, kérdezze meg Arsène Wengert!
A másik láb is van olyan, mint az igazi
Nem könnyű rávenni a gyerekeket arra, hogy fejlesszék a játékukat, ha nem lelik örömüket benne. Ha órákon át gyakoroltatunk velük valamit, például azt, hogy csak az egyik lábukra dolgozzanak, könnyen unalmas rutinná válhat, olyasmivé, mint egy házi feladat, és hibás kép alakulhat ki bennük a futballról. De egy férfi elhitette a gyerekekkel, hogy izgalmas kihívás a kétlábasság. Mindezt egy sárga zoknival.
Ian McArthur általános iskolai tanár 2004-ben indította el Invernessben az Other Foot Soccer Schoolt (A Másik Láb Focisuli – a szerk.). Ugyanettől az évtől kezdve tart edzéseket lakóhelye U12-es csapatának. A játékosok egyedül dolgoznak a „másik” lábukon – a „gyengébb” szerinte túl pejoratív –, egy órán át szórakoztató gyakorlatokat végeznek, esetleg kiscsapatos meccseket játszanak.
A „másik” lábukon sárga zoknit viselnek, az „igazin” más színűt. Ha valamelyik játékos új szintet ér el, zoknit cserél: jön a piros, a kék, a zöld, majd a fekete (elvégre a gyerekek szeretik a karatét, nem igaz?). Ez már van olyan izgalmas, hogy a tanulásra ösztönözze őket.
„Ha valaki fejlődni akar, annak muszáj egy plusz órát beletennie – mondja MacArthur. – Már húsz éve edzősködtem, amikor a két fiam betöltötte a hét, illetve a tizenegy évet. Szerettem volna, hogy fejlődjenek, ezért elkezdtem a másik lábukat fejleszteni. Pár héten belül látszott az eredmény, pedig csak különböző játékokat találtam ki nekik.”
Csak arra koncentrálok a munkámban, hogy a másik láb „felzárkózzon” edzettebb társához. A magasabb osztályokban ez nagyon sokat érhet. Az ötlet maga is úgy fejlődött, növekedett, ahogy saját gyerekei. Ma már kilenc iskolája működik Nagy-Britanniában franchise rendszerben, ezekben több száz gyerek gyakorol nap mint nap, és külföldről is érdeklődnek a módszer iránt. Ne lepődjön hát meg senki, ha egy csapat gyerek rohanja majd egyszer csak körbe, mindenféle színű zokniban.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. májusi számában.)
