Melegítőben (fotó: FFT)
A FourFourTwo magazin 2013. novemberi számában angol kollégáink nagy lélegzetvételű riportot közöltek a Real Madridtól a Chelsea-hez visszakerülő José Mourinhóról.
Cikkünk címében azért idézünk a Kispál és a Borz egyik dalából, mert a portugál mester is talán ott követte el a hibát, hogy talán elkényelmesedett Londonban, úgy gondolta, ő onnan elmozdíthatatlan. Nem véletlen, hogy a mindig öltönyben, ingben, elegánsan megjelenő menedzser az FFT címlapján klubmelegítőben pózol: ezzel is ki akarván fejezni, hogy a milánói, madridi kalandok után "hazatért", ahhoz a klubhoz, amelyben igazán otthon érzi magát.
A cikk akkor készült, amikor második londoni ciklusa három hónapja tartott. Rendkívül tanulságos most, kirúgása után újraolvasni, erre most lehetőséget kínálunk olvasóinknak is.
Íme, az akkori cikkünk teljes terjedelmében:
"SEMMINEK SEM VAGYOK A MESTERE!"
Ez volna az új, lehiggadt José, vagy csak hatalmas blöff áldozatai vagyunk? A nagyon exkluzív interjúban egy ijesztően komoly Mourinho szólal meg. Kössük fel a fehérneműt!
Kopognak az ajtón, José Mourinho a mondat közepén elhallgat. „Ki az?” – kérdezi, bár inkább csak suttogja. A Chelsea egyik ifijátékosa nyit be idegesen. „José, beszélhetnénk?” – kérdezi.
A portugál néhány másodpercen át méricskéli. Karosszékben ül a Chelshea Cobham edzőpályáján lévő irodájának kellős közepén. Még három hónapja sincs, hogy a szobát megörökölte elődjétől, Rafael Beníteztől, de már félreérthetetlenül az övé.
A falon a trófeáit ábrázoló képek sorakoznak, itt egy a Portóval nyert BL-serlegről, ott egy másik az Inter Milannal nyert dicsőséges három trófeáról, amott egy büszkeségeiről és örömeiről: gyermekeiről. A dohányzóasztalon életrajzi könyvek hevernek, van itt olasz, portugál és japán nyelvű. Az asztal üvege alatt La Gazzetta dello Sport-címlapok bújnak meg, mindegyik az olasz sikerek másnapjain jelent meg.
Ideáig úgy tűnt, távolságtartó, uralkodik önmagán, kicsit olyan benyomást keltve, mintha semmi kedve sem lenne arról beszélgetni, miért tért vissza a Chelsea-hez, szereti-e Londont, és mik a céljai. Ám most atyai mosoly szalad át az arcán, a fejével jelzi, hogy ez nem a legjobb időpont, és azt mondja: „Később”.
Az ifjú félénken bólint, és kihátrál. Látszik rajta, megkönnyebbült, hogy a menedzser nem lett ideges. Finoman becsukja maga mögött az ajtót. A mosoly lehervad Mourinho arcáról, újból összefonja karját, és igyekszik visszatérni a beszélgetés eredeti fonalához.
Az egész nem tartott tovább öt másodpercnél, mégis rengeteg mindent elárult. Kiderült, mennyire tartják a mestert, mekkora tisztelettel adóznak neki, milyen az aurája.
Az irodája megfélemlíti az ellenfelet, egyben jelzi, a látogató kifinomult cégnél jár. Templomhoz hasonlatos a mourinhoizmus vallásának szentélye. Olyan iroda ez, amely bármelyik jelentkezőt könnyedén meggyőzi, hogy az álmai valóra válhatnak a klubnál. Egy ügynök kétszer is meggondolná, kérjen-e fizetésemelést játékosának, vagy fenyegetőzzön-e távozással.
Közben azonban egy másik oldala is feltárul az edzőnek: emberi, gondoskodó, odafigyelő. Még azon játékosok számára is elérhető, akik csak most teszik meg első lépéseiket a futballban. Nem valami főnök, vagy Mr. Mourinho, egyszerűen csak José. Ő az, akit Michael Essien és Didier Drogba „Apának” szólított, és nem azért, hogy bosszantsák. És akit a világ legjobb labdarúgóinak sora biztosít bizalmáról, köztük olyanok, mint Wesley Sneijder, Xabi Alonso és John Terry.
Kínálja magát, hogy ezt az elköteleződést tekintsük Mourinho sikerei kulcsának. Tökélyre fejlesztette, hogyan féljenek tőle, tökélyre fejlesztette maga körül a szeretetet is, és e kettőt úgy gyúrta össze, hogy abból meglegyen két Bajnokok Ligája-győzelem, egy portugál, egy angol, egy olasz és egy spanyol bajnoki cím, és ezzel nemcsak nemzedékének, de minden időknek is az egyik legkiemelkedőbb edzőjévé váljon. Karja összefonva meghallgatja értékelésünk, majd halkan válaszol: „Nem vagyok semminek sem a mestere”.
Mourinho az emberek mestere A futballvilág úgy tartja, hogy a menedzsereket három kategóriába lehet sorolni. Az egyik az, amelyikbe Sir Alex Ferguson is tartozik, ez a fajta a férfias, jól motiváló, aki folyamatosan inspirálja környezetét. „Nincs is jobb, mint azt hallani, hogy »Szép volt!« – mondta a skót ez év elején a Harvard Business Schoolon tartott előadásában. – Ezek a sportvilág legszebb szavai.”
A másik csoportba az olyan karakterek tartoznak, mint Pep Guardiola, akik inkább edzőpálya-menedzserek, a legjobban azt szeretik az életben, ha a pályán lehetnek, mindegy, hogy esik, fúj, vagy süt a nap, és abban lelik örömüket, hogy csapatuk fejlődik, és ebben segédkezhetnek. Aztán ott vannak a taktikusok – itt a legékesebb példa Benítez –, akik úgy tekintenek a futballra, mint a sakkra, ahol a képességek hiánya pótolható gondolkodással.
Mourinho nem kedveli az ilyesfajta kategorizálást. „Topmenedzserként mindenből egy kicsi kell, hogy legyen benned – mondja. – Ha jól motiválsz, de nem érted a játékot, nem érhetsz a csúcsra. Ha kiváló stratéga vagy, de nincs benned empátia, nem viszed semmire. Ha nem tudod, hogy kell a játékost megszólítani, pedig kidolgozott módszertanod van, szintén kudarc lesz a vége.
Körbevehetnek kiváló segítők a legjobb tudással, nagy tapasztalattal, de ha nem tudod egyesével megszólítani őket, és hatni rájuk, bajban vagy. Egy topmenedzserben mindennek meg kell lennie. Ugyanez a helyzet a játékosokkal. Ha valamelyikük nem jó a levegőben, vagy csak az egyik lábával boldogul, nem válhat a legjobbá. Egy topjátékosnak bizonyos szempontok szerint ki kell emelkednie a többiek közül, akárcsak egy menedzsernek. Mindkettejükben kell, hogy legyen valami extra tehetség, de azt most nem fogom kifejteni, hogy bennem ez mi.”
Akik viszont dolgoztak már Mourinhóval, mind azt emelik ki, ahogyan a játékosokkal törődik, szerintük ettől több másoknál.
„Mindenki azt mondja, úgy szeretett engem, mintha a gyermeke volnék – emlékszik vissza Drogba. – Pedig ha nem teljesítettem volna, nem léphettem volna pályára. Hiába kedvel a magánéletben, ha nincs teljesítmény, nincs játék. A legjobbá kell válnod. Ez az egyezség. Viszont számos módja van annak, ahogy fenntartja a bizalmat. Rúghattál akár két gólt is egy mérkőzésen, ő mégis a középhátvédhez ment oda gratulálni, mondván, ő volt a mérkőzés legjobbja. Ha két gólt szereztél, úgyis tudtad, hogy jó voltál. De hogy az a két gól megszülessen, valakinek ügyködnie kellett mögötted, és ő ezt sohasem felejtette el.”
Petr Cech szintén Mourinho feltétlen híve, és szerinte az a mester legfontosabb tulajdonsága, hogy megértette, az emberek nem egyformák, és minden egyes játékost más úton kell megközelíteni. „Tudja, hogyan kell mindenkivel személyre szabottan beszélni. Ez azt jelenti, hogy mindannyian részét képezzük a csapatnak, mindegy, hogy valaki tíz, valaki meg negyven meccsen lép pályára.”
Zlatan Ibrahimovic, a puskalábú svéd csatár is beszállt a visszaemlékezésbe. Önéletírásában említi, hogy amikor Mourinho 2008-ban az Inter vezetőedzője lett, a nyári Európa-bajnokság idején küldött neki egy sms-t. Még nem találkoztak, de a portugál edző már érdeklődött. Egy olyan hatalmas egójú játékosnál, mint Ibrahimovic, pusztán a gesztus is rengeteget számít.
„Mindenhol így kezdem – mondja Mourinho. – Aláírok májusban, de júliusig nem találkozunk. Ez az jelenti, hogy két hónapig úgy vagyok a menedzserük, hogy nem ismerem őket. Valahol el kell kezdenem
. Elindul a kommunikáció, ahogy az Zlatannal is történt 2008-ban. Az első üzenetváltás még a személyes találkozó előtt megtörténik. Ez így természetes.” Ibrahimovic Mourinho módszereire is rávilágít. Kiderül például, hogy az Inter nagy öregjei jól reagáltak drámai buzdításaira, arra, ahogy felverte a játékosok vérnyomását, szenvedélyes szónoklataira.
„Már a meccsek előtt összerakott minket – írta Ibrahimovic. – Olyan volt, mint a színház, mint egy pszichojáték. Videókat mutatott a rossz meccseinkről, és nem rejtette véka alá, hogy borzalmasak, reménytelenek voltunk, és hogy azok ott a felvételeken nem is mi vagyunk. Csak a gonosz ikertestvéreink. Hozzátette: »Úgy menjetek ki a pályára, ahogy az éhes oroszlánok vagy a harcosok tennék. Az első ütközet ilyen lesz – és mutatta az öklével, amit a nyitott tenyerébe csapkodott. – A második pedig…« – és felrúgta a táblát, ami átrepült a termen. Fel is ment bennünk az adrenalin, és úgy léptünk pályára, mint a veszett állatok. Az ilyesmi gyakran előfordult, és egyre inkább azt éreztem, ez a fickó mindent megad a csapatának, úgyhogy szeretnék én is megadni neki mindent.”
A futball kevés olyan összetett figurával büszkélkedhet, mint Ibrahimovic, Mourinho mégis könnyedén lekezelte őt. De nem ő az egyetlen, akivel így tett: a Portónál, a Chelsea-nél, az Internél és a Real Madridnál számos olyan játékost állított maga mellé, akikkel egyébként nem könnyű együttműködni. José 2007-es távozása után felmerült, hogy Drogba távozik a Stamford Bridge-ről, az Inter labdarúgói keményen megszenvedtek, hogy újra formába jöjjenek, amikor otthagyta a San Sirót.
Szembetűnő, hogy van valami különleges képessége arra, hogy rávegye játékosait, akár a falon is menjenek keresztül érte. Drogba szerint ez a védjegye: a kapcsolat, amit a csapattal kialakít.
„Persze, mindig van néhány futballista, akivel ez különböző okokból nem megy – folytatja Mourinho. – De a nagy többséggel, igen, majdnem mindenkivel életre szóló a kapcsolatom. Pont annyira lojálisak hozzám, mint én hozzájuk.
Karácsonyi ajándék ötletünk: Az Aranycsapat Kincseskönyve – A kézbefogható történelem
Hogy alakul ki ez a viszony? Úgy, hogy őszinte vagyok. Néha azzal vagyok őszinte, hogy nem mondom nekik azt, amit hallani szeretnének. Még olyan játékosokkal is voltak jó tapasztalataim, akik egyébként nem lettek sikeresek velem. Az ilyenekkel a legszebb a viszonyom, mert mindig őszinték vagyunk egymással. Nyugodtan mondhatom, az eddigi focistáim legnagyobb részével jó volt, és ma is jó a viszonyom.”
Ez problémát okozhat azoknak, akik váltják őt. Aki látta, hogyan nevetett együtt Mourinho Maiconnal, egykori interes játékosával, miközben az már a Manchester Cityt erősítette, könnyen megértheti, hogy is működik ez a családias bajtársiasság két olyan ember közt, akiknek útjai már hosszú évekkel ezelőtt elváltak. Ha Mourinho megszerezte valakinek a bizalmát, az már örökre az övé. Ez problémát is okozhat, persze nem neki, hanem az őt követőknek. A Chelsea-nél sokan tapasztalhatták ezt. 2007 szeptemberében hagyta ott a klubot, kapcsolata a játékosokkal maradt ugyanolyan acélos, viszont a vezetéssel – és Roman Abramoviccsal – feszültté vált annak ellenére, hogy első két évében bajnok lett a csapat, a harmadikban elhódította az FA-kupát. Mostani visszatérése előtt hét menedzser koptatta a padot, és legtöbbjük arra panaszkodott, hogy Mourinho személyes viszonyban maradt egy csomó játékossal.
José szerint ez bizonyítja, milyen közel kerül általában a csapat tagjaihoz. Akik utána jönnek, kevésbé lelkesednek ezért a mentalitásért. Nem lehet a nyomdokába lépni, mert a közönség és a játékosok imádják. Ő az első tanárod és az első szerelmed egyben. Titkának része az árnyék is, amit vet.
Mourinho sorsának mestere Amikor június 10-én besétált a Stamford Bridge-re, pontos terv lapult a fejében. 2004-ben, amikor először nevezték ki az angol klub élére, úgy tűnhetett, mintha a Kiválasztott mítosza spontán alakult volna ki. Mivel kiválóan bánik a médiával, most is sejthette, hogy az első – és második és harmadik és negyedik – kérdés arra irányul majd, vajon Kiválasztott-e még.
Jó oka volt ezt feltételezni. Az elmúlt évtized folyamán először kopott meg ugyanis a fénye. Mielőtt a Real Madridhoz csatlakozott, élete hosszú sikerszéria volt. 2003-ban UEFA-kupát nyert a Portóval, a rákövetkező évben párját ritkító módon jött a BL-győzelem. Ez épp elég volt ahhoz, hogy Abramovics is felfigyeljen rá. És érkezett a két Premier League-arany, a Ligakupa-győzelem és az FA-kupa-serleg. De a háttérben egyre nőtt a feszültség, és a 2007–08-as idény gyenge rajtja után távozott Angliából.
Ezt követően látszott rajta, nagyon elszánt, hogy megmutassa a Chelsea-nek, mit veszített. Első idényében Serie A-bajnokot faragott az Interből, aztán következett a bajnoki, kupagyőztes, BL-győztes tripla. Hőssé vált, és az egyébként igen érdes Massimo Moratti klubelnök azt nyilatkozta, bármikor tárt karokkal várják vissza.
Madridi éveit már nem ilyen egyszerű értékelni. Tulajdonképpen különös, hogy egy második, első, majd ismét második helyezés – nem is beszélve arról, hogy mindhárom idényben BL-elődöntőbe jutott a csapat – rosszallást vált ki, pláne akkor, amikor a Barcelona minden idők egyik legjobb csapatával állt elő, de az élet már csak ilyen a Bernabéuban. Florentino Pérez így fogalmazott, amikor sajtótájékoztatón jelentette be Mourinho távozását: „Lehet, hogy a második hely elég annak, aki már majdnem halhatatlan, de nem elég egy ilyen klubnak. A mi hagyományunk a győzelem. Nem értékeljük sikerként ezt az évet, mert többet vártunk.”
Mourinho dicsőséggel távozott a Portótól, a Chelsea-től és az Intertől, a szurkolók is az egekig magasztalták. Amikor Madridtól intett búcsút, életében először kérdések sorával szembesült, például, hogy veszített-e lendületéből, illetve tényleg ő lenne-e a Kiválasztott.
Mindez nemcsak arról szólt, hogy háromból kétszer a Barcelona nyerte a bajnokságot, hanem arról is, hogy milyen légkört hagyott maga mögött. A feszültég egyre érzékelhetőbbé vált közte és Iker Casillas, illetve Sergio Ramos között. Az idény végére meglépte azt, amire mindenki felkapta a fejét: mellőzte Casillast, a spanyol válogatott világbajnok kapitányát és a Madrid ikonját.
A szurkolótábor kettészakadt: az ultrák jelentős része Mourinhóval tartott, mások azonban óvatosabbnak bizonyultak. Spanyolországban azzal a váddal is illették, hogy a Madrid és a Barcelona közti rivalizálást, magasabb, gyűlölettel telibb szintre emelte, ráadásul a legrosszabbkor. Sokak szerint mindez belefért akkor, amikor a Real Madrid nyerőszériában volt, most viszont ez már így túl sok volt.
Ezek alapján ítélik meg sokan madridi éveit, és ez az, amit nem tud elfogadni. Szívesebben beszélne második idényéről, amiről szívesen feledkeznek meg a harmadik perpatvarai közepette, pedig ekkor csapata kirobbanó formában játszott, első csapatként érte el a 100 pontot a bajnokságban, és 121 gólt szerzett mellé. A Rekordok Ligájaként emlegetik azt a sorozatot. Akkoriban senki sem panaszkodott arra, hogy nem jó a viszonya Sergio Ramosszal, vagy hogy túlzottan gyűlöli a Barcelonát.
„A Real Madrid a világ legnagyobb klubja, azt hiszem – mondja, de az utolsó két szóra helyezi a hangsúlyt. – Ennek a klubnak a legjelentősebb a történelme. Itt fordult meg a legtöbb világhírű menedzser és játékos. És ki volt az edzője a történelem legjobb Real Madridjának? Én. Száz pont, százhuszonegy gól, és bajnoki cím minden idők legjobb Barcelonája előtt.
Az utolsó idényben nem nyertünk, de előtte igen. Minden tőlem telhetőt megtettem az utolsóban is, hogy másként alakuljon, ezért semmit sem bánok. Az emberek úgy nézik a történetem, ahogy akarják, én viszont másként szemlélem. Én a rekordok ligájának menedzsere vagyok. Ez az én helyem a Real történetében.”
Persze, hogy most ezt mondja, de az, hogy júniusban elszegődött a Chelsea-hez, más megvilágításba helyezi mindezt. Olyan, mintha menekült volna, és saját maga próbált volna igazságot szolgáltatni. Pedig ez nem az ő stílusa. Úgyhogy, amikor megkapta a kérdést, amiről tudta, hogy meg fogja kapni, más útra lépett, új narratívát nyitott.
„José, ön a Kiválasztott?” Mourinho már várta a felvetést. „Én inkább boldog vagyok” – válaszolta.
Amikor a beszélgetésünk zajlik, állítja, hogy ez még mindig így van. „Persze” – bólint, amikor azt kérdezzük, jókedve töretlen-e. Mi mégsem látjuk ezt rajta. A társaságában töltött egy óra alatt mindössze egy kérdés hozza kicsit lázba, az is arra vonatkozik, hogy James Bondot vagy Sherlock Holmest kedveli-e jobban. Nem tesz köztük különbséget, a sármos kém és a mindent megoldó detektív egyre megy nála. Ez meg sem lep már minket.
A maradék időben testbeszéde semmi olyat nem sugall, amire azt mondanánk, meleg és barátságos. Még arra a kérdésre sem megy bele a romantikázásba, ami arra vonatkozik, hogy szerelmes-e a Chelsea-be, ha már egyszer hat év után visszatért Londonba.
„Mindig is tudtam, hogy vissza fogok térni Angliába – mondja. – Hogy a Chelsea-be? Ez nem volt biztos. Mindig ezt reméltem persze. Ha minden szépen összeáll – az ország, ahol szívesen élnél, a hely, ahol szívesen dolgoznál, a klub, ami iránt sokat érzel –, az nagyon jó, de profiként arra is fel kell készülni, hogy bármi lehet. Lehetőségem adódott abba a bajnokságba szerződni, amelyikbe nagyon akartam, és ahhoz a klubhoz, amelyiket nagyon szeretek, így minden a legjobban alakult.”
Azért ez nem úgy hangzik, mintha rettenetesen epekedett volna a Chelsea után, vagy viszont, mintha a futballvilág két nagy szeretőjéről beszélnénk, akik csak egymás ölelésében lelnek nyugalomra.
„A hazám mindig Portugália lesz – fejti ki. – De a család az idő múlásával arra a következtetésre jutott, hogy London a gyerekeknek is jó hely. Az emberek békén hagynak. Megértik, hogy a foci is csak egy meló. Ha sétálsz az utcán, ülsz az étteremben, vagy vásárolsz, tudják, hogy nem a menedzser van ott, hanem egy férj vagy egy apa. Élni hagynak.
Egy nap elmentem a fiam edzésére, és mindenki úgy tekintett rám, mint az egyik apukára. Néztem a játékot, beszélgettem a szülőkkel, senki sem zaklatott. Olaszországban vagy Spanyolországban ez elképzelhetetlen. Az emberek érzelmileg és kulturálisan is nehezen tudják szétválasztani ezeket a dolgokat. Azt hiszik, a nap huszonnégy órájában menedzser vagy, ezért nem lehetsz egyben apa, férj vagy normál ember, aki az utcán sétálgat. Minden nap minden percében az ő életük részének kell lenned. Angliában mindez más. Nagyon jók a gyereknevelés körülményei és lehetőségei, a feleségem nagyon szereti a várost, akárcsak én. Szerettem volna az angol fociban és a Chelsea-ben dolgozni. Így most minden tökéletes.”
Ezt követően arról beszél, hogy megtalálta lelke békéjét is, a belső nyugalmat. Valójában ő már egy másik ember.
„Hat év sok egy ember életében, de még több egy menedzserében. Egy örökkévalóság. Az ember változik. Hat évet töltöttem egymástól totálisan különböző országokban. Olaszország, Spanyolország, Anglia minden szempontból, társadalmát és futballját tekintve is nagyon más. Ez megváltoztat. Remélem, jó irányba.”
Ez hát az elmélet. A valóság talán más egy kicsit. Voltak pillanatok, tényleg csak pillanatok második chelsea-s küldetésének első néhány hetében, amikor egy pillanatra megvillant a régi José. Üzengetett például Wayne Rooneynak a Manchester United elleni mérkőzés előtt, hogy igazoljon a csapatába, bár utólag úgy tűnik, inkább csak el akarta vonni a csatár figyelmét feladatáról.
A Bayern München – és Pep Guardiola, aki nem szerepel Mourinho karácsonyi üdvözlőkártya-címlistáján – elleni, tizenegyesekkel elveszített Szuperkupa-döntő után feltette egyik kedvenc lemezét, amely szerint az UEFA egy nagy-nagy Mourinho-ellenes összeesküvést szövöget, amit legjobban Ramires kiállítása bizonyít.
Ez az egyik megszokott témája, kívülről fújja mindenki, és arról szól, hogy a futballvilág azt akarja, hogy a Barcelona – esetleg csupán maga Guardiola – nyerjen meg mindent, ráadásul pont Mourinho rovására.
A legrészletesebben természetesen 2011. áprilisi beszédében fejtette ki ezeket a nézeteket, amikor mindenki tudta, hogy a Real Madrid és a Barcelona egyfolytában találkozik majd egymással a bajnokságban, a kupában és a Bajnokok Ligájában. Mourinho lubickolt abban, ami hátrányosan érintette őt, számon tartott minden ellene szóló döntést, listázta a játékvezetőket, akik szerinte a Barcelonának fújtak.
Mindez már az egyébként nyugodt Guardiolát is állásfoglalásra késztette, a Barcelona vezetőedzője a sajtószoba „kib…ott urának” nevezte Mourinhót. Így aztán megint az utóbbi győzött, hiszen belerángatta ellenfelét egy olyan háborúba, amit az nem is akart és nem is tudott volna megnyerni, a portugál viszont annyira gyakran tért vissza kollégája bosszantásához, hogy egyértelműen látszott, élvezi is. Hogy mostanra tényleg megváltozott-e, az nehezen megválaszolható, de a kérdés hagy némi kétséget maga után. Vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem tud uralkodni magán. Bizonyos értelemben javíthatatlan.
A z UEFA Pénzügyi Fair Playről (Financial Fair Play) alkotott véleménye is figyelemre méltó. „A Chelsea az elmúlt években szépen teljesített ezen a téren, fiatal játékosokba fektette a pénzt és az energiát. Lett közülük, aki sokra vitte, és lett, aki nem, de már csak ilyen a munka természete. A Chelsea azonban jól csinálta, mivel hitt abban, hogy bevezetik az UEFA-tervet. Szerintem nem fogják.”
Ez bizony közkedvelt téma manapság. Mourinho nagy felháborodást váltott ki augusztusban a Manchester Citynél, amikor a klubot pénzügyi cápák gyülekezőhelyeként jellemezte. A klub vezetői egy pillanatra megtántorodtak attól a szerintük álszent megnyilvánulástól, ami Mourinho száját elhagyta. Pedig jobb lesz, ha az ilyesmihez ők és mi, a közvélemény is hozzászokunk. Mourinho igencsak gyakorlott ebben, és úgy állítja be, hogy a Chelsea a bátor, de elnyomott helyzetben lévő klub, amelyik megpróbál mindent jól csinálni, és másoktól is ezt várja el, és ezt kéri rajtuk számon.
„A Chelsea azt gondolta, hogy a pénzügyi terv nem csak duma – mondja. – Elhitték, hogy lesz belőle valami, és ügyesen csinálták, hogy játékosokat neveltek, és kölcsönadták őket. A klub sok energiát fektetett a gyerekekbe, de tapasztaltabb játékosokra építette a csapatot, viszont megalapozta a jövőjét is. Ez valódi férfimunka volt.
Amikor először szolgáltam a Chelsea-nél, és Roman Abramovics is még csak kezdett ismerkedni ezzel a világgal, rengeteget fektetett a programba, megcsinálta, és mindenki azt mondta, hogy most már győz a csapat, és nyilvánvaló volt, hogy így is lesz, hiszen több pénzt költöttünk, mint a többiek. Mostanra a többiek is rengeteget költenek, mégsem hallom, olvasom sehol, hogy a Tottenham lesz a bajnok, mert százmillió fontot fektetett be, vagy hogy a City ismét bajnok lesz, esetleg, hogy a Paris Saint-Germain nyeri a BL-t. Csak akkor foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, ha engem is érintenek.” Létezik Mourinhónak egy olyan oldala, ami sohasem fog lehiggadni. Egy olyan része, ami sohasem fog békét nyerni. És ez is része annak, hogy oda jutott, ahova.
Mourinho a tematizálás mestere Ha ezzel kapcsolatban bárkinek kétsége lenne, olvassa át újra a Pénzügyi Fair Playre vonatkozó sorokat. Tökéletes, ahogy bedob egy témát, majd a későbbi sorsát a médiában már ő egyengeti, nyomást gyakorol vele ellenfeleire.
A tematizálás fogalmába minden beletartozik, amit egy edző a meccs előtt vagy után nyilatkozik, és több annál, hogy: „Remélem, megnyerjük a mérkőzést”. A médiának ez a fajta kezelése nagyjából 1996-ban kezdődött, amikor Sir Alex Ferguson távozás közben még odavetette, szerinte a Leeds United sokkal inkább akart elbánni a Manchester Uniteddal, mint a címért folytatott harcban legnagyobb riválisával, a Newcastle Uniteddal.
Ez bizonyos értelemben igaz is volt, mert a Leeds annyira gyűlöli a Manchester Unitedot, amennyire a Newcastle-t sem. Ennek ellenére megnyilvánulását nem úgy tekintették, mint egy óvodás korunkból is ismert szokványos csetepatét, amit rendszerint árulkodás követ, hanem mint pszichológiai cselvetést.
Helyzetelemzését megerősítette, amikor Kevin Keegan (jobbra) az izzó gyűlölet hevében reagált a megjegyzésre. Innentől kezdve Fergusont a tematizálás nagymestereként emlegették. Bármiben nyilvánult is meg, szavait titokzatosság lengte körül, illetve az a tekintély, ami egy komolyabb politikust. Mindig az jött át, hogy van egy mögöttes, magasabb szándék, ami vezeti. Az, hogy egyszerűen csak mondani akart valamit, mert kellett, fel sem vetődött.
Mourinho ugyanígy működik. Az így bedobott témák azóta is töretlenül uralják a közbeszédet, amióta ártalmatlan kijelentésekként megjelentek, és rosszalló reakciókat váltottak ki az olyanokból, mint Keegan vagy Tim Flowers. Ezek kezdetben még csak azokhoz a játékokhoz hasonlítottak, amiket 32 bites konzolokon kezdtünk el játszani, mára viszont hatalmas digitális játékokká nőtték ki magukat, körhangzással és multiplayer funkcióval.
Ha például kijelented, hogy nem igazolsz egy játékost, az már a játék része. Ha azt jelented be, hogy igen, az is. Ha azt sugallod, hogy az UEFA és az UNICEF összefogott ellened, hogy ne kerülhess be a BL-döntőbe, az is ilyen játék. Természetesen az is az lesz, ha azt dobod be, hogy a Tottenham és a Manchester City annyit költött, hogy csoda lenne, ha nem nyernék meg a bajnokságot.
Mourinho persze nem ismeri el mindezt. Amikor azt kérdezzük, direkt dobálja-e be tematikus bombáit, kérdőn néz ránk, majd azt válaszolja, hogy ő csak azt mondja, amit gondol, az már mások dolga, hogy ezt hogyan értelmezik.
„Minden erőmmel azon vagyok, hogy őszinte legyek, ne pedig álszent. A hazugság világába nem tudok beszállni, és nem megy a politikai korrektség sem. De mivel nem veszek részt az álszentség világában, nem játszom a tematizálós játékot sem. Azt mondom, amit szerintem mondanom kell, ha ezt mások másként értelmezik, az sem baj.
Nem hiszem, hogy ezeknek a dolgoknak különösebb jelentőségük van. Nem úgy tekintek az egészre, mint rosszra vagy jóra, előnyösre vagy hátrányosra. A meccs előtt részt kell venni egy sajtótájékoztatón. Ha valaki ezen játszani szeretne, hát tegye azt. Aki azt mondaná, ami a szívén van, az is megteheti. Én ez utóbbit választottam. Ha aztán ez valakiből reakciót vált ki, vagy esetleg provokációnak tűnik, ám legyen. Mégis azt mondom, amit mondanom kell.”
A foci az foci, Mourinho pedig Mourinho, úgyhogy könnyen legyinthetünk, mindez csak a mátrix része. A Chelsea menedzserének akkora az ismertsége és elismertsége, hogy bármit is mond, amögött mást fognak keresni, akárcsak Ferguson esetében.
Amikor bejelentette, hogy az Old Traffordon André Schürrle lesz a csatár, Juan Mata pedig a padon ül majd, sokan úgy látták, az összeállítás kimondottan azért készült, hogy elcsábítsa Rooneyt a Unitedból. Meg is üzente az angol válogatott csatárának, aki némileg belefáradt mára abba, hogy másodhegedűs Robin van Persie mellett, hogy ha bejelentkezne a csapathoz, minden kétséget kizáróan ő lenne a Chelsea kilences számú játékosa. Ez is csak azt mutatta, milyen roppant nagy szüksége lett volna Rooneyra. Ha valaki így viselkedik, és azt állítja, ő nem vesz részt a tematizálós játékban, az nem a tematizálós játék része maga is? Ez is a Mourinho-jelenség része: állandóan tervez, gondolkodik, kivitelez.
„Muszáj bizonyos dolgokat különválasztani – folytatja, amikor azt kérdezzük tőle, az a Mourinho, akit mi látunk, vajon ugyanaz-e, aki minden este hazamegy. – Egy dolog a munka, egy másik az életed a munkán kívül. Nagyon remélem, hogy más vagyok a munkahelyemen, és más otthon. Mindig azt akartam, hogy akik szeretnek, azok is megismerjenek, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy közeli baráti viszonyok közepette élhetek.
Próbálom szétválasztani a két dolgot, de néha nem megy. A családom már megszokta. Akkor megyek haza, ha elvégeztem a munkám. Nem azért megyek haza, hogy a következő edzésre készüljek vagy videókat nézzek. Mindezt itt teszem, az edzőpályán. Ha este hatig, hétig, nyolcig kell itt maradnom, akkor addig maradok. Viszont azért megyek haza, hogy férj és apa legyek. De igaz, néha tényleg nem tudom szétválasztani a kettőt, még akkor sem, ha épp nem csinálok semmit. Néha pörögnek a dolgok az agyamban, és nem tudom őket kikapcsolni.”
Mourinho a győzelem mestere Két olyan mítosz kering a személyével kapcsolatban, amelyeket mókásnak tart. Ezekről nevetve számol be. Az egyik az, hogy ő csak rövid távra hitelesített menedzser. Az angol fociban hallgatólagos igény, hogy egy menedzser hosszabb ideig, évekig, évtizedekig szolgálja a klubját, ahogy azt tette Ferguson, teszi Arsène Wenger; mert a siker ebben rejlik.
Európa egyéb részein pont másképp látják, Guardiola az olasz felfogást tette magáévá, és azt vallja, hogy egy játékos három év után már nem tud odafigyelni mesterére. Ennek ellenére szerte a kontinensen vezetőedzők tucatjai alkotnak vég nélküli filozófiát, építik rendszerüket, dolgozzák ki a különböző eljárásokat, ez alapján teljesen egyértelmű, hogy a játék valami hatalmas gurut keres, aki legalább egy évezredre lefekteti az alapokat.
A Manchester United is erre játszott, amikor a nyáron pótolni kellett Fergusont. Olyasvalakit kerestek, aki nemcsak a mára tekint, hanem a szeme sarkában ott van a holnap is, fejlődőképes fiatal, és garancia arra, hogy a jövő is van annyira fényes, mint a jelen. Ferguson javaslatára David Moyeshez fordultak. Nagyon szeretnék megismételni az 1986-os varázslatot, és megtalálni azt az embert, aki ugyanannyit tesz le az asztalra, mint Ferguson. Mourinho eszükbe sem jutott, még úgy sem, hogy Moyes tarsolyában nem lapul semmilyen trófea. A portugál különböző országokban nyert bajnoki címet, kétszer hozta el a BL-serleget. Ez sem számít. Az elismerések jönnek-mennek. Ennél valami állandóbb kell.
Ami a leginkább szólhatott Mourinho ellen, hogy olyan gyertya, amely bár szépen, de gyorsan is ég. A Chelsea-nél három évet töltött, az Internél két esztendeig tartott ki, szintén három évet maradt a Real Madridnál. Gyönyörű eredményeket tudott felmutatni, rekordokat döntött, álmokat váltott valóra. Viszont nem tartott ki. Azt állítja, ez is másképp lesz, és a Chelsea-nél hosszú távra tervez.
„Megváltozott a munkám profilja. Mostanra abban a helyzetben vagyok, hogy én mondhatom meg, melyik országot szeretem a leginkább, melyik bajnokságban dolgoznék a legszívesebben, hol laknék örömmel. Minderről magam dönthetek. Országról országra, klubról klubra jártam, úgyhogy mostanra én választhatok. Annál a klubnál szeretnék dolgozni, amit nagyon szeretek. Megfiatalított csapattal tervezem a jövőt.”
Ez még nem beismerése annak, hogy korábban tényleg túlzottan rövidtávon gondolkodott. Sőt ezt vissza is utasítja. „Vicces – mondja kis mosollyal az arcán –, hogy ha megnézzük a Chelsea elmúlt nyolc évét, amiből előtt én csak három és felet töltöttem itt, azt látjuk, hogy mindvégig az én csapatom volt. Persze minden évben érkeztek újoncok, ez normális is, de a háromszor – 2005-ben, 2006-ban és 2010-ben – bajnokságot nyerő csapat ugyanaz maradt.
Nézzük csak meg a mostani Realt. Ha Özilt ki is cseréljük Gareth Bale-re, a csapat ugyanaz marad. Az Inter még két évig maradt ugyanaz utánam, ezt követően döntöttek úgy, hogy eladják a magas fizetésű játékosokat. Úgyhogy nem értem, honnan jön a megközelítés, hogy rövid távra tervezek.”
Aztán itt a második vélekedés, amit szórakoztatónak talál magával kapcsolatban: csapatai csúnyán játszanak, sterilek, és a védekezésre állnak rá. Mourinhót sohasem traktálták azzal, amivel Guardiolát, történetesen, hogy a szép játék nagyreményű letéteményese. Csapatai félelmet keltettek, és csodálatot ébresztettek, de sokkal inkább a bennük rejlő fenyegetés, mint az esztétikum miatt. Arról híresültek el, hogy képesek elkapni ellenfeleiket a torkuknál, és kirázni belőlük az életet. Lehet, hogy ez tiszteletet ébreszt az ellenfél vezetőedzőiben és játékosaiban, de a közönség nem annyira kedveli az ilyen eljárást.
Rafael Benítez a legegységesebb csapatként jellemezte önéletrajzában Mourinho együttesét, amivel valaha is találkozott, mert, mint írta: „bárhol veszélyt jelentett, legyen szó szabadrúgásról, kontratámadásról, lepattanóról”. Ez bók talán, de nem valódi dicséret. Mourinho csapatait mindig ilyesféle kimért jelzőkkel – hatékony, precíz, lenyűgöző – dicsérik, nem pedig az őszinte lelkesedés szavaival.
A mester mindezt viccesnek is találja. „Nem értem a védekező bélyegét sem. Csapataim tartják a gólrekordokat. A Real Madrid védekezésre állt volna be? Százhuszonegy gólt szereztünk, száz pontot gyűjtöttünk. A Chelsea védekezett? Még ma is az a csapat tartja a pontrekordot a Premier League-ben. A gyakran ismételt hazugságokat az emberek előbb-utóbb tényként fogadják el.”
Amikor megkérjük, hogy jellemezze saját csapatait, mégiscsak bepillantást enged abba, hogyan is tett szert hírnevére. „A csapataim? A csapataim hatalmas csapatok. Hogy támadóak-e? Inkább nyerő csapatoknak nevezném őket. Általában azzal nyernek, hogy uralják a mérkőzést. Valószínűleg uralják, ha többször nyernek, mint ahányszor veszítenek. Dominánssá kell válni, ezt próbálom elérni a csapataimmal.
Lehet, hogy vannak olyan mérkőzések, amelyek inkább a védekező együttes benyomását keltik a nézőkben. Az én pályafutásomban nem sok ilyen lehetett, mert nagyon ritkán kellett tíz emberre fogyatkozva kibekkelnem a meccset. Amikor az Interrel játszottunk a Barcelona ellen a 2010-es BL-elődöntőben, hatvanöt percen át tíz emberrel kellett a világ legjobb csapata ellen helytállnom. Az emberek látták, hogy Samuel Eto’o védekezik, de nem lehet egy BL-elődöntőben mást tenni, ha egy emberrel kevesebb van a csapatban, és még hátra van egy óra. Sokan elfelejtik, hogy két héttel korábban, az első fordulóban az Inter három egyre verte szét a San Siróban a Barcelonát. Lehetett volna négy vagy öt is. Velem kapcsolatban mindig arra emlékeznek az emberek, amire kedvük tartja.”
Mourinho a tapasztalat mestere Tizenhárom évvel ezelőtt lépett be az edzők világába, a Benficánál kezdett, majd a Leiriánál alapozta meg hírnevét. A siker, amit a csapatnál elért, felhatalmazta, hogy a Porto vezetőedzője legyen. Itt minden bizonnyal nagy hasznára volt Bobby Robson segítő keze, és elérte mindazt, amire már Abramovics is felfigyelt. Az Inter szerette volna, ha ugyanazt teszi Olaszországban, amit Londonban, a Real Madridot az hozta lázba, hogy a Bajnokok Ligájában minden arannyá válik a keze alatt. Az Inter triplázott, az utolsó érmet pont a Bernabéuban nyerte el. A BL-döntő házigazdái úgy látták, ő lehet az, aki meghozza a hőn áhított tizedik BEK/BL-győzelmet a klubnak.
„Minden lépésről lépésre alakult, és minden olyan természetesnek tűnt – idézi fel. – Befejeztem az egyetemet, gyerekeket kezdtem edzeni, asszisztens lettem Portugáliában, majd külföldön, végül visszakerültem vezetőedzőnek a hazámba. Néhány év múlva Angliába kerültem, aztán jött Olaszország és Spanyolország. Mindig a következő lépésre készített elő az élet. Fokozatosan szoktam meg a kihívásokat.”
Ami igazán feltűnő Mourinhóban, hogy szinte elfogytak az ambíciói. Sid Waddell, a remek dartskommentátor megjegyzése jut róla eszünkbe. A sportriporter Eric Bristow, a darts királya és Nagy Sándor közt vont párhuzamot: „Amikor Nagy Sándor harminchárom éves lett, szanaszét sírta magát, mert már nem maradt több terület, amit meghódíthatott volna – mondta, majd megjátszott komolysággal folytatta. – Bristow még csak huszonhét éves.”
Mourinho nem bánja, ha Nagy Sándorral emlegetjük együtt, esetleg az zavarhatja, hogy Bristow-t is belekevertük. Pedig ez is rendjén van: 50 éves korukra mindketten elérték, amit akartak. Új kihívásokat kell találnia, új célokat. Emiatt jött vissza a Chelsea-be. Olyan emberről van szó, aki képes kézben tartani a saját történetét, a saját végzetét, és maga tudja írni a saját jövőjét.
„Mindent elvégeztem már, amit szerettem volna – mondja. – Megnyertem az érmeket és serlegeket, amelyeket célul tűztem ki, dolgoztam azokban az országokban és kluboknál, ahol a kíváncsiságomnál fogva szerettem volna. Még mindig van bennem ambíció, de ez már más jellegű, mint korábban. Nem kell már új bajnokságot meghódítanom. Már mindet megnyertem. Most már csak ismételni szeretnék.”
Erre elvben minden esély adva van. Az a Mourinho, aki visszatért, nemcsak sokat változott – nyugodtabb lett például, legalább is elméletben –, de ötvözi is magában mindazt, amit tapasztalt a közbeeső hat évben, mind a trófeákat, mind a problémákat, amiket megoldott. Akárcsak Bond és Holmes, akik minden egyes lezárt üggyel egy kicsit többek lesznek, és nő az önbizalmuk is.
„Azt hiszem, most jobb menedzser vagyok. Mindegyik bajnokság, amelyikben megfordultam, különböző. Más a futballkultúra, más a média, még a szurkolók is. Az ember nem veszíti el az identitását sehol, de megtanul alkalmazkodni a különböző helyzetekhez. Ez segít felnőni. A tapasztalat is fontos. Ez nem olyan, mint a játékosok esetében, hogy az életkor problémát jelent.
Egy dolog a Premier League-ben dolgozni, egy más a La Ligában, és megint más a Serie A-ban. Minden más: a csapatok mentalitása, a taktika. Alkalmazkodni kell. Ha végig ugyanott dolgozol, erre nincs szükség, és nem is kell sokat gondolkodnod.
Ám ha országról országra költözik valaki, a képlet egészen más. Tanulmányozni kell az ellenfelet, a saját játékosaidat is, és ki kell találnod, mi a legjobb út a győzelemhez. Nem mindig játszhatsz úgy, ahogyan szeretnél, a legjobb módszert kell kiválasztanod, ami a csapatnak és a játékosoknak is fekszik, hogy megnyerd a legkeményebb ütközeteket is. Ebből nagyon sokat lehet tanulni.
Amikor költözöl, sohasem érzed magad biztonságban. Amikor megérkezel a klubhoz, még nem tudsz róla semmit, kivéve persze, ha úgy jössz vissza, mint most én. Csak azt ismered, amit a tévében láttál. Fogalmad sincs a mentalitásról, a kulturális kérdésekről. Így nem is érezheted magad otthon.”
Ez jól hangzik Mourinho szájából. Állandó mehetnékje inkább tűnt az elkötelezettség hiányának, inkább üzente azt, hogy nem képes hosszú távra tervezni. Mourinho ma szeretne elismerést kapni, fenébe is a holnappal! Most azonban mindez átértékelődik vele kapcsolatban. Most azért költözött, mert kihívást keres. Azért, mert tanulni szeretne. Új területeket keres, amelyeket még meg lehet hódítani.
„Csak akkor érzem magam biztonságban, ha uralni tudom, ami körülöttem van. Én eddig mindig akkor távoztam, amikor ez a komfort kialakult. Ezért hagytam ott Olaszországot két, Spanyolországot három év után. Amikor már minden kényelmes és megszokott, én olyankor lépek.”
Miben más a helyzet most? Ki meri azt állítani, hogy amikor Mourinho teljesíti újabb célját, és megnyeri a Bajnokok Ligáját a Chelsea-vel, nem lép le megint, és nem kezd el újabb célt hajtani? Ki tudja, lehet, hogy valamelyik válogatotthoz igyekezne. Az angol kispadot már legalább egyszer a figyelmébe ajánlották, de ha tényleg szeretne ilyen trófeát is a magasba emelni, lehet, hogy jobban jár Portugáliával.
Az is lehet, hogy szeretné elsőként elhódítani a BL-serleget férfi és női csapattal egyaránt, esetleg újra Serie A-aranyéremre pályázik, netán városa csapatát, a Vitória Setúbalt vezeti portugál bajnoki címig. Megvan az a képessége, hogy olyan benyomást keltsen, mintha bármire képes volna, amit csak akar, és addig el is megy, amíg a feladat túl könnyűvé nem válik, vagy már nem leli benne örömét. Vajon tud ezen még valaha is változtatni?
„A futballnál csak a családom a fontosabb. A gyerekek abban a korban vannak, amikor pont nem könnyű nekik. El fog jönni az a pillanat is, amikor már elegük lesz. Valamifajta állandóságra van szükségük, és ezt meg is tudom nekik adni, ha jól döntök.
Portugáliából Angliába, Angliából Olaszországba, Olaszországból Spanyolországba, Spanyolországból Angliába kellett költözniük miattam. Ezek csodás élmények mindannyiunknak, az egész családnak. Hatalmas feladat mindent újraépíteni az alapoktól. A házat, a tanárokat, a szomszédokat. Viszont hamarosan eljön az a pillanat, amikor stabilitásra vágynak.”
Ezért gondolja Mourinho, hogy letelepszik Angliában. Végre. Lehet, hogy ő maga azt gondolja saját magáról, hogy semminek sem a mestere, de az önéletrajza mást mutat. Sokfajta személyiséget kölcsönzött magának az elmúlt 13 évben, volt már a játékosok barátja, a nagy győzedelmeskedő, a Kiválasztott, és valószínűleg az, hogy most ő a boldog, nem az utolsó. Kevés összetettebb figura van a futball világában. Minden réteget lehántani róla, és megmondani, hol rejlik ő maga valójában, mikor hazudik, és mikor mond igazat, ez szinte lehetetlen. Talán ebben a legjobb: a saját képének formálásában. Az ő, ami csak lenni akar.
Most épp az „imádom a munkám, és szeretnék fejlődni” korszakot éli meg. Ő az átlagos fickó, aki próbál a legjobb lenni mind otthon, mind a munkájában. Ezért is jött vissza a Chelsea-hez: a családjáért, és azért a megbecsülésért, amit itt egyszer már megkapott. A kor és tapasztalat sokat tanított meg neki az edzőségről, a győzelemről, de a leginkább azt tanulta meg, mit akar az élettől.
Nem a trófeákért, a győzelmekért, a végig uralt meccsekért akarja, hogy emlékezzenek rá. Nem is érdekli, hogyan emlékeznek majd rá, legalábbis ezt állítja, de ha választhatna, valami kisebb dolog lenne az.
„Azt szeretném, ha a családom, a szurkolók és a klubjaim úgy emlékeznének rám, hogy én vagyok az az ember, aki mindent megadott nekik. Néha több, néha kevesebb sikerrel, de mindig azt akartam adni, amit csak tudok. A vélemények nem sokat számítanak. Vannak vitathatatlan tények. A véleményekkel nem törődöm. A tényekkel sem, mert azok nem vitathatóak.”
Ez hát az új Mourinho. Abszolút nem érdekli, mit gondolnak róla mások, de teljesen biztos abban, hogy mit kellene róla gondolniuk. Semminek sem a mestere, de mindent kézben tart.
Öltöny vs. melegítő Kerry Potter, az Elle szerkesztője elemzi José öltözetét „Nagyon tetszett, ahogy az első küldetés idején öltözködött – mondja Potter. – A gyönyörű Hugo Boss öltönyt mindig Armani kabát fedte, és mindehhez jött még a sál. Az a fajta olasz stílus jelent meg, amit a brit menedzserek nem képviselnek. Friss fuvallatnak számított.” Az új öltözet kevésbé magával ragadó. Viszont Potter szerint ez azt is jelzi, hogy Mourinhónak most már kevésbé kell megnyernie az embereket magának, így kényelmesebbre vette. „Talán szeretné, ha inkább a munkára koncentrálna mindenki, és kevésbé a lényegtelen dolgokra, például az öltözetére. Az efféle öltözék nagy önbizalomra vall.” Melegítő ide vagy oda, Mourinho még mindig szívtipró. „Kivételesen vonzó figura, a haja, a bőre, a borostája egyaránt, ő a futball válasza George Clooneyra. Ahogy korosodik, egyre jobban néz ki. Szerintem a nőket nem zavarja a melegítős viselet, ha az marad a pálya szélén. Nem hiszem, hogy a feleségét is ebben a szerelésben viszi vacsorázni.”
Róla mondták Játékvezetők, menedzserek, játékosok és tanítványok véleménye a Chelsea új főnökéről
Manolo Preciado (A Sporting Gijón egykori edzője, akinek csapatát azzal vádolta Mourinho, hogy nem küzd a Barcelona ellen) „Elment az esze! Mégis mit gondol, hogy ne küzdenénk? Rossz kolléga, fejét vesztett egoista. Ha a Madridnál senki sem magyarázza el neki, mi a tisztelet, majd én megteszem. Szívesen kiültetném az ultráink közé egy mérkőzésre.”
Unai Emery (A Valencia egykori edzője arra a vádra, hogy „frigid”) „Lehet nagyon jó a szakmájában, de néhány emberi vonásra is szüksége volna. Elleshetne ilyeneket Guardiolától és Fergusontól is. Összeférhetetlen, tiszteletlen, nincs benne semmi méltóság. Ilyen az, ha valaki állandóan szerepelni akar.”
Javier Clemente (A spanyol válogatott egykori szövetségi kapitánya arra, amit Emery mondott) „Nem vagyok a barátja, de ez nem jelenti azt, hogy minden zavar benne. Berúgja az ajtót, és sértegeti a többieket. Ez nyilván a stratégia része is, de nem elegáns, és lehetne kicsit nagyvonalúbb.”
Mark Halsey (Egykori Premier League-játékvezető, akit Mourinho segített a rák elleni küzdelemben) „A Chelsea egyértelműen romlott nélküle. Fantasztikus, ahogy az embereket szervezi maga körül. Sokan tanulhatnának tőle, hogyan kell bánni az emberekkel. Sajnos a legtöbben, és nem csak a futball világában, a nyomába sem érnek.”
Brian Clough „Szeretem, ahogy kinéz. Van benne valami a fiatal Clough-ból. Jóképű…”
David Moyes (Az Everton menedzsereként Mourinho első magabiztos nyilatkozatai után) „Az első benyomásom az volt, hogy ezt a fajta arroganciát ebben az országban nem lehet képviselni. Lehetett egy kis sorban állás, tudják, hogy egy kicsit meglegyintsék. Azt hiszem, ez a valaki, akit mutat magából, a médiának szerepel. Szerintem ő is pont annyira fél a bukástól, mint a legtöbbünk.”
André Chin (Korábbi tanítványa az iskolában, ahol Mourinho testnevelést oktatott) „Láttam Mourinhót az idény közepén, amikor BL-t nyert a Portóval. Leugrottam, hogy grillcsirkét vegyek setúbali otthonom közelében, és egyszer csak megpillantottam. Nyújtottam a kezem, és megkérdeztem, emlékszik-e rám. Mondta a nevem, és megkérdezte, hány éve is volt. Mondtam, hogy tizenhat-tizenhét. »Te jó ég, az nagy idő. Mit csináltál a suli után?« Mindig érdeklődött mások iránt, úgy negyedórát beszélgettünk. Jó fickó, minden sikerét megérdemli.”
Gordon Strachan (Nem emlékszik arra, hogy Mourinhóval végezte el az UEFA edzőiskoláját Skóciában) „Tizenkettes csoportokba osztottak minket, és a csoportok nem vegyültek, maximum, ha este elugrottunk egy sörre. Lehet, hogy José nem járt sörözni…”
Gary Bollan (A Livingstone egykori menedzsere, Mourinho oktatója az UEFA-kurzuson) „Amikor a tanfolyamra járt, mindig nagyon őszinte volt. Hitt a képességeiben, nem tétovázott vagy kételkedett. Hallottuk, hogy Barcelonában már dolgozott Bobby Robsonnal. Ő maga azonban ezt sohasem hozta fel, még akkor sem, ha a nap végén elugrottunk egy sörre. Jó srác volt. Két lábbal a földön járt.”
Bobby Robson (Első találkozásukról a Sporting Lisszabonnál) „Két dolog ütött meg elsőre: az egyik az angoltudása, a másik, hogy nagyon jóképű. Túl jóképű, ahhoz, hogy az tetsszen nekem! Emlékszem, egy fotózásnál megkértem, hogy álljon el mellőlem, mert mindenki látni fogja, milyen csúf vagyok.”
Bobby Robson „Ha elégedetlen voltam valamelyik játékossal, vagy csak szerettem volna keményen átvinni az üzenetem, José sohasem tompította a mondandómat. Pedig a tolmácsokban mindig nagy a kísértés erre, de José önző volt. Nem félt senkitől, még Luís Figótól sem.”
Pep Guardiola (A 2011-es, Real elleni BL-elődöntő első mérkőzése előtt, amikor Mourinho szerint az örök rivális Barcelonát irányító Guardiola befolyásolta a bírókat) „A sajtószobában ő a főnök, az a valaki, aki mindent tud a világról, és én ebben nem szeretnék vele versenyre kelni. Ebbe a játékba nem szállok be, nem tudom, mik a szabályai. Holnap háromnegyed kilenckor találkozunk a pályán. A pályán kívül már megnyerte a meccset.”
Wesley Sneijder „Egyszer azt mondta nekem, hogy rosszul nézek ki, vegyek ki néhány nap szabadságot, és menjek el napozni a feleségemmel és a lányommal. Mindenki más az edzésről beszélt volna, ő meg leküldött a tengerpartra. Úgyhogy elmentem Ibizára három napra, és amikor visszatértem, ölni tudtam volna érte.”
Xabi Alonso „Mourinhónál valami másképp van. Ahogy a játékosaival beszél, az más, mint másoknál. Abban is eltér, ahogy együtt érez velük. Ezért akarsz beállni mögé, és harcolni érte. Minden játékosa hisz benne.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. novemberi számában.)
