Felment a Mágus egy paplanos pályára edzést tartani…

Verebes József (1941-2016)

Még nem volt Mercedese; még nem készült róla sztárlapban sztárinterjú; még nem lehetett (volna) rábeszélni arra, hogy húzzon a fejére cilindert, vegyen a kezébe varázspálcát, és fekete köpenyben, csokornyakkendőben keltse azt az illúziót, hogy ő egy varázsló. Még nem írt róla nótát a másik Verebes (az István); még nem jelent meg tetőtől talpig hófehérbe öltözve, meccsre indulván egy bukaresti szálloda halljában; még nem mondta azt Híres Gabinak, hogy ő Európa legjobb középhátvédje; még nem voltak rangjai, címei, kitüntetései, cafrangjai és temérdek beceneve; még nem mondta azt a vereség után, hogy mi győztünk! Akkor, még csak egy edző volt a hetvenes évek legvégének Magyarországán, akinek mondókája hallatán az emberek vagy gúnyos mosollyal legyintettek egyet, vagy eltátották a szájukat, mondván: „Én ilyet még soha, senkitől sem hallottam…” Akkor még egy József Attila lakótelepi két szobás lakásban élt, több volt az adóssága, mint a bevétele, csak a hite, a belülről fakadó tüze, a lendülete, a lelkesedése, az önbizalma vetekedett a Rotschildok gazdagságával. Attól, hogy egy futballedzőnek a szemében valami olyasmi csillan, ami egy másikéban nem, még nem lesz feltétlenül szakmájának a mestere. Ám ha semmi sem csillan, akkor kár csinálni, akkor inkább menjen az ember könyvelőnek, bújjon el egy levéltár mélyére ókori tekercseket kutatni, ami lehet nagyon nemes, szép, hasznos és az érintett számára akár élvezetesek is mondható foglalkozás, de az biztos, hogy a szemnek nem kell villannia hozzá, és a lélek belső tüzétől sem fog lángot soha a munkadarab, amin éppen dolgozik. Soha nem derült ki, hogy azon az ominózus estén miért telefonált rám, mondván, márpedig most azonnal induljak el hozzá a lakótelepi lakásba, mert amikor odaértem olyan közönnyel fogadott, mintha én jelentkeztem volna be látogatóba. Nem is a nagyszobában, az íróasztala mellett ültünk le (lehet, hogy furcsán hangzik, de volt neki), hanem kint a konyhában. Ő egy virtigli hokedlin kucorgott, én egy erősen billegő lábú széken ültem, és miközben arra vártam, most majd elmeséli, hogy bejelentkezett nála a Manchester United, de minimum a Fradi, elővett egy nagy rajzlapot és egy tollat kért. Aztán rajzolni kezdett.
– Figyelj, Lakat (mindig a vezetéknevemen szólított, pontosan úgy, mint a játékosait, sokszor elhatároztam, egyszer majd megkérdezem tőle miért, de mint oly sok minden ez is elmaradt, és már soha többé nem pótolható) most elmagyarázom neked, mi a futball! Azt hittem rosszul látok, amikor apró kis bogarakat kezdett rajzolni a papírra. Volt közöttük bolha, szúnyog, szú, hangya, sváb-, csere- és szentjánosbogár, az egész úgy nézett ki, mint egy szürrealista lázálom. Alakok, formák, irányok váltogatták egymást, ha beveszi egy alternatív festményekkel kereskedő galériába, ha másért nem, „ilyet még nem láttunk!” jelszóval garantáltan megveszik tőle. – Érted? – kérdezte egy idő után, amikor már vagy száz bogár rohangált a rajzlapon, én meg akkor még voltam olyan vakmerő és bátor, hogy azonnal rávágjam: – Nem Jóska, fogalmam sincs, mi ez! Sejtelmem nincs arról, hogy mit akarsz ezekkel a bogarakkal? – No, látod ez a nagy baj! Hogy fogalmatok sincs a futballhoz. Ezért tartunk ott, ahol… Szégyellnem kellett volna magam, de valahogy nem ment, ő meg volt olyan rendes, hogyha már idáig utaztam, nem adta fel. – Figyelj! Ez a három bogár a három kulcsember! (Mintha ma lenne úgy emlékszem, egy szút, egy hangyát és egy cserebogarat karikázott be piros filctollal.) – Ha ők megérzik a váltás ritmusát és pillanatát, ez a negyedik meg jókor és oda érkezik, amikor és ahova kell, akkor a világon mindenkit megverünk. (A negyedik egy szarvasbogárnak kinevezett „alakzat” volt, de legkevésbé talán éppen egy szarvasbogárra hasonlított.) Ott, azon a hajnalba nyúló estén a verebesi futball belső magjához és lényegéhez egy milliméterrel sem jutottam közelebb, de amikor elindultam hazafelé, pontosan tudtam: ez az ember nem gyalogol végig úgy a magyar futball történetén, hogy valamilyen emlékezetes nyomot ne hagyjon maga után. Ebből az emberből vagy nagymester lesz, vagy pillanatok alatt lelepleződnek a blöffjei, vagy új fejezetet ír a hazai edzők világában, vagy olyan lesz, mint az a bűvész, akinek a kabátujja alól már a színpadra lépése pillanatában kirepül a fehér galamb, és ott áll tehetetlenül, megszégyenülve. Az eredmény ma már mindenki előtt közismert, csapatait, eredményeit, sikereit, kudarcait felsorolni régen papírpocsékolásnak, ma, az internet világában a korlátlan terjedelemmel való visszaélésnek hívták/hívnák, ezek minden, róla szóló megemlékezésből kiolvashatók. Talán csak magát az embert nem adják vissza, azt a Verebes Józsefet, aki a bogárrajzos taktikai értekezletén túl megtanított arra az örökérvényű szabályra is: „Aki szurkol, az nem látja a meccset”! Ez annyit tesz, hogy egy edző éghet-loboghat-lelkesedhet-ordibálhat-szidhat-dicsérhet-jutalmazhat-büntethet egy héten át akár huszonnégy órában is, de abban a pillanatban, amikor a meccs elkezdődik, pókerarcra kell váltania. Meg kell teremteni a saját belső békéjét és biztonságát, mert ha köröm rágva, lila szájszéllel drukkol azért, hogy a csapata győzzön és csak a sajátjait látja, soha sem veszi észre, hogy az ellenfél balszélsője miért húz el már negyedszer a jobbhátvédje mellett, és hogy a védelem közepén miért lesz néha akkora kráter, mintha bombát dobtak volna oda. Sokszor tapasztaltam ennek a tanításnak mély igazságát egy-egy szurkolós tréner munkálkodását látva, ám azt csak félve vallom be, hogy abban az időben, amikor a Győrrel azt a bizonyos álomfutballt játszotta, néha valóban mintha azt a bizonyos bogárrajt láttam volna a pályán mozogni. Hogy „az a bizonyos három” a Hannich, a Burcsa meg a Póczik volt, a negyedik (tudják, akinek oda és akkor kell érkeznie ahová, és amikor kell) pedig a Szentes, azt sokkal inkább a bőröm alatt éreztem, mint az agyammal felfogtam, de hogy a József Attila lakótelepi konyha asztalán felvázolt bogárinvázió és a Rába ETO, majd az MTK játékában volt valami kísérteties hasonlóság, arra ha kell, megesküszöm. Imádta a sikert, imádta a tapsot, imádta, ha szeretik, imádta, ha körülötte forog a világ. Pontosan úgy, ahogyan imádja mindenki, aki olyan iszonyatos mélyről indulva jut olyan magasságokig, ahová ő jutott, mert a Haller tér és a Manchester United vagy a Benfica stadionja közötti távolságot nem csak és kizárólag kilométerekben lehet kifejezni. Az edzői lét mondhatni minden elképzelhető helyzetében volt szerencsém közvetlen közelről látni hogyan viselkedik, mit csinál, kinek, mit mond, mire hogyan reagál. Ültem mellette bajnoki rangadón a kispadon, behívott az öltözőbe egy válogatott mérkőzés szünetében, hogy halljam, ő igenis megmondta, volt, amikor egy teljes edzésnyi időt az MTK-pálya öltözőjében beszélgetett velem végig (ilyenkor mindig legjobb jobb kezére, Kiss Lacira bízta a csapatot, mert ő tudott anyanyelvi szinten „verebesül”), előfordult, hogy felhívott telefonon alig valamivel éjfél előtt és csak annyit mondott: – Lakat! Holnap a Szeibert góljával nyerünk! És letette a kagylót. Másnap a Szeibert Gyuri 25-ről úgy varrta be a szabadrúgást a bal felsőbe, mint Beckham a görögöknek egy vb-selejtező 90. percében. Az ilyet persze még mágusi szinten sem lehet előre tudni.
Csak a mágusok attól mágusok, hogy valamit (valami nagyon fontosat) néha egy nappal korábban megéreznek, mint az egyszerű, hétköznapi emberek. Elképesztő profizmussal kezelte a nyert és a vesztett helyzeteket egyaránt, magatartása és reakciói között jószerivel semmiben sem különböztek akkor, amikor 9-2-re verték az Ózdot, vagy amikor a válogatottal egy hetest kapott a hollandoktól. A 9-2-t és az 1-7-et is képes volt egyformán győzelemként kezelni. Pontosan olyan volt, mint első csapatának, a Fradinak a szurkolói, akik döntő többségükben azt vallják: „akkor is győzünk, hogyha kikapunk!” Kapitánnyá válva nem vett fel más stílust és modort, mint ami klubedzőként jellemző volt rá. Mindig, mindenütt megmaradt a „Verébnek”, vagy a Verebes Jóskának. A Középületépítők, vagy a játékvezetők trénereként semmivel sem volt szerényebb, halkabb, szeppentebb vagy visszafogottabb, mint amikor már régen Mágusnak hívták, a BLSZ-ből ugyanúgy beszólt az éppen regnáló hatalomnak, mint amikor a Rábával vagy az MTK-val verte tönkre az NB I-es mezőnyt. Egy nagy vereség után, a meccsről hazafelé tartva egyszer megkérdeztem tőle: „Mondd Jóska, te tényleg komolyan gondolod, hogy nem kikaptatok, hanem győztetek 8-0-ra?” – Te teljesen hülyének nézel?- kérdezett vissza. – Ha nem ezt mondom, legközelebb tízet kapunk… Mert megérzik, hogy gyenge vagy! És a gyengét ez a mai világ kíméletlenül kiveti magából. Sose mutasd magad gyengének, mert azonnal beléd szúrják a kést… Nem is láttam sem gyengének, sem elesettnek soha. Sem akkor, amikor kapitányként egy szerencsétlen véletlen okán ügy lett egy nem ügyből (ki ne emlékezne az igazi futballszerelmesek közül arra, amikor egyszer egy NDK-ban lejátszott meccsre nagyvirágos kempingnadrágban szállt ki a repülőgépből, azon egyszerű oknál fogva, hogy árnyékban minimum 42 fokos hőséget mértek), sem akkor, amikor élete utolsó évtizedében szinte mindig rossz kockára lépett, egyre gyengébb csapatoknál kényszerült rangjához, eredményeihez, tudásához, tekintélyéhez méltatlan munkát vállalni pusztán a megélhetés okán. Akkor sem mutatta magát gyengének, a világ azonban megérezte, hogy valójában már gyenge, és az igazán gonosz emberek kíméletlenül tapostak is egyet rajta. Csúfolták, gúnyolták, pellengére állították, amikor csak a legcsekélyebb alkalom kínálkozott rá. Hangosan, néha harsogva élte meg karneváli napjait, csendesen, visszahúzódva, magába zárkózva a felejtés, a mellőzés időszakát. Csak azok mondták mindig a legjobbnak, a legnagyobbnak, akik akár egy percig is, de a keze alatt dolgoztak. A játékosai, akik mindig, mindenütt a legfőbb haduruknak tartották. Amikor utoljára beszéltünk, még nem tudhattuk, hogy képletesen szólva már csak bő negyedórája van hátra élete nagy mérkőzéséből. Rá tökéletesen jellemző módon (bár akkor már sok gólos vereségre állt) akkor is azt mondta: ”… csak valami vírus, de kijövök belőle…” Aztán a hosszabbításban kapott még gyorsan vagy kettőt, és ezen már sem a földi erők, sem bogarak hadserege nem segíthetett. Nem Mágusként, hanem egy korszak diadalmas tábornokaként érte a végső hármas sípszó. Levette magáról a mezt és felment egy másik pályára edzést tartani. Most boldog, mert újra van egy igazi nagy csapata!
Lakat T. Károly