Fabrizio Ravanelli

Néhány éve kezdem el kerékpározni, egy hátsérülés miatt nem játszhattam, és a biciklizés volt az egyetlen sport, amit űzhettem. Kezdetben ez része volt a rehabilitációmnak, de idővel így tartottam magamat formában a bajnokságok szünetében. Aztán az utolsó Perugia-ban töltött szezonom alatt sérvműtéten estem át és a labdarúgástól való visszavonulásra kényszerültem. Minden rosszban van valami jó: hirtelen több szabadidőm lett, melyet a kerékpározásnak szentelhettem.
Mindig is szerettem bringázni, és mindig csodáltam a profikat azért az áldozatért, amit a sportért tettek. A testvérem, Andrea, szintén megrögzött kerekes volt, és mindig arról beszélt, hogy milyen csodálatos érzés is tud lenni a kerékpározás. Mint a legtöbb olasz gyerek, én is a Tour the Italyn – a Giro-n – és a Tour de France-on nőttem fel. Egyszer Guiseppe Saronni és Francesco Moser, a két legjobb olasz kerekes versenyzett egymással az egyik napon, ami meglehetősen megosztotta az olasz embereket. De én eléggé belefeledkeztem a fociba ahhoz, hogy ez igazán érdekeljen.
Ez 1998-ban kezdett változni, amikor a Marseille-ben játszottam, és Marco Pantani, megrögzött Milan-drukker, duplázott a Giro-n. Találkoztam vele a Juvénál: ő ideje korán kopaszodott, én túl korán őszültem, szóval remekül kijöttünk egymással. Hatalmas csapás volt, mikor kokain túladagolásban meghalt 2004-ben. Marco egy legenda volt.
Az, hogy idén januárban megnyertem Pantani hazai pályájának tartott versenyét Riminiben, különleges volt. A társaság az első 100 km-en együtt haladt, aztán egy tizenegy fős csoporttal megléptünk a cél előtt húsz kilométerrel. Elhárítottam egy támadást két kilométerre a cél előtt, majd megindítottam a sajátomat egy rövid hegyi szakaszon. Az utolsó 1000 métert vagy 45 km/órás átlaggal zártam, és tisztán nyertem, magasba emelt kezekkel. Sajnos a bringás szerelések elég szűkek ahhoz, hogy levegye az ember, és a feje fölött lengesse, akárcsak a gólörömöknél.
Elmondhatatlan érzés volt. Az ember nem számít ilyen heves érzésekre az én koromban. Most már többet akarok: idén, a testvéremmel, néhány társunkkal alapítottunk egy csapatot – az Umbria Cycling Teamet – és nagyon reménykedünk, hogy szép eredményeket fogunk együtt elérni, és jól fogjuk érezni magunkat. Előző héten a tesómmal a 14. és a 15. helyen végeztünk néhány ezer indulóból a „gran fondón” – sok résztvevős, maratoni távún -, Emilia Romangán, a legjobb amatőrök és az ex-profi között. Szponzorunk, Passoni, ellátott minket speciális, több ezer eurós bringákkal, és egy Chrysler szerelőkocsival. Majdnem úgy néztünk ki, mint egy profi csapat.
Majdnem minden nap kerekezem, általában az otthonomat – Umbriát- övező hegyekben. Ma egy három órás menetet terveztem, de a feleségem rám hagyta három gyermekünket, így nem mehettem. Nagyjából húszezer kilométert tekerek évente. Gyakran tréningezem Daniele Bennatival, a világ egyik legjobb kerékpárosával, csakúgy mint más profikkal a környékemen, mint Eros Capecchivel és Giampaolo Caruso-val. Tavaly Caruso-val kimentünk a svájci határhoz, ahol a világ két leghíresebb és legnehezebb hegyi szakasza nyúlik át Olaszországba – a Passo dello Stelvio és a Mortirolo. A Stelvio körülbelül 3000 méterrel van a tengerszint felett, aminek a csúcsán két hatalmas hófal között kerékpározol. Az öröm a csúcson ugyanolyan volt, mint mikor megnyered a Bajnokok Ligáját.
Kerekesként, kifejezetten erős vagyok az egyeneseken és a rövid hegyi részeken, de a hosszú hegyi szakaszokat nem bírom. A kerékpározási stílusom hasonlít a két legjobb sprinterhez a profik között, a svájci Fabian Cancellara és a belga Tom Boonenéhez. Amikor profikkal edzem, semmi gondom nincs az egyeneseken, de tönkrevernek a hegyekben. Természetesen nem gondolom azt, hogy pályát tévesztettem volna, sosem álmodtam olyan dolgokról, amit a futballpályákon véghez vittem, és az élmény, amit a foci szerzett nekem, leírhatatlan.
Ahogy vártam, a bringások felismernek, és kicsit el is ismernek. Mindenki nagyon barátságos, általában. Sokat puffogok viszont azon, amikor azt hallom, hogy „Mi van Ravanelli, a foci nem volt elég kemény számodra? Minek teszed ki magad ilyen fájdalmaknak?” Van igazság a mondandójukban: sokat szenvedek a kerékpáron, legalább annyit, mint amennyit a futballpályákon szenvedtem.
Nagy álmom, hogy megnyerjek egy „gran fondo-t”, de ez minden valószínűség szerint egy lehetetlen álom; mint mondtam, sok ex-profi vesz részt ezeken a versenyeken. Csak élvezni szeretném a kerékpározást, és természetesen elkerülni azokat a veszélyeket, amik nem előreláthatóak ezeken a napokon.
A meccsnézésekről annyit, hogyha egy Arsenal – Liverpool Bajnokok Ligája negyeddöntőt elemzek a Sky Italián, akkor természetesen a focit a bringázás fölé helyezem, de ha egy unalmas gólnélkülit nézek, inkább egy gyorsasági szakaszt választok, mint a Tour de Flanders vagy a Paris-Roubaix szakasz. Jelen pillanatban az edzői papíromat próbálom megszerezni, és ha sikerül, szívesen lennék a Middlesborough edzője. Az egyetlen aggodalmam az észak-keleti időjárás lenne, és az a „pusztítás“, amit a kerékpárommal tehet! Forrás: foufourtwo.com Fordította: Radványi Róbert