A bordeaux-i stadion, a holnapi Eb-bemutatkozásunk helyszíne (Fotó: Mravik Gusztáv/FFT)
Holnap osztrák-magyar? És ki lesz az ellenfél? A monarchiabeli vicc szerint így kérdezett vissza Ferenc József, amikor a két ország válogatottjának egyik első összecsapására készültek az új őrület, a futball rajongói.
Holnap a 137. osztrák-magyar focimeccs következik, s csak az tudja, hogy mit jelent ez, akinek legalább némi fogalma van arról, ami a két ország 1907-es első összecsapása óta a magyar labdarúgásban történt.
Ha megengedik, nem foglalom össze. Ha megbocsátják nekem, azt sem kezdem el fejtegetni, hogy mit jelent az én nemzedékem magyar futballrajongóinak a holnapi nap, az Eb, a magyar válogatott, ezek a percek. Azért nem, mert valóban nem léteznek azok a szavak, amelyekkel leírhatnám az elmúlt harminc év keserveit, reményeit, csalódásait, megaláztatásait. Nem tudom azt sem, hogy van-e tanulsága, végkifejlete, csattanója a mi generációnk és a futball egészen bizarr módon egybe fonódó, sőt inkább békésen egymás mellett élő történetének. Nem tudom, milyen következtetést kell abból levonni, ha holnap győzünk, nem tudom, mi az üzenete annak, ha kikapunk. Annyi tanulságot vontunk már le, annyiszor reménykedtünk és szentségeltünk már teljesen fölöslegesen, hogy most, amikor életemben és újságíró-pályafutásom során először azt teszem, amit tulajdonképpen mindig is tenni szerettem volna, de amire soha, de soha nem volt módom, vagyis beharangozó cikket írok egy magyar érdekeltségű Eb-meccsre, nos, akkor csak fáradtan nézem az osztrákok edzését, majd a svéd-ír meccset, és megpróbálom feleleveníteni mindazt, amit évtizedeken át próbált elképzelni az ember, amikor beleélte magát ebbe a helyzetbe, de amit valójában soha sem tapasztalhattunk meg.
Nyugodtan mondhatom többes szám első személyben, hiszen az Eb-re akkreditált, félszáznál is több magyar újságíró közül egyes egyedül Hegyi Iván az, aki ott volt már a magyarok legutóbbi, harminc évvel ezelőtti világversenyén, a mexikói vb-n is, s olyan természetesen egy sem akad köztünk, aki ott lett volna az 1972-es Európa-bajnokságon is.
Az osztrákok elleni meccs előtti utolsó edzésre érkeznek a Szervezett tagjai (Fotó: Mravik Gusztáv/FFT)
Csak úgy elképzelem, hogy a német, olasz, spanyol kollégáknak milyen rutinszerű, netán kissé terhes is részt venni egy-egy meccs előtti, rendszerint nem túl sok érdekességet tartogató sajtótájékoztatón, „leadni” a kötelező tudósítást egy-két közhelyes idézettel a mindenkori szövetségi kapitánytól, s talán össze is csapni kicsit a beharangozó írást, mert jó lenne hazaérni minél hamarabb. Nos, ami másnak esetleg unalmas rutin, az nekünk eddigi életünk legszebb álma, amely ezekben a percekben válik valóra.
1986 óta tizennégy elfuserált selejtezősorozatot kellett végigszenvednünk. Nekem akadt közte jó pár olyan, amelyet szenvedélyes szurkolóként (1986-tól 1998-ig), olyan, amelyet az MLSZ munkatársaként (1999-2001), olyan, amelyet a válogatott sajtófőnökeként (2002-2003), nem egy olyan, amelyet újságíróként (2004-2014) éltem át, és miközben egyre kevésbé hittünk benne, hogy még megélhetjük valaha a kijutást, valóban eltelt a fél életünk. Hogy aztán a legváratlanabb pillanatban, mindenféle véletlenek végre először szerencsés összejátszása folytán sikerüljön, amiért mindig is izgultunk, de aminek a lehetőségében már alig-alig hittünk. Különös dramaturgia tette emlékezetessé és fordulatossá a kijutásunkat. az utolsó pillanatban majdnem megint lecsúsztunk a lehetőségről, aztán a pótselejtezőn jött a nem várt csoda, hogy most is, az Eb-n is az utolsók között mutatkozzunk be, a végsőkig húzódjon a dolog, a 44, de legalábbis 30 éve várt visszatérés.
Jó néhány kortársam meghatott és lelkes szabadkozását olvasom mindenfelé, közöttük a legszebbet, Gazdag József felvidéki kollégámét, hogy hát értse már meg a világ: ha rettent is minket a terrorveszély, ha természetesen jócskán van is lelkiismeret-furdalásunk aggódó családtagjaink miatt, ha ez az Eb és ez a csapat már nem is egészen az, amire mi valamikor annyira vágytunk, de nekünk muszáj itt lennünk amikor a magyar labdarúgó-válogatott kifut holnap a pályára. Hát hogyne lenne muszáj? Amikor ott voltunk mindig, mindenütt, a legkilátástalanabb időkben, a legabszurdabb meccseken, időpontokban és helyszíneken. Hát hogyne lenne muszáj nekünk, a magyar futball sokat szenvedett túlélőinek, amikor végre a csapatunk is itt van. Ez olyan generációs élmény, de – elismerem – a nemzedékemnek csak a kisebbik, fertőzött részét érintő élmény, amelyet úgysem érthet meg senki, aki nem élte át. Ilyen értelemben teljesen érthető Lang Ádám, Németh Krisztián vagy Nagy Ádám ártatlan naivitása, ők ugyanis nincsenek, nem is lehetek tudatában annak, hogy az Európa-bajnokságra való kijutásuk sokaknak alkalmasint többet jelent még talán annál is, amit nekik, maguknak. De legalábbis egészen mást.
De mindegy is, fiúk, kitöröljük a könnycseppet a szemünk sarkából, nektek ezt nem kell értenetek, az edzőtöknek, a kedves, de mégis csak hideg profi Bernd Storcknak pláne nem, honnan is értené, ti csak menjetek, csináljátok, „élvezzétek” a játékot, ahogyan a mai sajtótájékoztatón is mondtátok. Teljesen oké ez így. S már most elnézést érte, ha mi, néhányan, nem tudnánk olyan önfeledten élvezni ezeket a nagyszerű pillanatokat, ahogyan az illendő lenne. Bocsássatok meg, ha a Himnusz közben a lelátón bennünket ráz majd a zokogás…
Szöllősi György (Bordeaux)
