A Gera-féle generáció utolsó nagy esélye
Kezdjük ott, hogy a sorsolásnál már eleve óriási szerencsénk volt, hiszen a második kalapba kerültünk, az elsőből pedig megkaptuk a talán leggyengébb ellenfelet, Görögországot, ráadásul a létszámbővítés (16-ról 24 csapatra) miatt tudtuk, hogy még a harmadik hely is biztos pótselejtezőt érhet.
Már tudtuk, kikkel vagyunk egy csoportban, de még nem volt szövetségi kapitányunk. Egervári Sándor bukása és amszterdami lemondása után az MLSZ végig egy nagynevű külföldi kapitánnyal kecsegtetett bennünket – ma már tudjuk, hogy tárgyalt is neves szakemberekkel, köztük például Sven-Göran Erikssonnal – ám általános megdöbbenésre Pintér Attila kapta meg a lehetőséget.
Ennek kevesen örültek, pláne az előzetesen az egyik legkönnyebbnek várt meccs, az északírek elleni hazai találkozó után, amikor is kikaptunk 2-1-re a Groupama Arénában. Ekkor sokan már azt mondták: ezzel vége is van mindennek, ezt az elvesztegetett három pontot nem lehet pótolni, mivel a csoportban még ott van Görögország és Románia.
Jött viszont a kapitánycsere, Pintér azonnal repült (egybehangzó források szerint hatvanmilliós lelépési pénzzel…), és megbízott kapitányként a Hertha ifiedzője, Dárdai Pál kapta meg a nemes feladatot. A kapitánycserével, és Dzsudzsák Balázs jó eltalált bukaresti szabadrúgásával aztán a fordulat is elkövetkezett, a csapat meglepetésre pontot rabolt Romániában, a szurkolók és a média nyomban az új kapitány mellé állt, akit igencsak megerősített a posztján, hogy ezután sikerült legyőzni idegenben Feröert, idehaza pedig Finnországot (egyaránt 1-0-ra). A nyár optimistán telt el.
A görögök elleni hazai 0-0 sem számított rossz eredménynek – bár sokan győzelmet vártak az addig váratlanul nyeretlen görögök ellen -, majd a finnországi győzelem (újra 1-0) már előre vetítette: szinte lehetetlen, hogy legrosszabb esetben ne végezzünk a csoportban harmadikként, sőt a legjobb harmadik hely megszerzésére is van esély.
Romániát hazai pályán viszont már nem Dárdai irányítása alatt fogadhattuk (a Hertha közben kinevezte vezetőedzőnek, majd letiltotta a kettős szerepvállalását – ennek kapcsán pedig felvetődik, hogy Pintérnek jutott még lelépési pénz is, Dárdaiért az MLSZ nem tudott vagy nem akart annyit fizetni a Herthának, amennyivel felszabadítható lett volna), hanem az általa jó utódnak tartott német Bernd Storckkal. Ez sokakat kisebb letargiába döntött, pláne miután kijelentette: a románok ellen simán elfogadná itthon a döntetlent – az is lett. Nem lett népszerűbb a kapitány, amikor Belfastban két pont kicsúszott a kezünkből, emberelőnyben a 92. percben kaptunk gólt, így elszalasztottunk egy nagy esélyt (1-1). Úgy tűnt, Dárdai munkája kárba veszett, megint hullámvölgyben éreztük magunkat.
Ám semmi nem volt veszve, mert még a legjobb csoportharmadik helyére mindig volt esély. Nem éreztük ezt így azonban a Feröer elleni hazai meccs szünetében, amikor vezetett a félamatőr ellenfél. Majd jött a Böde-dupla, és máris indulhatott a pam-pam, mert akkor már úgy tűnt: az athéni meccs lényegében lényegtelen, csak a többi csoport eredményeinek nagyon szerencsétlen összejátszása folytán csúszhat ki a kezünkből az egyenes kijutást jelentő, legjobb csoportharmadik hely. Az athéni meccs aztán tényleg nem is számított, és már tényleg csak egy hajszál hiányzott a cél eléréséhez, amikor bekövetkezett az, amitől tartani lehetett: Lettország odahaza kikapott Kazahsztántól, Törökország pedig egy 89. percben szerzett Ínan-szabadrúgással legyőzte 1-0-ra Izlandot, így lemaradtunk a legjobb harmadik helyről. Micsoda pech: maradt a pótselejtező.
A pech azonban távol maradt a sorsolásról: egyrészt az UEFA-nak sikerült úgy csűrnie-csavarnia a számokat, hogy kiemeltként várhattuk a pótselejtezők sorsolását, vagyis a svédeket, ukránokat, bosnyákokat kapásból elkerültük, másrészt a leggyengébbnek tartott norvégokat kaptuk – akik meg nekünk örültek. Viszont a visszavágót mi játszhattuk hazai pályán, ez is mázli.
Ekkor jött az újabb felfordulás: Storck lecserélte az egész stábot, amelyet Dárdaitól örökölt, új frontokat nyitott, főleg német segítőket hozott, és láthatóan vabankot játszott
Bár a világranglistán előrébb vagyunk náluk, mindenki a norvégokat tartotta a párharc esélyesének. Erre váratlanul megnyertük idegenben az első meccset, egy újonc góljával, akit még a sportmédiában sem mindenki ismert, és akit a három hétre szerződtetett Eb-győztes német legenda, Andy Möller szúrt ki, mint tehetséget…
Itt tartunk most. Tehát minden jel szerint valaki ott fenn az égben nagyon szeretné már, hogy Magyarország végre Eb-n szerepeljen, mert az nem lehet mondani, hogy a keresztet ne cipeltük volna a hátunkon már egy jó ideje. Számtalanszor elveszett a remény, de most, az utolsó lépés előtt megint itt van. Nem lehet, hogy továbbra is csak kecsegtessen minket, sima szájával.
Az ország is nagyon-nagyon akarja most, a sportpolitika is igazolva látna minden – konfliktusokkal terhelt – döntést, és talán a mi javunkra billenti a mérleg nyelvét, hogy a Király Gábor, Gera Zoltán, Juhász Roland, sőt Dzsudzsák Balázs,Szalai Ádám nevével fémjelzett generáció is joggal érezheti úgy: most vagy soha.
Tény, hogy az MLSZ-nek is óriási szerencséje van: most úgy fest, Storck lehet a megmentő, a csodakapitány, akinek a létezéséről a selejtezősorozat kezdetén nemhogy az MLSZ-ben sem tudtak, de a futballvilágban is csak nagyon kevesen. Az egész sorozatban hibát hibára halmozott a szövetség, jobbára csak sodródott az árral, ám a jelek szerint most pont a jó irányba sodródik.
És hogyan lehetne fokozni még ennek a selejtező-sorozatnak amúgy is túlfűtött drámaiságát? Ha ma kikapnánk 1-0-ra, és jönnének a 11-esek…
Nem nagyon akarnánk, köszönjük, elég volt a fordulatokból… bár ebben a sorozatban eddig gyakran az volt jó, amit nem nagyon akartunk.
Bodnár Zalán
