Küzdöttek, erőlködtek a csapatok az esőben (Fotó: MTI)
Mint azt korábban már megírtuk, a meccs ünnepi felvezetéssel kezdődött az MTK-stadionban, hiszen a kezdőrúgás előtt nem sokkal felavatták a legendás Hidegkuti Nándor mellszobrát. Az ünnepi pillanatok után aztán korántsem ünnepi percek következtek, mert maga a fővárosi rangadó mindenről szólt, csak a minőségi futballról nem – de ezt már nagyjából ugye meg is szokhattuk, szóval ne legyünk telhetetlenek. Nyolcvankét percig szinte semmi nem történt a legendás Hidegkutiról elnevezett stadionban, aztán amikor már majdnem a meccsről írott krónika címébe is beleszőttem volna az eredményjelzőn álló két nagy nullát, a csapatok tüstént megrázták magukat: a 82. percben Kanta József váratlanul – vagy nem is annyira? – bevette a Honvéd kapuját, és ekkor simán úgy nézett ki, hogy ez a találat eldönti a három pontot. Ám nem. Mert gyakorlatilag a középkezdés után azonnal egyenlített a Honvéd, Hidi Patrik kapásból, laposan helyezett az MTK kapujába, a labda alighanem még fel is gyorsult a csúszós talajon, ezért volt védhetetlen. A meccs utolsó öt-tíz perce a korábban látottakhoz képest már kifejezetten üde látvány volt, de nem lett volna igazságos, ha néhány perc játékért bármely csapat három pontot szerez. Nem is szerzett, mert maradt az 1-1. Igazságos, de azért Hidegkuti többet érdemelt volna. T. Z.
