Egy kispadnyira volt csak a világhírnévtől…

Várhidi Pál (1931-2015)

Soha életemben nem álltam szorítóban, soha nem volt kezemen bokszkesztyű, soha nem számoltak rám sem egyet, sem tízet, nem emelték a kezem győzelem után a magasba, nem verték krumplivá az orromat, de 2015. november 12-én pengeéles pontossággal megéreztem, milyen lehet bokszolónak lenni. Vagy ha azt nem is, de azt igen, hogy mit érezhet a ring embere, ha kap egy hatalmas jobbegyenest, amely a padlóra küldi, amikor (ha csak percekre is) elsötétül előtte a világ, és úgy érzi, innen már nincs felállás. Aztán valahogy csak összeszedi minden erejét, feltápászkodik, megpróbálja az utolsó tartalékait is mozgósítani, és jelzi a bírónak, készen áll a folytatásra, a meccs mehet tovább. Aztán elmúlik néhány perc (de lehet, hogy csak másodperc) és nem jobbról, hanem balról kap egy ugyanolyan, ugyanakkora megrendítő ütést. Ismét a földre zuhan, de már útközben, a levegőben érzi-tudja: ebből nincs felállás. Ha idén, úgy a nyár derekán a világ valamennyi jelentősnek mondható drámaíróját felkérték volna arra, hogy november 12-re írjon egy futballtémájú darabot, amelynek főszereplője a magyar labdarúgás, akkor garantáltan egy sem akad, aki feldolgozza azt a valóban zseniális tehetségért kiáltó témát, miszerint éppen azon a napon, amikor a magyar válogatott Norvégia fővárosában 43 éves Eb-szünet után egy lépéssel talán közelebb kerülhet a kontinensjátékhoz, a sportágnak két olyan személyisége is örökre elbúcsúzik tőlünk, akik a maguk korában, a maguk életútjával a háta mögött, a maguk életkorával és futballmúltjával, ha más korban és más társak között is, de nagy egyéniségek voltak. Lehet (sőt, biztos), nagyon kikapok majd a nagy tudású irodalomtörténészektől, de a magam részéről még bizonyos William Shakespeare zsenialitását is kevésnek tartom ahhoz, hogy egy ilyen napot megálmodjon, papírra vessen, színpadra vigyen, hiszen leghíresebb és legvéresebb királydrámaiban sem összegződik huszonnégy órában ennyi cselszövés, ármány, és mélyen szántó bánat. Halál és halál között nincs különbség. Aki megpróbál súlyozni, vagy valamilyen torz logikával különbséget tenni két egy napon történt elmúlás között, az tévúton jár. A „no, de ilyen fiatalon…” kitétel nem oldja fel, és nem teszi könnyebben megemészthetővé azt, ha valaki „hiába, 84 éves volt már, és régen betegeskedett” gondoltafoszlányt, kiváltképp nem az érintettek közvetlen hozzátartozóinak, vagy a hozzájuk nagyon közel állók esetében. Ha valakit tiszteltünk, szerettünk, elismertünk, becsültük és megsüvegeltünk, akkor a mély fájdalom nézőpontjából majdhogynem mindegy hány éves korában megy el, mikor hagy itt bennünket, a magunk fájdalma így is, úgy is megemészthetetlen és feldolgozhatatlan. Koromnál fogva a magam részéről, persze, hogy Várhidi Pali bácsihoz álltam jóval közelebb, de Fülöp Marci elveszítése legalább úgy fáj, mint az „öreg Várhidi” (ennek a kitételnek később még szerepe lesz…) elvesztése. – Ne haragudj, hogy nem hívtalak azonnal vissza, de a faternál voltam a kórházban, most jöttem el tőle… – mondta alig néhány hete Várhídi Péter, amikor egy ügyben kerestem. – És, hogy van az öreg? – kérdeztem vissza, szinte félve a választól. – Nincs jól… Nagyon nincs jól… – mondta Péter, és a hangján éreztem, ez az a pont, amikor nem szabad tovább faggatózni. Emlékezni viszont nemhogy szabad, hanem egyenesen kötelező. Mindenkinek, teljesen függetlenül attól, hogy szerette-e vagy sem az újpesti klubot (UTE-t, Bp. Dózsát, Újpesti Dózsát), amelynek színeiben Pali bácsi 1949-től 1965-ig játszott (még elérte Nagymarosi és Szűcs Sándor generációját, de együtt húzott bajnoki mérkőzésre mezt Benével, Káposztával, Noskóval, Zámbóval, sőt az abban az idényben egy mérkőzést jegyző Fazekassal is) és amelynek később remek edzője volt.
Megszámlálhatatlanul sok közhely él vele kapcsolatban a köztudatban. Az emberek döntő többsége az „öreg Várhidi” neve hallatán játékos pályafutását és edzőségét többnyire elintézik annyival, hogy „kemény bekk volt; az Aranycsapatban is játszott, kint volt az 1954-es világbajnokságon, a római olimpián kihagyta a 11-est a dánok ellen, az Újpesttel meg trénerként sorra nyerte a bajnokságokat”. A közhelyekben az a sajátos, hogy döntő többségükben igazak, de még csak meg sem karcolják az érintett személy valódi énjét, igazi, belső értékeit. Sok egyéb mellett például azt a végtelen alázatot, amellyel ő mind játékosként, mind edzőként a futballhoz közelített, azt a végtelen visszafogottságot és szerénységet, ahogy legnagyobb edzői sikereinek idején is kezelte mind a játékosait, mind a szurkolókat, de a vele nem mindig kíméletes újságírókat is. A magam részéről a Várhidi nevet meglehetősen korán tanultam meg, még akkoriban, amikor a lila-fehérek hátvédhármasa Rajna, Várhidi, Győrvári összeállításban játszotta végig a bajnokságok sorát, de láttam balhátvédet, sőt balfedezetet is játszani, mégis azt kell mondanom: ő volt „A középhátvéd”.
A rettenthetetlen, a megfélemlíthetetlen, a bármilyen kemény összecsapást már-már vakmerő módon vállaló utolsó ember, aki mindig pontosan tudta: ha átjátsszák, akkor már csak a kapus, az ellenfél csatárának ügyetlensége, vagy a csoda segíthet. Ahhoz képest amilyen jó csapatban játszott az egyetlen bajnoki aranyérem akár „kevésnek” is mondható, igaz 1960-ban még álmában sem gondolhatta, hogy edzőként mindezt megnégyszerezi. Pályafutásától elválaszthatatlan az Aranycsapat-tagság, amelyben ugyan „csak” tízszer kapott helyet, ám az akkori védőkínálatot nézve ez manapság minimum ötven vagy hatvan válogatottsággal ér fel. Mindenütt ott volt, mindent közvetlen közelről látott, amit a magyar futballban, Puskásék korában érdemes volt látni és átélni, de arra kevesen gondolnak, milyen iszonyatos érzés lehetett egyetlen kispadnyira lenni attól, hogy pályán legyen a londoni 6:3-as történelmet-író meccsen, vagy legalább egyszer becseréljék az 1954-es világbajnokságon. És mindezt a legnagyobb méltósággal, a legszigorúbb önfegyelemmel viselte. Soha egy rossz szó, egy panasz nem hagyta el a száját. Mondhatja erre bárki: még jó, abban a csapatban sípcsontvédő, vagy sportszár is szívesen lett volna bárki, nemhogy olyan tartalék, aki bármelyik percben a legnagyobbak közé állhat. Játékospályafutásának legnagyobb balszerencséje a római olimpián érte, amikor a döntőbe jutásért lejátszott mérkőzésen 1-0-s dán vezetésnél 11-est hibázott, és bár ettől még helyzeteink alapján fölényesen nyerhettünk volna, a csapat és az ő egyéni balszerencséjére az ellenfél rúgott még egy gólt, a 0-2-vel pedig elúszott a döntő. A legkönnyebb volt (teljesen igazságtalanul) mindent a kihagyott büntetőre, és egyben Várhidire fogni, no, de bűnbakképzésben mi magyarok mindig a világ legjobbjai között voltunk… Sok-sok évvel később a BEK-ben (Bajnokcsapatok Európa Kupája, a BL-elődje) a legjobb négyig vezette a lilákat, csak az akkoriban verhetetlen Bayern München tudta megállítani őket. Amikor 1980 novemberének végén, egy újságcikk okán kipattant műbalhé miatt meglehetősen csúnya búcsút vettek tőle Újpesten, soha többé nem próbálkozott igazán nívós csapat kispadjára ülni. Tudása, eredményei, edzői kvalitásai alapján invitálásban nem volt hiány, de az ő szívében ott és akkor valami eltört, a lelkében elpattant egy húr. Csak az ős-dózsásoktól nem vált meg soha. Egy egészen kivételes társasággal a Pozsonyi úti Ipoly-presszó volt kezdetben a törzshelyük, minden hétköznap délelőtt ott találkoztak, megitták a maguk kávéját, sörét vagy fröccsét, aztán mindenki ment a maga útjára. Kezdetben Szusza Ferenc, Sóvári Kálmán, Solymosi Ernő, Göröcs János, az MTK képviseletében Sándor Csikar és néhány „lila-vérű” Újpest-drukker volt a törzsasztal tagja, aztán amikor az Ipolyból elűzték őket, átmentek néhány házzal odébb, a Móri-borozóba, igaz, akkor már Szusza és Solymosi nélkül. Sándor Csikar meg azért maradt el, mert Budára költözött és azt mondta, akkora a csúcsforgalom a hegytől a borozóig, hogy ha reggel elindul legfeljebb vacsorára ér oda… Aztán ezek az idők is elmúltak, a társaság egyre fogyatkozott, Sóvári Kálmán is Budapest egyik külső kerületébe költözött, így az Ara-presszóban már csak Göröcs János, Várhidi Pál és két drukker-barát követte őket. Itt élték át Pali bácsi fiának, Péternek edzői sikereit, a szövetségi kapitányi időszakát is (itt nyer értelmet a fentebb említett „öreg Várhidi” kifejezés, hiszen már volt miért megkülönböztetni apát és fiát) és búsongtak a vele történteken. Amikor aztán már a két szurkoló-barát sem jöhetett többé a találkozókra, Titi és Pali bácsi ketten maradtak. Megvitatták a világ dolgait, megváltották a magyar futballt, és aztán áttértek az Újpestre. Várhidi Pál halálhíréről értesülve Göröcs Jancsit hívtam fel elsőnek. – Lemész holnap az Arába? – kérdeztem? – Soha többé… – mondta, és a telefonon át is hallottam, hogy nem a sírással küszködik, hanem egyenesen sír, ez a futballban már mindent látott, mindent megélt 76 éves ember.
Nem volt több kérdésem. De azért, azt hiszem, ezt jó, ha tudod, drága Pali bácsi…
Lakat T. Károly