Dribli az égig – húsz esztendeje hunyt el Czibor Zoltán

Czibor Zoltán gólt fejel
Úgy hozta a sors, hogy 1997. szeptember 1-jén ott voltam a győri kórházban, ahol Czibor Zoltán, az Aranycsapat legendás balszélsője halotti bizonyítványát kiállították.
"Anyja neve?" – kérdezte közömbös hangon az iratot elkészítő fehér köpenyes hölgy.
"Suhai Erzsébet" – mondta megtörten a halálhírre Komáromból a kórházba érkező Czibor Zsuzsanna, a 68 évesen elhunyt világhírű játékos húga.
"Mikor és hol született?" – érkezett automatikusan a következő kérdés.
"Kaposváron, 1929. augusztus 23-án, de várjon csak, hadd ellenőrizzem a személyi igazolványából, nem tud az ember ilyenkor gondolkodni…"
"Foglalkozása?" – tette fel az illetékes az űrlap következő rubrikájához tartozó kérdést.
Hirtelen egyikünk sem tudta, mit is kellene felelni.
"Mi volt az elhunyt foglalkozása?" – kérdezte ismét, immár kissé türelmetlenül az egészségügyi asszisztens…
Nos, tényleg: hogyan is kellett volna válaszolni, mi lett volna a helyes felelet a kérdésre? Mi is volt Czibor Zoltán? Legenda? Nemzeti hős? A magyar futball élő lelkiismerete? Klubelnök? (Hiszen élete utolsó éveiben újjáalapította gyermekkora sportegyesületét, a Komáromi Atlétikai Clubot, de hogy ez foglalkozás lett volna, nem igaz, pénzt aligha kapott érte.)

Barcelonai magyar legendák: Kocsis Sándor, Kubala László és Czibor Zoltán
Apropó, pénz… Dacára annak, hogy a Ferencváros vagy a Barcelona játékosaként azért az ő korában sem keresett rosszul egy futballista, sőt a legendás csempészésekből is alaposan kivette a részét, játékos-pályafutása után akadtak időnként anyagi gondjai a páratlanul bohém és vagány, de csodálatosan mély érzésű és nagy hazafi Czibor Zoltánnak, akit kiszámíthatatlan cselei miatt „Rongylábúnak”, követhetetlen észjárása, a vakmerőségig provokatív viselkedése miatt „Bolondnak” is becéztek.
Előfordult, hogy a Spanyolországba érkező magyar futballcsapat már-már hagyományosan önfeledten élvezte a szállodába látogató emigráns kolléga nagylelkűségét. Azt hiszem, az MTK, de lehet, hogy a válogatott túrázott arra (Sándor Csikartól hallottam a történetet), és ahogyan Puskás is mindig, ezúttal Czibor köszöntötte a régi játékostársakat, akik a 2-3 dolláros hivatalos napidíjból ilyenkor nem nagyon mertek rendelni semmit a nyugati árak ismeretében. Nem úgy Czibor, aki lelkesen bátorított mindenkit az újabb és újabb pohár bor, korsó sör, üveg sangría elfogyasztására, a kiéhezett (szomjazott?) magyar futballisták pedig örömmel adták át magukat az élvezeteknek. Hajnaltájban, amikor a fizetésre került volna a sor, a Bolond odaintette a pincért, s magabiztosan csak annyit mondott neki, írjon csak mindent Kutas István szobájához… Majd kisétált az utcára. (Kutas, a közben a szobájában nyilván mélyen alvó delegációvezető, az állami sportvezetőség keményvonalas, kommunista erős embere volt, akivel az Aranycsapat sikerei idején is meggyűlt a baja néhányszor a renitens, exferencvárosi, antikommunista balszélsőnek.)
A teljes cikket elolvashatjátok a nemzetisport.hu oldalon, ide kattintva!