Az FFT riportere Nagymajtényban járt
Medencejáró túránk során nem voltunk még olyan gazdag faluban, mint amilyen Nagymajtény – volt valamikor. A Nagykároly és Szatmárnémeti között található település a mostani 900 fős lakosságnál jóval többről, nagyobb életről, nagy gazdaságokról, egyáltalán: szebb múltról árulkodik, mint ami van. Mi persze a történelemkönyvekből ismerjük a falu nevét: 1711-ben a majtényi síkon tette le a fegyvert a magyar sereg, itt tört el a kuruc zászló. A fegyverletétel emlékműve viszont nem is itt van, hanem a főútnak köszönhetően négyezresre nőtt Kismajtény, egy valamikori puszta határában.
A falu csapata a megyei I. osztályban játszik, és mi természetesen a soros bajnokira jöttünk, úgyhogy templom után egy balos, iskola mellett be, és már lent is vagyunk a pályán. A majtényi Glória ellenfele a határ menti Mezőfény. Vélhetően a mezőfényieké volt az a busz, amelyben 10-12 éves gyerekek ültek, és lebiggyesztett ajakkal nézték a helyi kölykök pálya melletti labdázgatását. Ki is szóltak, és tétre (először ötven, majd tíz, végül egy lejre) menő mérkőzésre tettek ajánlatot. A majtényi srácok nem nagyon álltak kötélnek, de úgy láttuk, a második félidőben már lelkesen hajtották a labdát az ellenfél ifistáival, úgyhogy megszületett az egyezség.
Majtény és Mezőfény sváb falvak. Azt persze nehéz meghatározni, hogy ki sváb, és ki magyar – a törésvonal sokkal inkább ott van, hogy ki román, és ki nem román. Majtényban is vannak már románok, de ebből szinte semmit se vettünk észre a meccsen, bár a legapróbbak, a labdaszedő gyerekek (és ez szomorú) olykor tényleg románul beszéltek egymás között. Talán arról van szó, hogy a magyar-sváb faluba betelepülő „újak” nem nagyon érdeklődnek a helyiek dolgai iránt. Márpedig Majtényban „a csapat az egyetlen dolog, ami van” – mondja helyi forrásunk. A Glóriát Németországba elszármazott majtényi svábok „szponzorizálják”, szereztek egy buszt is az idegenbeli meccsekre, az ő pénzükből újították fel az öltözőépületet, és a győztes találkozók után állítólag már a játékosok is kapnak valami kis pénzt. Az edző majtényi, aki Magyarországról jött vissza, hogy kézbe vegye a dolgokat, azóta van heti két edzés, fegyelem, és az eredmények is jönnek.
Ha a pályára nézünk, tényleg jól működő, egységes tizenegyet látunk. A 19-es számú balszélső a hajviselete okán a Winnetou becenevet kapta, még az ellenfél edzője is dicséri, ő mondja, hogy játszott korábban a fényi csapatban is, de ott valahogy nem ment neki, viszont az előző szezonban „megrúgta a negyven gólját”. A 11-es cselgép Bihari Roli nemcsak szimpla cselgép, hanem még majtényi gyerek is. A 4-es mezszámú kopasz úriember a megélhetését kockáztatta a futballért: egy meccsen csúnyán összefejelt valakivel, kórházban kötött ki, és a fél falu azért aggódott, vajon kirúgják-e a mellékesen sofőrként dolgozó hátvédet. A majtényi Glóriában csak két helyi játszik, a többiek környékbeliek. Az ellenfél padjánál meg is jegyzi valaki: „nem szeretem a légióscsapatokat”. A fényiek edzője elmondja, hogy az ő magjuk bezzeg évek óta együtt van, ugyanabban a korosztályos együttesben játszottak, és „megnyerték a megyét”. Mi tagadás, a vendégkispadon háromgólos hátránynál tényleg érezhető a keserűség közösségi színezete.
A majtényi sík, amíg áll a világ, fogalom a magyar történelemben – a majtényi focipályánál göröngyösebbet viszont még nem láttunk. A nagyobb egyenlőtlenségeket homokkal töltötték ki, a labda viszont ezzel együtt is „pattog, mint a kecskeszar”. Ezt leszámítva csupa jót tudunk mondani: háromszintes fémszerkezetes lelátó, helyre kis klubház, az első félidőben még tiszta vécé (vadonatúj guriga WC-papírral!), és a csapatnak szimpatikus, gyakran frissített hivatalos Facebook-oldala is van, ahol a meccs időpontjára vonatkozó kérdésünkre öt percen belül választ kaptunk. Büfé nem volt, sőt még a kérdésre is furcsán néztek, de aztán bevillant, hogy Kolozsváron meccsidőben még a pályához közeli kocsmákat is bezáratják, könnyen lehet tehát, hogy ez a Román Labdarúgó-szövetség valami sajátos rendelkezése. Meg amúgy is mindenki felfegyverkezett szotyival, azzal bőven el lehetett csapni az időt, és mindenki szívesen adott egy-egy félmarékkal. Egyikünk nagyszülei majtényiak voltak, a név bemondására azonnal meglett a bizalom.
Még egyszer kiemelnénk a mondatot, amely szerint Majtényban csak a csapat van, semmi más, ugyanis ennek megfelelő volt a hangulat is. Amikor egy 940 lakosú faluból mintegy 120-140 ember közös programot választ, az túlszárnyal falunapot, búcsút, mindent. Az elején bizalmatlan, de aztán kedves, az objektív előtt is szívesen pózoló emberek; a végén, az Asszonybosszantó nevű kocsmában (tényleg ez a neve!) pedig nagyon fontos sportdiplomáciai titkot is megtudtunk. A 3–0-s győzelem (és ezzel a tabella 5. helye) ugyanis az egyik fizetővendég szerint annak köszönhető, hogy a bírót egész egyszerűen megvásárolták egy tál juhtúrós puliszkával. Hősi múlt ide vagy oda: Majtényba mostanság tényleg a futball és az azt övező hangulat miatt lehet érdemes elvetődni. És nagyon fáj, hogy a Mezőfény utáni meccset követő rangadó, a Kismajtény–Nagymajtény már lapzárta után lesz. Az pedig tényleg utánozhatatlan, amikor a hatalmas templom tornyának árnyéka a második félidő közepére szépen bekúszik a pályára, és szinte felrajzolja a két térfelet. Minarik Ede
