David Beckham, az ember a csillogás mögött

---

„Sosem gondoltam, hogy híres leszek”- meséli David Beckham, én pedig csak bólogatok, természetesen, hiszen hiszek neki, még akkor is, ha egy olyan rétegben él, amelyet csak néhány tucat ember tud elképzelni a bolygón, akik közül az egyik a felesége, Victoria. (Oh, igen, ez a dicsőség egy olyan fajtája, ahol a javaid között a birtokodban van egy ház egy pálmafa alakú szigeten Dubaiban.) „Mindig jó lábam volt” – mondja Beckham, én pedig ismét csak bólogatok, hiszen láttam a YouTube videókat, és tényleg így volt. Tényleg nagyon jó, sőt, csodálatos lába volt. Ez egyértelműen bizonyítható. Bocsánat. Egy olyan lábról beszélünk, amelyre egy egész birodalom épült. Egy lábról, amely a már említett, Dubaiban található birtok mellett egy madridi, egy londoni, egy Los Angeles-i palotáért is felelős. Még sorolhatnánk. Aztán David a következőket mondja: „Sosem gondoltam, hogy celeb leszek, de pozitívan látom ezt a dolgot, a tényt, hogy az embereket még mindig érdekli az életem legnagyobb része.” (Legnagyobb része? Ahogy minden területe, így tulajdonképpen a férfiassága is, amelyről Victoria egyszer azt mondta, hogy „óriási van neki… Olyan, mint egy traktor kipufogócsöve.”) Itt, David kedvenc londoni pubjában, osztrigát szürcsölve hiszek ebben az állításban, különösen akkor, ha a következőképpen fordítjuk le: Ha a futballpályán elért eredményeim, a jó kinézetem, a házasságom egy divattervezővel, a korábbi Spice Girllel, és a négy kivételes gyerekem felkeltik az emberek figyelmét, akkor talán elég hosszasan fognak koncentrálni ahhoz, hogy rájöjjenek, sok mindent elértem a második foglalkozásomban is, egy egészen más dologgal… A rivaldafényben töltött 20 év után – a megannyi frizurát követően (a kopasz Beckstől a Miami Vice Becksig, vagy a Legolas Beckstől a 007-es Becksig) – úgy tűnik, hogy David Beckham csillagzata elért egyfajta állandóságot. Manapság ő és családja akkora médiafigyelmet kap, mint a tőzsde vagy a királyi család. Az egyidejűség államában él. David Beckham egy hirdetőtábla és egy bálvány, aki 40 évesen néhány életerős ránccal birtokokat kezdett gyűjteni. A játékon kívül, amely annyira híressé tette, egyre többet látunk az emberből, amely a bálvány mögött rejtőzik. A hús és vér David Beckhamet a média kreálta személyiség mögött. „Ahogy az évek telnek, emberként változol” – mondja Becks. „Egy könyörtelen rész érkezik el a pályán és azon kívül is, ami arra ösztönöz, hogy bármi történik, erősnek kell lenned.” Időközben a pályán látott nyugalmát felváltja az otthoni béke a gyerekek között. Az embereket pedig kíváncsivá teszi ez az új világ. A mindenkori megjelenésének, az Instagram posztjainak úgy tűnik, megvan a nyilvános értékük. Ha másképp tartja kislánya, Harper kezeit, az Japánban már címlapra kerül. Ha állítólagosan ingatlanra vadászik Miamiban arra számítván, hogy egy új MLS franchise-t építhet ki, akkor az zajt kelt és pletykákat eredményez. Három évvel a visszavonulása után is olyan, mint Ré, a napisten. „Jól vagy?” – kérdezi most tőlem a kézzel fogható David Beckham, majd rámutat az üres poharunkra. „Hadd jöjjön még egy.” A nem túl díszes pubban – Becks kedvenc helyén – az első benyomásom a húsvér Beckhamről az, hogy egy kicsit szégyenlősnek tűnik, a valaha munkásosztályba tartozó kelet-londoni srác, aki már nagyon régen megtanulta, hogy ne beszéljen butaságokat. Úgy fújja ki a levegőt is, mint egy átlagos szülő. Londonban, ezen a januári pénteki napon, míg Victoria New Yorkban készül a Fashion Week showjára, Becks útnak indítja a gyerekeket az iskolába (rántotta, nutellás bagett, a baconnek ezúttal nincs itt az ideje), majd elviszi egy nem túl szokványos sétára lógó fülű spánieljüket, Olive-ot a Hyde Parkba. Most itt vagyunk, kolbászt és pürét eszünk, a kedvencét. Fakó farmert visel, gyapjúból készült pulóvert, és egy túl méretes sapkát (erősen a fejére van húzva – Láthatatlan vagyok!). Itt ül, a karjai közel vannak a testéhez, a kézfejei fedik egymást, pont, mint egy kisfiú. Ha belegondolunk, egy kicsit különös: három éve éli a visszavonult labdarúgók életét, ebben a pillanatban a legtöbb sportoló szép lassan elkezd pocakot növeszteni, Beckham érdekes módon mégis sokkal csinosabb és fittebb, és sokkal inkább érződik kulturális fenoménnak, mint amikor játszott. Hogy hogyan lehetséges ez? A People magazin őt nevezte meg a legszexibb élő férfiként, részben azért, mert a férfiideál egy másik fajtáját képviseli (a gyengédebb, metroszexuális, támogató házastárs, a divatikon, aki nem fél attól, hogy lefotózzák egy kendőben vagy a vállára terített sállal, esetleg a felesége alsóneműjében). Szerződéseinek köszönhetően többet keresett a visszavonulása utáni első évében, mint bármelyik esztendőben aktív pályafutása alatt (75 millió dollárról beszélünk). Csatlakozik két társa, a hangulat nyugodt, vidám, normális. Normális srácok, akik együtt lógnak, különböző témákat érintenek viccekkel, nevetéssel és egy bizonyos számú anekdotával, csattanókkal. Beckham állítja, jobban szereti az ilyesmit, mint a felvágós, ötcsillagos dolgokat. Amikor az élményekkel teli életének legszebb élményéről kérdezem, a csodálatos szóval próbálja meg leírni. „Mindenki azt gondolja, hogy luxus éttermek és luxus borok” – mondja. „Szeretem a vörösbort, de mindig inkább ezt preferáltam.” Az „ezt” szó alatt látszólag a bajtársiasságot és a pub egyszerűségét érti, ahol a pincérnő olyan, mint egy fontoskodó, szemtelen háziasszony, aki mindenki felé ezt a viselkedésmódot alkalmazza, még David Beckham felé is. Itt nincsenek celeb barátok, sokkal inkább a nem kíváncsiskodó, egyszerű törzsvendégek, akik előbb tennének kárt magukban, minthogy beleavatkozzanak David Beckham privát életébe. A testére varratott mintegy negyven tetoválásból mindössze egy az, ami tisztán látható, egy rózsa, és a mellette lévő hurkolt betűk: Pretty Lady Harper (Harper, a csinos hölgy), ami természetesen négy és fél éves kislányának szól. „A tetoválásaim arra szolgálnak, hogy mélyebb érzelmeket közvetítsek velük” – mondja. – „A számomra fontos és féltett dolgokról és személyekről szólnak. Hogy lesznek-e még? Meglehet… Victoria már felhagyott vele, hogy megpróbáljon lebeszélni róla. Régen még megpróbálta. Mindig azt mondta: ’Muszáj?’ Tudja viszont, hogy a tetoválások boldoggá tesznek.” Miközben ezt mondja, kihúzza magát, majd a szoba zsivajához igazítva a hangját folytatja. Nem akarja, hogy a hangzavar fölé emelkedjen a hangja. Ahogy visszafogja magát, az viszont ellentmondást nem tűrő. Ahogy minden tetováláshoz egy történet kötődik, úgy az is elmondható, hogy mindegyiknek van valami elvont jelentése is. Önmagában érdekes téma már maga Beckham kinézete is: az erőteljes, barázdált homlok, a kifejező szemöldökök, a tojásdad alakú arc és mogyoróbarna szem, a hetyke mosoly, az egyenes orr, a négyszögletű állkapocs, mindezek az arányosan kikevert vonások, fűszerezve olyan hatásokkal, amik Kurt Cobaint, Orlando Bloomot, Ryan Reynoldsot, vagy éppen Heath Ledgert juttatják az ember eszébe. Nincs menekvés az ilyesfajta szépség elől: a magazinok címlapjáról, a reklámokból és a bulvárból is mindig ezek a fazonok bámulnak ránk. Ami igazán áthatóan mutatja ennek a kinézetnek a különlegességét, az az a tény, hogy Beckham még a háta mögött lévő tapétához is tökéletesen odaillik. Ez az ő környezete, a helyi kis kocsma, amit szeret, a maga megszokottságában: a serénykedő, anyáskodó pultossal, és a többiekkel, akik az ebédidei, ideiglenes családját jelentik. Ez az a hely, ahol valamiképpen újra hétköznapi embernek érezheti magát, ahová az az ember tér be, aki még mit sem tud arról a világraszóló hírverésről és sztárságról, ami majd egyszer vár rá. A hírnév valójában négy röpke másodperccel indult, úgy 20 évvel ezelőtt. Beckham 21 éves volt, és minden, amit előtte tett, nem volt több, mint étkezés, lélegzés és a futballal kapcsolatos álmodozás. Kelet-londoni gyerek volt, ahol éjszakákat töltött el azzal – miután kiszökött a hátsó udvar kerítésén egy lyukon –, hogy rúgótechnikáját tökélyre csiszolja az utcabeli kölykök társaságában. Kisgyerekként ő maga is ott volt gázszerelő apja összes futballmeccsén. Focizgatásokkal kezdődött a parkban, rögtönzött mérkőzésekkel, majd tétmérkőzéseken találta magát, egyre komolyabbakon és kiélezettebbeken. Sovány volt, mint egy szálka, ám annál fáradhatatlanabbul játszott. Igazi mesterévé vált a mértani pontosságú passzoknak és a nem mindennapi góloknak. Apja ellentmondást nem tűrő kritikái, anyja gondoskodása és a tökéletességre törő technikai önfejlesztése hamar elhozták számára a nagy pillanatot: 11 éves korában megakadt rajta egy játékosfigyelő szeme, aki a Manchester Unitedtől érkezett. „Akkor már pontosan tudtam, hogy mi is akarok lenni” – mondja. Az édesapja óriási Manchester United-szurkoló volt, a kis David pedig minden karácsonykor új mezt kapott ajándékba. És bár hihetetlen, de egy nap a termete ellenére a csapat elkezdett érdeklődni iránta, aminek pontosan az a bizonyos láb volt az oka. Előbb folyamatosan ingázott London és az északi város között, majd 15 évesen elhagyta a családi fészket és Manchesterbe költözött. A következő 13 évet – többnyire magányosan – itt töltötte (a várost sokan Madchesternek hívják a folyamatos nyüzsgés miatt, de a bűntények miatt a Gunchester nevet is ráragasztották), egy klub kötelékében, amelyet a legendás menedzser, Sir Alex Ferguson irányított. Az ő szabályait követve, a védelme alatt a média nem tudta bajba keverni őt. Beckham fejlődése lassú és tudatos volt, a csapat egy családként funkcionált, mindenki segített mindenkit, senki sem helyezte magát a klub elé, mindenki egyenlő volt (Felnőtté válásakor tartott beavató szertartása tartalmazott szexuális játékokat is, melyeket a csapattársai előtt kellett lebonyolítania). Pontosan ez az, ami folytonossá vált – közösség, egységesség, munka, kitartás -, Beckham pedig tündökölt. Az 1996-os szezonra kiharcolta magának a kezdőcsapatbeli tagságot. Videón mindenki megtalálja azt a négy másodpercet, ami igazán híressé tette őt: egy napsütéses augusztusi napon a Wimbledon ellen játszott a Manchester, ráadásul 2-0-ra vezetett, nem sokkal a mérkőzés vége előtt. A Wimbledon áthaladt a labdával a félpályán, egy újabb gyenge támadást vezetve. A Manchester United együttes erővel labdát szerzett, majd Becks felé továbbították a játékszert, akinek elég sok ideje és jó nagy területe volt. Felnézett, úgy tűnt, játszadozik valamilyen gondolattal, majd gyengéden megtolta előre a labdát, úgy, mint egy edzőpályán. Három erős lépéssel felgyorsított, felemelte a jobb lábát. Amikor ezt követően hozzáért a labdához, a legerősebben rezonáló dübbenést lehetett hallani, olyat, mint amikor az ember egy üres tökbe rúg bele. A labda szinte felrobbant a középpályán. Ez olyasvalami, amit csak egy türelmetlen 21 éves csinálhat, vagy talán egy némileg önző megmozdulás. Beckham azonban másképp matekozott. A kispadon Ferguson is rácsodálkozott, hogy mégis mi a pokol ez. Szegény kapus, Neil Sullivan csak próbált visszasietni a kapujába, miközben a labda közelített és elkezdett süllyedni a levegőben. Négy gyötrelmes másodperc volt ez Sullivan számára, miközben a labda nem egy szokványos pályát írt le, olyan volt, mintha lassított felvétel lett volna, a játékszer csak szállt, majd hirtelen felgyorsult, Neil pedig realizálta, hogy a labda a feje fölött van. Azta… A labda leesett, érintette a hálót, a tömeg majd kiugrott a bőréből, egyszerűen nem hitték el, hogy amit láttak, az valóság. A játéktéren a kölyök magasba emelte a kezeit. Olyan volt, mint egy matador, aki épp leterítette a bikát. Adrenalinnal teli pillanat. Olyan, mint végig nézni egy ébredést. „Bámulatos gól David Beckhamtől!” – motyogta a kommentátor. Alex Ferguson pedig nem tudta abbahagyni a mosolygást. „Nem is tudtam volna jobban eltalálni” – meséli David, mintha csak tegnap történt volna. „Emlékszem, hogy először furcsán balra tekeredett, majd visszatért. Csavart lövés volt. Semmi szerencse nem volt benne. Fiatalként rengetegszer rúgtam meg így a labdát. Talán karrierem legnagyobb gólja volt.”
Érdekel a folytatás is?
A teljes cikket IDE KATTINTVA tudod elolvasni!