Boldog születésnapot, Fazekas László!

1965 novemberében is megünnepelték november hetedikét. A Fazekas családban is – igaz, teljesen más apropóból, mint amit a hivatalos protokoll akkoriban előírt. A 18. születésnapján alig túlkerült Laci ugyanis aznap mutatkozott be az NB I-ben, a soros idény utolsó fordulójában. Balogh II Sándor edző a már biztosan bronzérmes alakulat zárómérkőzése, az akkor még élvonalbeli (Ilku Istvánnal, Szűcs Lajossal, Monostori Tivadarral felálló) Dorog ellen, mondjuk úgy, a jövő csapatát küldte pályára. (Nem rajta múlott, hogy választottjai közül aztán csak a legvékonyabb futott be igazán „vastag” karriert.) A Dózsa a Szentmihályi – Kárpáti, Solymosi E., Csordás, Sóvári – Göröcs, Krivitz – Solymosi II, Fazekas, Bene, Zámbó tizeneggyel játszott. A lila-fehérek szurkolói elégedetten figyelték, hogy a 32. percben a jobbösszekötőbe állított ceruzavékony újonc beveszi a korábbi válogatott kapus, Ilku István hálóját. A meccs végül 2:2-vel zárult, de talán ez csak egy kevésbé fontos adalék. Lényegesebb, hogy elindult minden idők legkiválóbb újpesti jobbszélsőnek szédületes pályafutása a felnőttek között.
Álljunk is meg itt egy gondolat erejéig? Az 1885-ben alapított, minden más klubnál az élvonalban több mérkőzést játszott, több mint száz esztendeje megszakítás nélkül az elitben szereplő lila-fehéreknek soha nem volt kiválóbb jobbszélsője? Bizony nem! Pedig az elődök névsora igazán veretes: olyan ászok játszottak ezen a poszton, mint Egresi Béla vagy korábban Ströck Albert. De Fazekas László mindenkin túltett. 1966-ban még „csak” tíz bajnokin játszott, aztán 1967-től már vitathatatlanul övé lett a hetes számú mez. Akkor – Baróti Lajos érkezése után – alakult ki a lila-fehérek történetének legeredményesebb alakulata, amely aztán két bajnoki ezüstérem után 1969-től sorozatban hétszer is megnyerte a bajnokságot.
Fura módon a nagy korszak nyitányát egy nemzetközi siker jelezte: a lila-fehérek bejutottak a Vásár Városok Kupája döntőjébe. Igaz, ott elbuktak a Newcastle United ellen (a visszavágón: Szentmihályi – Káposzta, Solymosi, Bánkuti – Dunai III, Noskó – Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó), de ez a siker már jelezte, a gárda nemzetközi mércével mérve is beérett. A következő évek diadalmenetet hoztak: az Újpesti Dózsa 1975-ig senkinek sem engedte át a magyar bajnoki címet, hasonló sorozatra a tízes-húszas évek, az MTK remeklése óta nem akadt példa a magyar futballban. A fenti, minden túlzás nélkül állíthatóan Újpesten legendássá lett tizenegy tagjai közül Dunai III Ede 166, Bene Ferenc 162, Zámbó Sándor 161, Fazekas László 156, Noskó Ernő 150, Szentmihályi Antal 137, Dunai II Antal 129, a sokáig az első számú cserének számító Nagy László 115 mérkőzést játszott az 1969 és 1974 tavasza között megnyert hat bajnoki szezonban.
Bár időközben kicserélődött szinte a teljes védelem (1970 őszétől épült be a csapatba Horváth József és Juhász Péter, valamint a Göröcs posztját átvevő Tóth András, majd 1973-tól Harsányi László), az elsősorban saját nevelésű játékosaira támaszkodó gárda töretlenül menetelt éveken keresztül előre. A Dózsát a hetvenes évek közepén Európa legjobb klubcsapatai között jegyezték. Legendássá lettek a Megyeri úti kupaszerdák. A csapat 1971 őszén a spanyol bajnok Valenciát, 1972 őszén, visszavágva az előző idénybeli kiesésért, a skót Celticet, egy évvel később a portugál Benficát, majd a következő fordulóban a csehszlovák Spartak Trnavát is elbúcsúztatta.
1972 és 1974 tavasza között a Bajnokcsapatok Európa-kupája mindhárom kiírásában bejutott a legjobb nyolc közé, sőt 1974-ben az elődöntőbe. 1973-ban, 1974-ben és 1975-ben a későbbi döntős ellen esett ki, s ez 1972-ben is majdnem így volt, csak a Celtic az elődöntőben, 210 percnyi góltalanság után, tizenegyes-párbajban, egyetlen rossz lövés miatt, elvérzett az Inter ellen. Legyünk telhetetlenek: alkalmasint lehetett volna még fényesebb a szereplés. 1973 tavaszán a későbbi döntős Juventus kiejtéséhez nagyon közel állt a csapat.
S akkor még nem regéltünk arról, milyen szívesen látott vendég volt a magyar bajnok a híres nyári, spanyolországi tornákon! A Dózsa 1970-ben a Dinamo Moszkvát, a Schalkét és a Barcelonát megelőzve megnyerte a Camp Nouban a Joan Gamper Kupát, 1971-ben pedig Huelvában a CSZKA Moszkva, a Real Madrid és a Betis előtt a Trofeo Colombinót. 1973-ban harmadik helyet ért a kor legjobb csapata, a Rep, Cruyff, Keizer trióval támadó Ajax tizenegyes-párbajban való legyőzésével a La Coruña-i Trofeo Teresa Herrerán. 1974-ben második lett a Dózsa a Feyenoord mögött, de a Betis és a Bayern München előtt a huelvai tornán. 1975-ben negyedik lett a Joan Gamper Kupán, miután 3-2-re kikapott a Johan Cruyff-fal, Johan Neeskensszel és Hugo Sotillal felálló Barçától. Azért azt sem kellett szégyellni…
Az Újpesti Dózsa az ebből a szempontból 1969-ben kezdődött évtizedben kilenc bajnoki címet nyert (1969, 1970 tavasz, 1971, 1972, 1973, 1974, 1975, 1978, 1979). Öten játszottak mind a kilenc bajnokcsapatban: Dunai III Ede, Fazekas László, Nagy László, Tóth András és Zámbó Sándor. Náluk több magyar bajnoki címmel csak a hőskor hérosza, Schlosser Imre dicsekedhet (13), Kertész II Vilmos, az MTK fedezete és összekötője, valamint Mándi Gyula, az MTK, majd a Hungária hátvédje ugyancsak kilencszeres bajnok.
Fazekasnak bőven volt szenzációs mérkőzése. Ő maga is a Ferencváros elleni 8:3-at teszi az élre (1976. május 15.), amelyen a Népstadionban öt gólt is szerzett, a Népsporttól tízes osztályzatot kapott. Egyébként a hetvenes évek közepétől vált még gólerősebbé a játéka: az 1975–1976-os szezonban 19 bajnoki gólt ért el, aztán magyarországi klubpályafutása minden további évében húsz felett zárt. A csúcsot az utolsó kettő, az 1978–1979-es és a 1979–1980-as jelentette: 26, majd 36 gólt vágott, egyaránt 34 mérkőzésen. 1976-ban, 1978-ban és 1980-ban is az NB I gólkirálya lett, utolsó bajnoki szezonjában kiérdemelte az európai ezüstcipőt. A teljesítmény nagyságáról elég annyit megjegyezni: 1949 óta senki nem ért el 36 gólnál többet egy idényben a magyar NB I-ben…
A Megyeri úton hol Kapának, hol Fazéknak becézett klasszis 1980 nyarán – a szocializmus éveiben Bálint László után másodikként – engedélyt kapott a külföldi szerződésre. A belga RFC Antwerp játékosa lett. Bár a sok „okoskodó” úgy vélte, vékony testalkata, finompengés játéka nem illik a profik közé, s főleg nem a belga bajnokságba, 33-34 évesen éppen olyan jól futballozott (sőt, a játék bizonyos elemeiben még jobban), mint itthon. Antwerpenben, illetve Belgiumban a sajtó Magyar varázslónak nevezte el. 1984-ig, négy szezon alatt 105 mérkőzésen 34 gólt szerzett a belga élvonalban. Utána játszott még egy idényt, a St. Truiden együttesében zárta le a pályafutását (28 mérkőzés, 10 gól)
A magyar válogatottban 1968. május 4-én a Szovjetunió ellen játszott először, s 1983. március 27-én, Luxemburg ellen utoljára. A 92 fellépésbe (amelynél több csak Bozsik Józsefnek adatott meg) belefért két világbajnokság, 24 gól, illetve ráadásként a mexikói olimpiai aranyérem.
A ma 65 éves ünnepelt a pályafutása befejezése után edzőként (is) dolgozott, a magyar válogatott pályaedzőjeként Mészöly Kálmán mellett töltött idényét (1984–1985) leszámítva csak belga kluboknál. Irányította a Racing (1985–86), az Eendracht Aalst (1986–88), a Harelbeke (1988–90), ismét az Eendracht Aalst (1990–92), az Union (1992–94), végül az RFC Antwerp együttesét. Antwerpen egyik külvárosában, Merksem Schotenben él.
mlsz.hu