Bocs, Kína, de akkor sem fog érdekelni a focid

---

---

Valóságos pánikhangulatot kelt az európai futball berkeiben, hogy Kína turbófokozatba kapcsolt, és tavaly január óta számtalan sztárt happolt el a topligákból olyan ajánlatokkal, amelyekkel még a legnagyobb európai klubok sem vetekedhettek. Ilyen fizetéseket egyszerűen képtelenség adni az "öreg földrészen", ahol pedig szintén eszement módon el vannak szállva az árak a futballisták bérezésében. Carlos Tévez például évi 37 millió eurónak megfelelő jüant vagy akármit kap, de nem szégyenkezhet Oscar (24), Lavezzi (21), Hulk (20), Pellé (16), Witsel (15), Asamoah Gyan (13,6), Jackson Martínez (12,5), Alex Teixeira, Gervinho és Ramires (10-10) vagy Guarín (8) sem. Vagyis egy teljesen középszerű játékosnak annyit tudnak fizetni a kínaiak, mint Messinek vagy Ronaldónak az európai gigaklubok.
A jelek szerint Kína eltökélte, hogy rövid időn belül a világ első számú futballnagyhatalmává válik. Ezért küldtek Európába ezer akadémistát, ezért kezdtek el építeni több ezer saját akadémiát, ezért fejlesztik ezerrel az infrastruktúrát és most már vesznek értelmezhetetlen összegekért és fizetéssel játékosokat.

Hulk is lemondott a karrierről (fotó: the18.com)
Pánikra márpedig nincs ok.
Egyrészt azért, mert a futball európai és dél-amerikai játék. Pont. Minden megvásárolható hozzá pénzért, kivéve a legfontosabb: a szellemisége. Volt, amikor Amerikában jelentették ki az 1990-es évek elején, hogy az USA hamarosan világbajnok lesz, mert amit a 300 milliós nemzet elhatároz, azt valóra is szokta váltani. Nem lett világbajnok, és nem is lesz soha. Európában kiöregedett sztárokat tud csupán megszerezni (igaz, egy remek jelenség, a fizetési sapka miatt is), hogy ideig-óráig életben tartsa sokadik próbálkozásra is elindított profi ligáját. Aztán Japán is „eldöntötte” egyszer, hogy futballnagyhatalom lesz. A népet sikerült átnevelni a baseballról a futballra, de a sikerek továbbra is váratnak magukra. Mind az amerikai, mind a japán válogatott pocsék csapatból közepes csapat lett, de a legjobb nem lehet soha. A múlt évszázad végén az afrikai futball lángolt fel, Pelé 1994-ben azt jósolta, hogy még abban az évtizedben Afrika világbajnokot ad. Most ott tartunk, hogy az Afrika-kupát a kilenc magyar sportcsatorna egyike sem adja, pedig van olyan, amelyen egész nap csak sífutást ismételnek. Nem volt olyan világhatalom az elmúlt fél évszázadban, amely ne határozta volna el, hogy futballnagyhatalommá (is) válik.
Kína esete azért más, mert nem kiöregedett sztárokat visz el, hanem erejük teljében lévő játékosokat is, európai topklubok orra elől. Diego Costa lehet a legnagyobb fogás, ha tényleg összejön: a hírek szerint négyszer annyit keres majd egy héten, mint az angol miniszterelnök-asszony egy évben! De azért azt is láthatjuk, hogy a Kínába lelépő, így futballkarrierjüket feladó játékosok meglehetősen hasonszőrűek, egykutyák: dél-amerikaiak vagy afrikaiak, született zsoldosok, akiknek minden gesztusán látszik, hogy nem az örökkévalóságnak akarnak futballozni, hanem minél gazdagabbak akarnak lenni, hogy még nagyobb sleppet tarthassanak maguknak a medence partján, akikkel közösen nyomhatják a rapet. Carlo Ancelotti sem véletlenül fogalmazott úgy: „még köszönettel is tartozunk Kínának, hogy elviszi a serclit.”

Annak pedig, hogy a kínaiak ilyen felfoghatatlan összegeket invesztálnak a klubfutballjukba, két oka lehet csupán. Az egyik az, hogy ezt rentábilisnak ítélik, és bíznak benne, hogy meg fog térülni. Márpedig nem fog. Egy lyukas zsákba öntik a pénzt, azt pedig sokáig nem lehet megtenni büntetlenül még Kínában sem.
A másik ok az, hogy abban bíznak: ezekkel a vásárlásokkal bekerülhetnek a nemzetközi futball vérkeringésébe, a korábban a meccsek nyolcvan-kilencven százalékát megfertőző bundák miatt összeomló, majd a közelmúltban újraindított bajnokságukat nemzetközi branddé alakíthatják át. Ahhoz viszont az kéne, hogy a világot érdekelje a kínai bajnokság.
Csakhogy nem fogja érdekelni. Mert érdekel minket Gervinho, ha az Arsenalban játszik, de nem érdekel akkor, ha a Hebei China Fortune-ban. Mert érdekel minket Graziano Pellé, ha az olasz válogatottban rúgja a gólokat az Eb-n, de nem érdekel, mit csinál a Shandong Lunengben. Mert az Arsenal miatt érdekes Gervinho és az olasz válogatott miatt érdekes Pellé, nem pedig fordítva. Mert akkor sem fog érdekelni a kínai bajnokság, ha ezer futballsztár fog ott játszani. Nem érdekel, mert nem érdekel.

Egyetlen esetben érhet el tényleges áttörést Kína: ha például magához tud majd csábítani fénykorában lévő Messiket és Cristiano Ronaldókat. De amikor ez bekövetkezik, akkor már a futball lesz a legkisebb gondunk ezen a pusztulásra ítélt bolygón…
Bodnár Zalán